Beke Margit [et al.]: Vitéz János emlékkönyv

Tartalom - Szakály Ferenc: Vitéz János, a politikus és államférfi

megszervezésére — mélységesen felháboríthatta, hogy egy magyar egyházi méltóság éppen a szultánnal vájó — végsőnek tervezett — leszámolás előestéjén akar távozni, vagyis: az ő felfogása szerint megfutamodni. 4. A kormányzó és az országtanács „tolla" — rang és apparátus nélkül (1445—4452) Ha a sok-sok hipotézis után 1445-től fogva — amikortól immár a levélgyűjteményre támaszkodhatunk — könnyen olvasható nyomokat remélünk, ismét csalódnunk kell. Végre szembesülhetünk ugyan Vitéz munkájának java eredményével, de továbbra sem látjuk világosan, hogy írójuk hol helyezkedett el a magyar politikai élet palettáján és milyen befolyása volt az események alakulására. Levélgyüjtemény ide, levélgyűjtemény oda, továbbra is a kancellária általános történetében kell fogódzók után kutatnunk, s előrebocsátjuk: az „eredmény" ezúttal is éppoly ingatag alapra épül, mint az előző periódusban. A várnai csatavesztés valóságos rendet vágott a magyar püspöki karban: a csatamezőn maradt az a két főpap — a kancellár, Rozgonyi Simon egri püspök és Vitéz elöljárója, Giovanni De Dominis váradi püspök — is, akik leginkább akadályozták Vitézt az előrejutásban. Ez azonban csupán a váradi püspöki szék felé vezető utat nyitotta meg Vitéz számára, a nyilván rég óhajtott kormányzati tiszthez nem segítette közelebb. Vitéz idézett 1445. április 24-i levelében az alábbi talányos mondat olvasható: „Ezen a közéleti helyen ugyanis, amelyen a nyilvánosság előtt álltam, szüntelen attól rettegtem, hogy az ítélkezések és sorsok eme hömpölygő összecsapásában éppen az erkölcsnevelő szerénység fog elsikkadni."7 Vitéz 1440 és 1444 közti éveiről nem állíthatni, hogy az „közéleti helyen", „a nyilvánosság előtt" zajlottak volna. Sajnos Ivanics ezt a pontot csak filológiai jegyzettel látta el. s így csak találgathatunk: Vitéz rosszul leplezett büszkesége mögött vajon nem valami olyan alkalmi megbízatás rejlik-e, amely időlegesen a képességeinek méltó helyre emelte őt. Hiszen, ha valaha, most — a többiek hadbavonulása, majd pusztulása után — igencsak szükség volt a tenni képes itthoni erőkre. Bárhogy volt is, Vitézre ezúttal is csalódás várt. A szétzilált sorokat rendező 1445 májusi pesti országgyűlést követően — kihasználva, hogy uruk, a néhány napos korában királlyá koronázott V. László egyedül maradt a politikai arénában — az egykori Erzsébet-pártiak szállták meg a kancelláriai posztokat. A legexponáltabb Habsburg-párti, Szécsi Dénes esztergomi érsek — aki az elmúlt négy esztendőben Esztergomba zárkózva tüntetett Ulászló országlása ellen — ugyan távol maradt a kormányzattól. de a főkancellári tisztet Erzsébet királyné egykori hűséges kancellárja. Agmándi Péter váci püspök kapta, s aki mellett — az ismeretlen előéletű Mohorai Vidfi János után — az úgyszintén Erzsébet-párti Hoszszúaszói Botos István töltötte be az irodavezető prothonotárius tisztét. Ezek ugyan, amikor a csecsemő V. László kilátásai reménytelennek tűntek az ifjúkora virágjában lévő Ulászlóval szemben, átálltak az utóbbihoz, de szívükben megmaradtak régi elkötelezettségük mellett s ennek a jelek szerint időnként tanúbizonyságát is adták. 19