Beke Margit [et al.]: Vitéz János emlékkönyv

Tartalom - Szakály Ferenc: Vitéz János, a politikus és államférfi

SZAKÁLY FERENC VITÉZ JÁNOS, A POLITIKUS ÉS ÁLLAMFÉRFI (Pályavázlat — kérdőjelekkel)* Azoknak a köre. akik a középkori Magyarországon beleszólhattak az országos horderejű döntésekbe, sohasem volt annyira zárt, hogy a második vonalból — az újabban nagybirtokos köznemesinek nevezett rétegből — föl ne lehetett volna emelkedni beléje.

1 A nagy Anjou- és Zsigmondkori átrendeződések után ez elsősorban az udvari szolgálaton keresztül történt.

2 A feltörekvő kisnemes-, illetve polgár- és jobbágyfiak azonban gyakorlatilag csak a központi adminisztrációnál — a kancelláriánál, a kincstári szervezetben és a kúriai bíróságoknál (kivált az előbbi kettőnél) — vállalt szolgálat révén kapaszkodhattak fel a társadalom csúcsára.

2 Főleg, miután szokássá vált, hogy a beosztottak a vezetőváltozás után is a helyükön maradtak és kezdtek kialakulni egy immár nem a vezetőnek, hanem az intézménynek és a feladatnak elkötelezett hivatalnokréteg körvonalai. Nem mintha ez a korabeli „hivataloknak" olyan befolyása lett volna a politikára, mint a modern államok és pártok bürokratikus apparátusainak, amelyeknek csendes ellenállásán már sok, felsőbb szintű politikai döntés végrehajtása szenvedett hajótörést. Noha például a központi írásszerv márcsak azért, is befolyásosabb intézménynek mutatkozik a valóságosnál, mert jórészt ennek kiadványai révén ismerhetjük meg az egykori közigazgatási és jogszolgáltatási gyakorlatot — s ezért a történetírás is aránytalanul sokat foglalkozott vele —, a kortársak tulajdonképpen afféle segédhivatalnak tekintették. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne járulhatott volna hozzá vezetői tekintélyének megnövekedéséhez, ne okozhatta volna felemelkedésüket. Éppen ellenkezőleg. Az adminisztrációban szerzett érdemekért természetesen birtokadományokat is lehetett kapni, igaz, közel sem annyit azonban, hogy annak révén bárki is olyan nagyságú birtokhoz juthatott volna, amellyel versenyre kelhetett valamely főméltóság megszerzéséért az igazi bárókkal. (Ez ugyanis előfeltétele volt a bárók közé kerülésnek.) Az uralkodók mégis általában egyházi beneficiumokkal. vezetői szinten egyenest érseki és püspöki stallumokkal „fizették" a kancellária és — ritkábban — a kincstár tisztviselőit, függetlenül attól, hogy az illetők felszenteltették-e magukat vagy sem. Noha az uralkodó — főkegyúri jogával élve — általában alaposan megdézsmálta és megterhelte jövedelmeiket, a vele járó birtok automatikusan a nagybirtokosok közé emelte a főpapi székkel julalmazottakat. S ilymódon akkor is egyenrangúakká váltak a rendi és udvari méltóságok többségét betöltő világi nagybirtokosokkal, ha történetesen alacsony sorból küzdötték fel magukat. Sőt, a három — paraszti, illetve polgári származású — Jagelló-kori esztergomi érsek-kancellár (Bakócz Tamás, Szatmári György és Szálkái László) példája egyenest azt mutatja, hogy ha kellően rátermettek és erőszakosak voltak, a kormányzásban nélkülözhetetlen igazgatási ismereteik révén az utóbbiak fölébe is kerekedhettek/' 9