Hídlap, 2011 (9. évfolyam, 1–35. szám)
2011-07-04 / 21. szám
KÖZÖSSÉG Aki nincs velünk, az az ellenségünk? Az elmúlt hetekben igen sok reakciót kapott szerkesztőségünk a kéthete közétett, mondhatjuk állásfoglalásunkra. Ki megértette az üzenetét, ki nem, láthatóan a csatornák még mindig nem voltak igazán kristálytiszták. Sok reakció arról szólt, hogy ha azt mondjuk, nem értünk egyet a jelenlegi helyzettel, azzal csak valami rossz oldalt képviselünk, és különben is ártunk az esztergomiaknak, és hosszasan sorolhatók a vádak, amiket nem is részletezek, és amiket egyszerűen vissza kell, hogy utasítsunk. Szeretnénk nagyon hangsúlyozni, hogy egyszerűen nem értünk egyet azzal, ami jelenleg, és még egyszer hangsúlyozom jelenleg Esztergomban zajlik. Mentséget mindig mindenre lehet találni, ez nem kérdés, de ha szigorúan a tények szerint nézzük a dolgokat nem olyan bonyolult a kép. Honnan indult el a gond? A baj az, hogy volt egy választás, ami meglepő, újszerű eredményt hozott, sen ki nem azt kapta, amit várt. Az történt, hogy a végül testületi többséget szerzett Fidesz-KDNP-frakció nem gondolta, hogy nem a saját polgármesterjelöltje fut be, a végül polgár- mesterré vált független jelölt pedig akkor nem hitte, hogy saját útja járásához testület is kell. A választók végül nagy többséggel választottak egy fideszes többségű testületet, és nagy többséggel egy új polgár- mestert. Egyik „hatalom” legitimitása sem kérdéses. Persze lehet analizálni és arányosítani a mögöttük álló szavazók számát, de szerintem ez irreleváns már. Mindenki a maga többségére hivatkozik, hogy az mit is üzen, de egy dolgon érdemes szerintem elgondolkodni. A polgármester választásnál ne felejtsük el, pusztán két jelölt volt, és nem egy „egyszerűen megnyert” választásról van szó, ha nem egy „nagyon elvesztettről”. Nem tudom, hányán gondolkodtak el azon, hogy milyen érdekes helyzet lehetett volna még, ha egy másik, színében a Fideszhez közel álló jelölt is indul, illetve hanem a volt polgármester, hanem valaki más indul a „mindent vivő” narancsszínben... Igen, ez költői kérdés, és én magam sem szeretem a „mi lett volna, ha” hozzáállást, de azért néhány gondolatot megér talán... Szubjektív vagy mégse? Az együttműködés azt gondoljuk egy egzakt dolog, de az elmúlt idő megmutatta, hogy igenis szubjektív műfaj... Mondhatjuk, hogy a város működésében az együttműködés egzakt, a testület a döntő szervezet, a polgármester annyi hatalommal bír (a saját jogkörén túl), amennyit a testület adományoz neki. Sokszor hangsúlyozom, az én meglátásom szerint ez nem „jó dolog vagy nem jó dolog” kérdése, hanem egyszerűen „ez van”, törvény ténye. Már a múltkor is írtam, a játékszabályok tiszták, aki beszáll, azt gondoljuk tisztában is van velük. És itt jön az „együttműködés” szemantikus kérdése, hogy attól, hogy egyik oldal a jog, a törvény, az együttműködésnek van egy másik aspektusa is: érthet egyet a másik féllel a „hatalom birtokosa”, és akkor hozhatnak közös döntéseket, vagy meggyőzheti a döntnököket a másik fél. Tudják ez olyan, mint amikor tiniként a szüléink döntenek arról, hogy elmehetünk-e valahova vagy sem, náluk a döntés, mi megpróbálhatjuk meggyőzni őket, befolyásolhatjuk a döntéseiket, és ha megegyezünk, akkor együttműködünk. De voltaképpen legyen bármilyen döntés, az együtt működésünk (és direkt írtam külön) nem azon múlik, hányszor értünk egyet... Lehet, hogy néha tiniként igazam volt, és nem tehettem meg néhány dolgot mégse, de elfogadom, elfogadtam, hogy a rendszer ilyen... Szóval jó kérdés, hogy itt Esztergomban a helyi politikában mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, ki kezdte a közös véleményen alapuló együttműködés megtagadását, a város működését ez nem lett volna szabad hogy befolyásolja, a törvények sem engedik meg. Nem tagadom, személyes véleményem, hogy talán a legnagyobb frakció adhatott volna alpolgármestert a történet elején - ráadásul, ha így lett volna, most nincs ez az áldatlan helyzet -, de erről ők elmondták akkor, hogy miért nem tették, hát elfogadom, nem kívánok senkinél okosabb lenni. Nem praktikus viszont, hogyha egyik fél ilyen vagy olyan okból is dacosan lép, a másik is dacosan reagál rá, mert a dac a semmibe vezet. Jelen helyzetben végül az történt, hogy a mérhetetlen dac győzött reakcióként, a szabotáció győzedelmeskedett, és én elhiszem hogy a beszorult sarokból nem sok jó út látszik, de nem értek egyet azzal, hogy ha már egy házból nem tudok kimenekülni, vagy azt tenni benne, amit én jónak gondolok, akkor inkább magamra gyújtom... Nem ezt a lovat akartam... Ha döntetni kell két vélemény közül, azt gondolom, azzal nem válik egyik hitelessé automatikusan, hogy a másik eljátsz- sza a hitelét, vagy határozottan hiteltelennek tűnik. Egy ideig hiszek az „ujjal A MÚLT MÁR NINCS. A JÖVŐ még nincs. Egyetlen VALÓSÁG A JELEN. Popper Péter 2011. JÚNIUS 4. / IX ÉVFOLYAM / 21. SZÁM
