Hídlap, 2010 (8. évfolyam, 26–47. szám)
2010-08-21 / 30. szám
címlapon trónkövetelő Vazult megvakítató és felnégyeltető, a kereszténységet tűzzel-vas- sal a népre kényszerítő, a pogányokat és a pogány szokások megtartóit üldöző barbár fejedelmet. Pedig tudnunk kell, hogy már a honfoglaló magyarok között számtalan keresztény akadt - igaz, a bizánci kereszténység hívei, de ekkor még nem történt meg az egyházszakadás - másrészt István király trónraléptének idejére apja, Géza nagyfejedelem nyugati mintára megváltoztatta az öröklődés rendjét. Immár nem Árpád nemzetségének legidősebb sarja következett a trónon, hanem az elhunyt fejedelem legidősebb fia, esetünkben tehát István, aki fölvéve a ke- resztséget felismerte, hogy az éppen születendő Magyarország fennmaradásának egyetlen biztosítéka Róma védelme, így koronát kért és kapott II. Szilveszter pápától. Feleséget is Bajorországból választott magának, a napjainkban Passauban nyugvó Gizella hercegnő személyében. Való igaz, hogy elkerülhetetlen volt egy sor fájdalmas intézkedés, ám azok nélkül ez a nyelvében és kultúrájában, szokásaiban és gyökereiben alapvetően idegen magyarság nem tudott volna megmaradni, gyökeret verni a Kárpát-medencében. A Bizáncban megkeresztelt Gyula és Ajtony leverése meghiúsította a Kelethez húzók terveit, a Tiszán- és Dunán túl fekvő területek, valamint Erdély meghódításával már a kezdetek kezdetén gyarapította országát, uralmát és birtokát. Történelmi keresztúton álló országában négy jelentős problémával kellett megküzdenie. Meg kellett kedveltetnie és szívüggyé tétetnie a nyugati kereszténységet közösségben Rómával, meg kellett teremtenie zsenge állama függetlenségét mind a német-római császár, mind pedig a bizánci császár hatalma alól, ki kellett alakítania egy erős monarchiát és meg kellett teremtenie a politikai egységet az ősi törzsinemzetségi szervezet felett. Mindezek sikeres végrehajtása biztosította Magyarország beilleszkedését Nyugat-Európába. Bennünket, esztergomiakat nem titkolt büszkeséggel tölthet el, hogy mindezen fájdalmas vagy kevésbé fájdalmas, de az ország sorsát alapjaiban meghatározó intézkedés és törvény itt született és fogalmazódott meg Esztergomban, a szent király városában. Szent Istvánt mélységesen megrendítette egyetlen, a felnőttkort megélt fia halála. Ő, aki eddig leginkább politikája eszközeként kezelte az egyházat, egyszerre mélyen vallásossá lett. Amint szintén a krónikás meséli,,, ... mikor már nem volt kétséges halálának hamari napja, előszólította a püspököket és esztergomi palotájának Krisztus nevét dicsérő nagyjait... Végül az Úr megtestesülésének 1038. évében lelkét az Örök Szűz s a szent angyalok kezébe letette. Kérése szerint Fehérvárra vitték a testet... ahol az épület közepén fehér márványból faragott szarkofágba helyezték..." Istvánt a későbbiekben szintén szentté avatott I. László királyunk kezdeményezésére iktatta az egyház szentjei sorába. A szentté avatáshoz azonban nem árt, ha párosul valamely csodás esemény. A fehérvári szarkofág felnyitásakor előkerült a Szent Jobb, első királyunk máig is osztatlan tiszteletnek örvendő relikviája. Ám hogy István királyunk jobbja miképpen is maradhatott meg épségben a bizonyosság erejével nem tudhatjuk, valószínűleg a templom száraz levegőjének köszönhetően mumi- fikálódott. Az ereklye mindenesetre hamarosan az esztergomi érsek felügyelete alá került, az úgynevezett Szent Jobb apátságban.„Hol vagy István király?Téged magyar kíván!"-harsogott a nép ajkán az ősi ének bajban és örömben egyaránt. De Szent István alakját, emlékét nem csak az egyházi szertartáskönyvek, legendák és krónikák őrzik. Felleljük a bontakozó szépirodalom hasábjain is egészen a XX. századig. Mindenesetre István király személye elválaszthatatlan Esztergomtól éppen úgy, amint nem iktatható ki ezeresztendős történelmünk leg becsesebbjeinek sorából sem. Szentté avatására 1083-ban, a már említett daliás termetű lovagkirályunk, a későbbiekben szintén a szentek sorába emelt László idején került sor pápai engedéllyel, nagy ünnepségek közepette, a magyar püspökök, apátok és előkelők jelenlétében. Egyidejűleg került sor Imre herceg és nevelője, a vértanúhalált szenvedett Gellért püspök földi maradványainak felemelésére is. István király tisztelete hamarosan elterjedt a határon túl is. Vélhetően Gizella királynénak köszönhetően először bajor- illetve német területen vált ismertté. Ünnepét XI. Ince pápa 1686 novemberében az egész egyházra kiterjesztette, bár Szűz Mária iránti tiszteletből nem Nagyboldogasszony napján - és egyben Szent István halálának az évfordulóján - augusztus 15-én, hanem augusztus 20-án tartjuk. Nevezhették ezt a napot negyven esztendeig az Alkotmányvagy az Új kenyér ünnepének, minden igaz lelkű magyar azokban az évtizedekben is István királyhoz fohászkodott történelmünk annyi elnyomásban elszenvedett évtizede vagy évszázada után akkor éppen az aktuális megszállóktól való megszabadulás reményében. Varga Péter Dénes hídlap 23
