Hídlap, 2010 (8. évfolyam, 26–47. szám)
2010-08-21 / 30. szám
kultúra A magyar kenyér legendája „Én vagyok az életnek ama kenyere; aki hozzám jő, semmiképpen meg nem éhezik...” olvashatjuk János evangéliumában Jézus Krisztus szavait. A Megváltó egyértelművé tette mindenki számára, hogy a kenyér - mellyel korábban egy csodatétellel ötezer embert vendégeltek meg alig pár darabból a tanítványai - nemcsak testi eledel, de az élet szentségét jelképező táplálék is. Az új kenyérről, a kereszténységet elfogadó Szent István király ünnepén így is gondolkodhatunk. Nekünk magyaroknak, akik étkezésében már több ezer éve ott szerepel a kenyér, különösen fontos ez. Erről szól a legenda, a magyar kenyér legendája. A kenyér, táplálkozásban való jelentőségét, a hétköznapokon túlmutató, a hitvilágban, népszokásokban elfoglalt szimbolikáját és szakralitását, a magyar ember teljes életének egyik alapvető elemét ünnepeljük ezen az augusztus 20-ai napon. Több ezer éves alapvető táplálékunk ez, melynek kiemelt szerepét mutatja, hogy Magyarországon egészen a 20. századig, falun és városban egyaránt otthon készítették a kenyeret. A kenyérkészítés és fogyasztás eredete természetesen a vándorlások előtti ázsiai őshazában való tartózkodás idejére nyúlik vissza, ekkor még úgynevezett lepényszerű, kovászta- lan kenyeret ettek őseink. Ahány hely, annyi kenyér A kenyérsütés jelentőségére utal, hogy a Kárpát-medencében élő magyarság kenyérkészítési szokásai rendkívül gazdagok, tájegységenként változók. A néprajzi lexikon szerint „a Kelet-Dunántúlon, az Alföld és Erdély nagy részén búzalisztből, a Dunántúl többi részén, a Duna-Tisza közén, a Nyírségben, északon és Erdély egy részén rozslisztből, az átmeneti övezetekben a két liszt keverékéből sütik a kenyeret. A Keleti-Kárpátok magyar lakosságánál önálló alapanyag az árpa. Kukoricakenyeret sütnek rendszeresen az Alföld északkeleti peremvidékén (Kraszna-Szamos-Tisza mente). Somogybán a rozs-kukorica-keverék a jellegzetes. Az alapanyag kiegészítése más lisztfélével gyakori szükségmegoldás; búzakenyérnél burgonyával elég rendszeres. A házikenyerek átlagos súlya 5-6 kilogramm, csak a Tiszántúlon volt nagyobb és Erdélyben kisebb. Alapátmérőjük Erdélyben 20-25, másutt 35-40 centiméter. A rozs- és rozsos kenyerek magassága 10-12 centiméter, az alföldi búzakenyéré 20-25 centiméter, gyakori Tiszántúl déli részén a 30 centiméteres.” A kenyér és egy kis agrármágia A kenyérhez rendkívül sok néprajzi vonatkozás köthető, ahogy ez sok európai és más kontinensen élő népeknél is megvan. A kereszténység felvétele előtti korai évszázadokból származik az a magyar hiedelemvilágbeli gondolatrendszer, mely a kenyérhez köthető. Más népek hitéhez hasonlatosan a magyaroknál is úgy szerepelt a kenyér, mint alapvető táplálék, mint a termékenység, a bőség, illetve az „agrármágia” egyik jelképe. Ez utóbbinál a termékenységvarázslás eszközeként és áldozati ételként tartották nyilván, ahogyan ez utóbbi v változatot a Biblia ószövetségi könyveiben, illetve az újszövetségi evangéliumokban is olvashatjuk. A magyarság ke- nyérhez, kenyérkészítéshez fűződő hiedelmeik gyökeréről a szakíró így fogalmaz: „A kenyérélesztési eljárások sikere nagymértékben függött a nem mindig biztosítható külső körülményektől. Ezért 24 hídlap hidlap.net
