Hídlap, 2010 (8. évfolyam, 26–47. szám)
2010-12-01 / 44. szám
KÖZÖSSÉG AKTUÁLIS Az advent öröme Advent, másképpen „Úrjövet” (Adventus Domini) az egyházi év szent időszaka. Korábban négyhetes böjt volt, előkészület a karácsony ünnepére, a Megváltó érkezésére. Igen érdekes, hogy a középkori hazai liturgikus gyakorlatban advent első vasárnapjának evangéliuma - eltérően a Missale Romanum előírásától - Jézusnak a szamár hátán történő jeruzsálemi bevonulásáról emlékezik meg, amikor a századok Királya bevonul az új egyházi évbe, amely a polgári esztendőtől eltérően adventtól-adventig tart. Amint Bőd Péter írja, „Adventnek neveztetnek a karácsony előtt való négy hetek. Régen voltának hat hetek a Szent Márton napjától fogva, ahol kezdi most is a görög ekklézsia a maga böjtit. De idővel a deák ekklézsiában négy hetekre szoríttatott ilyen fundamentumon.- mert a Krisztusnak négy adventussa, eljövetele vagyon. Midőn a testben megjeleik.. Midőn a szívbe bészáll és az embert megtéríti. Midőn halála óráján elmégyen az emberhez. Midőn eljő az utolsó ítéletre.” Bőd Péter magyarázata a középkor szimbolikus szemléletét idézi. Eszerint az advent négy hete csakugyan Krisztus négyféle eljövetelét jelképezi. III. Ince pápa megfogalmazása szerint megjelenik a test felhőjében, a kegyelem harmatában, a halál tusájában és az ítélet tüzében. Maga a négy hét az előkészület, a várakozás, a reménykedés ideje. Kiszámíthatatlan, bizonytalan világunk egyik pontosan kiszámítható, biztos terminusa, amelynek végén a karácsony misztériumában megszületik az Üdvözítő. Az ünnepkör harmadik vasárnapjának -a nagyböjt negyedik vasárnapjának mintájára - színe a rózsaszín lehet. Az egyház mintegy enyhít a bűnbánat komolyságának súlyos violaszínén, a pap rózsaszínű miseruhát használhat, a mise és a zsolozsma énekei, valamint a szent szövegek pedig visszhangoznak az örömtől. Igaz, a kívülálló számára ritkán tűnik föl, hogy a keresztény ünnepek mindegyikének alapmotívuma az örvendezés, ugyanakkor egyik egyéb vallásban sem találjuk meg, hogy magának az örömnek volna két olyan kiszabott napja, mint az említett két vasárnap. Pedig az öröm és a vidámság érzésének ha valakiben, hát a keresztény emberben meg kell lennie, tudatosulnia kell'. A vallásos embert, amint Radó Polikárp írja, sokan „orrlógató aszkétának” képzelik el, pedig éppen a vidámság a keresztény ember életének az egyik legfontosabb fokmérője. Mi ennek a teológiai alapja? A krisztusi kinyilatkoztatás, többek között a hegyi beszédben, vagyis maga a nyolc boldogság. Mikor a IV. században az egyiptomi sivatagban sokan keresték föl a messze földön híres Remete Szent Antalt, ismertető jelül azt kapták, hogy a többi remete közül azonnal kitűnik, hiszen ő a legvidámabb valamennyi között. Pedig ez a legendás szent húszéves kora óta minden istenáldotta napon csak napnyugta után evett egyszer, akkor is csak kenyeret meg valami főzelékfélét. Amint Dom Guéranger, a bencés élet újraalapítója mondotta Franciaországban: a keresztény ember legyen tetőtől talpig egyetlen Alleluja. A derűs kedély, mint a napsugár aranyozza be az ilyen arcot és mindenki előtt vonzóvá teszi akkor is, ha voltaképpen nem szép. Hiszen az öröm nem más, mint belülről fakadó szépség, felülemelkedés a sárból, égre néző növekedés. Nem, törődik a múlandókkal, hiszen az örökkévalóság felé tart. Nem sújtják le a hétköznapok csapásai, mivel a hite szerint meglévő, ám még láthatatlan javakra szegezi a tekintetét. Az öröm a lélek illata, mely vágyódik és tudja, hogy egyszer biztosan elnyeri az örök boldogságot. Akkor is mosolyog, ha sóhajtozni volna oka, mert tudja, hogy az örökkévalóság örömét nem veheti el tőle senki. Igaz, lehet néha szomorú és lesújtott az igaz ember is, tiporhatja kín és fájdalom, de tudja, hogy mindez csupán átmenet, átsugárzik rajta az öröm reménységében való örvendezés. E rózsaszín vasárnapok igaz öröme sugározza be a karácsony előtti készülődés hitből fakadó örömét, melyet az advent homályában való várakozás karácsonyi allelujája ragyog majd be. VARGA PÉTER DÉNES 4 hídlap 2010. DECEMBER I. / Vili. ÉVFOLYAM / 44. SZÁM
