Hídlap, 2009 (7. évfolyam, 1–26. szám)

2009-02-21 / 7. szám

helyi história nyékből arra lehet következtetni, hogy a két rendelet végrehajtása egyszerre történhetett. Érdekes megvilágításba helyezi a tör­ténteket Gerendás Jánosné helybéli la­kos visszaemlékezése. A harcok alatt a lakosság nagy része óvóhelyeken és a város szélén fekvő pincékben húzta meg magát. Egy ilyen pincében vészelte át a frontot ő is családjával. 1945. február 19-én karhatalmisták érkeztek hozzá­juk, akik azt mondták, hogy vége a há­borúnak, mindenki menjen haza. így tettek nagyszülei is, akik korábban in­dultak el azzal a céllal, hogy kiszellőzte­tik a házat. Mindketten a bombatáma­dás áldozatai lettek... Ezzel kapcsolatban felmerül a gyanú, hogy az ilyen, és az ehhez hasonló kije­lentések nagy szerepet játszhattak a la­kosság hazatérésében. Arról nem került elő dokumentum, hogy bárki is paran­csot adott volna a civilek félrevezetésére, illetve arról, hogy ez szándékos hatósá­gi akció lett volna. De nem zárható ki az egyéni felelősség sem. Valószínű azon­ban, hogy a város nagyszámú lakossá­ga miatt (a korábbi hasonló rendeletek analógiájára) az összeírás a légoltalmi házcsoportparancsnokok feladata volt, és ez indokolta a lakosság hazaküldését. A fentiek alapján valószínűnek tű­nik az, hogy az áldozatok magas szá­ma összefüggésben áll az éppen folya­matban lévő népesség-összeírásokkal, amelyek következtében a lakosság ide­iglenesen elhagyta óvóhelyeit. Ekkor érte Esztergomot a váratlan amerikai légitámadás... Végül egy utolsó adalék ezzel kapcso­latban. Miért nem figyelmeztették előre a várost a közelgő veszélyre? Mivel Eszter­gom közvetlenül a frontvonalban feküdt, a gyakori ellenséges berepülések miatt többnyire eltekintettek a légiveszéllyel kapcsolatos előrejelzésektől... Miklós Tamás Károly Róbert pártján Varga Péter Dénes Két esztendővel az „utolsó aranyág”, azaz III. András halála után még ko­rántsem dőlt el, hogy a jelöltek kö­zül, -úgymint a cseh Vencel herceg, illetve az Anjou-házból való Károly Róbert- melyikük is lesz a véglegesen elfogadott magyar király. A döntés meghozatalában igen jelentős szere­pe volt az egyház, illetve a főpapok állásfoglalásának. A romái útján meggyilkolt Bicskei Gergelyt Bő nembeli Mihály követ­te az esztergomi székben 1303. novem­ber 4-től alig egy esztendeig. Az előke­lő főpap egyenesen a honfoglalás kori Bő nemzetség leszármazottja volt. Mi­hály egyetemi végzettségű tudós em­ber, 1296-ban már választott zágrábi püspök. Tudni kell róla, hogy III. And­rás leghívebb embereként tartja számon a história. Kinevezéséről maga a pápa értesítette a királyt, az esztergomi káp­talant és Esztergom városát. Mihály ér­seknek azonban kevés idő állt rendelke­zésére, érseki tevékenységéről is kevés adat maradt fenn. Magának az eszter­gomi székhelynek sem örvendhetett sokáig, hiszen II. Vencel cseh király be­törvén Magyarországra éppen Kákáinál (Párkány) vert tábort, majd átkelt a Du­nán, és felszólította az érseket, hogy ő is koronázza meg fiát, Vencel herceget. Mihály érsek ezt visszautasította. Erre Vencel az esztergomi egyház kincstá­rát feldúlta, okleveleit megsemmisítette vagy magával vitte, a várost pedig földig rombolta. Az érsek elmenekült II. Ven­cel elől, de azt már nem tudta megaka­dályozni, hogy a csehek megkaparintsák Szent István koronáját. A tervezett ko­ronázást Mihály érsek nem végez­hette el, mene­külés közben halt meg ismeret­len körülmények kö­zött Pozsonyban. Utóda 1305. febru­ár 17-től (II.) Tamás. A főpap származásáról csak annyi bizonyosat tudunk, hogy előke­lő család sarja volt, aki tanulmányait a paduai egyetemen végezte. Az esz­tergomi káptalan választását tudomá­sul véve V. Kelemen pápa 1306. január 31-én megerősítette méltóságában, bár esztergomi székét -Károly Róbert feltét­len híveként - ekkor még nem foglalhat­ta el, hiszen a várat Vencel hívei birto­kolták. Tamás elszántságára jellemző, hogy 1306 őszén megvívta az eszter­gomi várat, sikerrel elfoglalta, a lerom­bolt székesegyház kijavítására, illetve felújítására pedig nagyösszegű kölcsö­nöket vett fel. Az építkezés horderejére Beke Margit is fölhívja a figyelmet, ami­kor megemlíti, hogy a munkálatok még 1321-ben sem fejeződtek be. Mindeközben az ország élére még mindig három trónkövetelő jelentke­zett. Egyikőjük Vencel cseh herceg, a már említett II. Vencel cseh király fia, a másik Ottó bajor herceg, a harmadik pedig Anjou Károly Róbert. Az érsek Ká­roly Róbertét támogatta. Ki is hirdette az egyházi átkot mindazokra, akik Ottó pártján állottak, és nagy látványossággal Bu­dán immár második alkalommal királlyá koronázta Károly Ró­bertét, sőt hamarosan visszaszerezve a Szent István-i koronát a szer­tartást harmadszorra is elvégezte 1310. augusz­tus 20-án Székesfe­hérváron. Ami az uralkodót illeti így végtére eleget tett a hazai hármas követel­ménynek. Szent István koronáját az esz­tergomi érsek helyezte a fejére a Szent király nyugvóhelyén, Székesfehérvárott. Tamás érseket kegyes, jótékony, igazsá­gos, szigorú főpapként jellemzik a kor­társak. Olyan férfiú volt, aki „szent vil­lámként” működött az egyház érdeké­ben. Utolsó rendelkezése 1321. január 5-én kelt. Vélhetően ezután halálozott el, valószínűleg Esztergomban. hidlap.net hídlap 31

Next

/
Oldalképek
Tartalom