Hídlap, 2009 (7. évfolyam, 1–26. szám)
2009-01-24 / 3. szám
exkluzív Esztergom-emberek „A fát növeszteni kell” Gulya István Összetartozásunkat a legszebben megelevenítő nemzeti ünnepnapon Tóth Sándort, a köztiszeletnek és szeretetnek örvendő József Attila-díjas költőt, publicistát és tanárprofesz- szort kérdeztük a magyarországi kultúra állapotáról. Jó diákhoz való módon hallgattuk a gondolatait, magával ragadó „rögtönzött kiselőadását", amibe nem azért nem vágtunk közbe, mert nem illik, hanem mert így éreztük kereknek, így gondoltuk igaznak - és megszívlelendőnek. íme.- Mit jelent önnek úgyis mint tanárembernek, úgyis mint íróembernek a Magyar Kultúra Napja?- Az évente visszatérő Magyar Kultúra Napja - úgy érzem- egy kicsit kezd sablonossá válni, a nemzettudat életében, a közösség életében. Mint minden egyes efféle kezdeményezésnél - hasznos kezdeményezésekről van szó természetesen -, ez általában úgy történik, hogy egy ideig megtöltődik tartalommal, utána pedig formasággá válik. Éppen a tavalyi esztendőben köszöntött Babits Mihályra lehetne hivatkozni, aki a Petőfi koszorúiban megírta: „csak a megszokás hozza koszorúit és virágait”, hát egy kicsit én is most ezt érzem ebben a jelenlegi Magyarországban. Nem Magyarországon, hanem Magyarországban. Mert igyekszem az országban élni, odafigyelni mindarra, ami - hasznos - jelenség lehet. A sajtóban vagy az oktatásban, vagy bármilyen alkalmas fórumon, ahol erre lehetőségem nyílik, valamiképpen szóvá is teszem, hogy mit gondolok erről, vagyis pontosabban, hogy mit gondolunk többen erről. Tudniillik sosem szeretek a magam nevében nyilatkozni, azt hiszem, sokak nevében nyilatkozom most is. A probléma az, hogy már maga a kultúra fogalma eléggé lejáratott lett, ugyanúgy, ahogyan a szereteté. Henri Bergson, az ismert francia filozófus-gondolkodó említi még a XIX. század legvégén, a XX. század elején, hogy egy olyan kor következik, amikor a világot és az emberiséget az érdekek irányítják. Azaz nem csak Magyarországról van most itt szó, hanem arról a kultúráról, ami - időszerű fölemlíteni - az európai civilizációt jelenti. S mivel mi ebben benne vagyunk, és nem pusztán úgy, hogy Európától csak kaptunk, hanem nagyon sokat adtunk is - meg azt hiszem, adhatnánk most is -, azt mondhatom, mindenképpen összetett a kérdés. Ha azt mondom, hogy a Magyar Kultúra Napját ünnepeljük, akkor azt mondom, ez az Európai Uniónak a napja szintúgy lehet. A sajátságos, nemzeti kultúrákat összegezve és külön-külön. Mert hiszen, teszem hozzá az utóbbihoz, nem lehet összeolvasztani (például) a bolgár kultúrát a franciával vagy a magyarral és így tovább, hanem mindegyik a maga sajátos arculatával rendelkezik. No most Magyarországon ma mi van? Sajnos, nyugodtan kimondhatom: épp a kultúrát jelentő és biztosító értékrendeknek egy eléggé brutális zavara mutatkozik. Nagyon sokan kerülnek pozíciókba, akik nem méltóak azokra, mert egyszerűen tehetségtelenek. Elégséges osztályzatú figurák kerülnek olyan helyekre, amelyekre nem biztos, hogy ezek a figurák illenének. Eszembe jut egy jellemző történetecske - pedig nem mai keletű. Valamikor, még a szocialista társadalom időszakában egy galyatetői Kodály Zoltán-emlékünnepségen belezsúfolódtunk egy Trabantba - többen a megengedettnél, de nem hosszú távon mentünk, talán ha háromszáz méteren szegtük meg a szabályt, a szükség okán -, de jól elfértünk, és Bárdos Lajos, a híres zeneszerző is ott volt velünk, és szóltam neki, hogy drága Lajos bácsi, gyere, elférünk, mert hiszen sok jó ember elfér a kis helyen. S akkor azt mondta nekem Bárdos Lajos, hogy fiam, ma másképpen fogalmazunk: sok kis ember fér el a jó helyeken. Tehát: amennyiben a kultúráról beszélünk, akkor az értékrendeknek egy sajátságos hierarchiáját tudomásul kell venni, és ezt a hülye - bocsánat - kifejezést, hogy „egyenlőségeszme”, el kell felejteni. A kvalitásokat kellene értékelni, s azt állítom, hogy igenis felállítható a sorrend, és ezt senki sem fogja megcáfolni. Vagy nem cáfolhatja meg abban az esetben, ha tudomásul veszi, az egyik embernek két talentuma van, a másiknak tizenkettő. S mivel keresztény ember vagyok, a Bibliára tudok hivatkozni: maga az Úr is a talentumokról szóló példabeszédekben ugyanezt hangsúlyozza. Ha mindenki a maga talentumán belül tudna gazdálkodni, és a közöshöz hozzátenni, még ha egy talentumot is, és azt a négy-öt talentumot a kultúrához és nem máshoz tennék, akkor a sok egytalentumos is nagyszerű kultúrát tudna biztosítani már a maga kisközösségén belül is, és ha ezt hozzátennék az ország teljes képéhez, akkor a sok kis értékrend összeadódnék. De ehelyett mi történik ma ebben az országban? Az történik, hogy a kultúra, mint minden más, egyszerűen agyon van politizálva. Itt minden a politikáról szól, ami az embernek előbb- utóbb már komolyan gutaütést okoz. Nyilván nem tudok teljes higgadtsággal, indulatoktól mentesen beszélni, mert nap mint nap tapasztalom - ma is valami ilyesmit tapasztaltam, 26 hídlap hidlap.net
