Hídlap, 2007. május (5. évfolyam, 84–105. szám)
2007-05-26 / 102. szám
Diskurzus II HÍDLAP • 2007. május 26., szombat hídlapmagazin El tudod képzelni? Balogh Tibor- El tudod képzelni, hogy létezhet valaki, aki érti ezt? - kérdezte fennhangon, aztán kattant a műanyag öngyújtó, felizzott a dohány, jó mélyen leszívta a füstöt, átjárta a légútjait, s szerteszét fodrozódva ömlött kifelé a rúzsozott száján. - Na...? - bökte oda valla- tóan, az utolsó pamacsokat pöfékelve. Kis kendőt húzott elő egy dobozból, erőteljes mozdulattal törölte le a festéket a szájáról. A rúzstalan visszamosolygott a tükörből. Hogy mosoly volt-e? Nem, nem biztos, inkább egy ideges rángás, egy mimikái eszköz villanása, ahogy a kihúzott fiókból előbukkan a fényes műszer, a szakértő kézbe veszi, aztán meggondolja magát, visszadobja, s még a fiókot is betolja.- Hát..., nem tudom - válaszolt a tükörből. Akkor farkasszemet néztek egy darabig. Két pár barna tekintet fonódott össze, habár a tükrön innenihez hozzácsatolt agy éppen azon gondolkodott, hogy vajon összeér-e most ez a két látás, hiszen az érzet ott van, el kell ismerni, olyan mintha egyszerűen belenézne a másik szemébe, de nem tudni, valójában hol is találkoznak, mert az egyik pillanatban úgy tűnik, hogy pontosan a fényes felület felszínén, az innenső felszínén, aztán inkább a túlsón, aztán mintha odaát, abban a szempárban egyesülnének, vagy még inkább itt, ebben a szempárban, melyet sosem lát a saját szemével, csak a tükörképét... Az igazság az volt, hogy a válasz hazugság. Vagyis: el tudott képzelni olyasvalakit, aki érti ezt. Ez alatt pedig önmagát értette, összegubancolt kicsiny rendszerét, igen, rendszert talált benne, és néhány egyértelmű törvényt is leszögezett, ahogy cölöpöket verne le a mocsárban, melyek valahol a mélyben, ahol se fény, se sötét, se anyag, ott valahol lent mégis szilárd támaszt találtak, s ezek kikandikáló végpontjai közt evezett a bűzös felszínen, fontolgatva az ugrást, ami előtt csak egy nagy levegőt kell venni, hogy leúszhasson, lefúrhassa magát oda, ahol a cölöpök alja van, ahol véget ér a mocsár, vagy a zavaros víz, vagy mi a franc lehet ez, ahol megint valami más kezdődik. Mert ennek a masszának csak lefelé lehet vége. Igen, el tudott képzelni egy olyat, aki érti. Az agy, amihez rögzült ez a melegbarna szempár, működött. Nagyon is jól el tudta képzelni, hogy nem a bekeretezett másikkal beszél, vagyis, inkább: nem ővele bámul mélyen a szemek közti alagútba, ami egyszerre mély kútként vonzza egymás felé a látásokat, hogy egy másvalaki (egy harmadik?) kutakodik, kérdez, válaszol, hallgat és fecseg a tekintetével, s hogy a szemek felszíne, a tükör felszíne, a cölöpös mocsár felszíne valakiével közös vagy azonos lehet. El tudta képzelni. Éppen ez volt a bánata. Múló pünkösdi Pálovics Klára ________________________________ A húsvét utáni ötvenedik napon, vasárnap ünnepli a keresztény világ a Szentlélek eljövetelét és egyben az egyház megalapítását, azaz pünkösd napját. Ehhez gazdag hiedelem- és szokásvilág társult. Régen. A magyar pünkösdi szokásokban a keresztény szokások keveredtek az ősi tradíciókkal, a már meglévő pogány hagyományokra épültek rá a keresztény elemek, és olvadtak össze egy ünneppé. „Piros pünkösd napját” ezer esztendeje virággal köszöntik Éurópa számos országában. Magyarországon szintén újra piros-betűs nap a pünkösdhétfő. Ilyenkor meg kell állni egy pillanatra. A nagy nyári munkák előtt ünnepelni kell. Köszönteni az új életet, imádkozni a bő termésért, a gyermekáldásért. Erre szolgált a pünkösd, a húsvét utáni ötvenedik nap. A templomokban évről évre megemlékeztek erről a napról, a lángnyelveket a pünkösdi rózsa szirmaival helyettesítették, a Szentlélek jelképeként fehér galambot engedtek szabadon. A lányok és asszonyok bíborvörös ruhába öltöztek, befont copfjukat a hagyomány szerint a bal vállukra kanyaszokásaink rították, a férfiak felöltötték ünneplőjüket, és kezdődhetett a mulatság. Néhány faluban még ma is élnek a pünkösdi hagyományok, játékok, az Alföldön a pünkösdölés, a Dunántúlon a pünkösdikirályné-járás. A pün- kösdikirály-választás, sajnos, szinte teljesen eltűnt, pedig a mai napig él a szólás: rövid, mint a pünkösdi királyság. Ez kezdetben vitézi szokásként dívott, a katonák maguk közül állítottak egy esztendőre királyt. Pünkösdi kiskirálynénak pedig, ami nagy tisztességnek számított, a legszebb kislányt választották meg. A pünkösdölők a mise után házról házra jártak, jókívánságokkal, versekkel, énekekkel köszöntve az embereket, virágokkal szórták be a szobát. A játék végén a háziak megkérdezték a lányokat: „hadd látom, a királynétokat édes-e vagy savanyú?”. Fellebbentve a díszes kendőt megcsiklandozzák a kislány állát. A királyné mosolyoghatott, de a fogát a világért sem villanthatta ki, így megnyugodhattak a háziak, mert jó termés ígérkezett. A jót kívánókat a házigazdák almával, tojással, kolbásszal és pénzzel ajándékozták meg. Másik pünkösdi szokás a „török-basázás” volt. Egy tíz-tizenkét éves gyermeket beöltöztettek selyembugyogóba, turbánt kötöttek a fejére. „ÉgetCélja a látvány átfogalmazása nivaló kölyköt” szemeltek erre a szerepre, aki amúgy is rászolgált a verésre. Persze kitömték a ruháját szalmával, hogy ne fájjanak az ütések. Aztán összeláncolt kézzel vezették végig a falun. Énekeltek, a „basa” ugrándozott, a fiúk meg zöld gallyakkal csépelték boldogan. A pünkösdikirály-választást amolyan legényvirtusnak tartották, lovas versennyel, tűzugrással, tekézéssel. Esztergomban a Balassa-iskolánál lévő Zsigmond kútja vendéglőben nyitotta meg nemrég új munkáit felvonultató tárlatát. A június 10-ig itt látható akvarellek egy több évtizede alkotó ecsetvonásait mutatják, aki, bár egész életében a helyi képzőművészeti élet részesének számított, valahogy mégis mindig egyfajta outsiderként volt jelen. Az esztergomi és környékbeli műkedvelők azt is tudják róla, hogy nemcsak alkot, de tanít, miként a festőállvány előtt, úgy a katedrán hasonlóképpen már eltöltött több mint harminc évet. Finom visszafogottsága, különös pályaíve, változatos technikával elkészített képei egy egyszerre mélyebb gondolatiság és egy könnyedebb látványvilág felé csalják a publikum tagjait. Bangó Miklós festővel újraaktivizálódásának kapcsán beszélgettünk. Aki a legderekabbnak bizonyult, egy évig ingyen ihatott a falu kontójára, és minden mulatságra hivatalos volt. A pünkösd az udvarlás, párválasztás ideje. Ilyenkor enyhültek a szigorú szabályok, a leányok bátran mutatkozhattak választottjukkal. Erről a szokásról tanúskodik Balassi Bálint verse: „Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje / Mindent egészséggel látogató ege, / Hosszú úton járókat könnyebbítő szele”.- Indítsunk pályád első szakaszával, meséld el, kérlek, miért és miként lettél festő!- Már gyerekkorom óta festőnek vágytam volna lenni. Esztergomban a Petőfi Sándor Általános Iskolába jártam az 1950-es évek végén. Akkori osztályfőnököm „terelt” a művészet irányába. Érdekes, hogy a pályám elején mégsem ment komolyan és könnyen ez a „dolog”, mert a szüleim tanácsára először más irányt választottam. Úgy gondolták, legyen egy biztos szakmám. így kerültem először a kereskedelembe, és bizony elég hosszú ideig dolgoztam ott, ám a szabadidőmben eljártam a régi művelődési ház önképző körébe. így a munkám mellett festettem, rajzoltam, és megfordultam a különböző művésztelepeken, a fővárosban is. Az igazi váltás 1971-ben történt, ekkor éreztem úgy, hogy teljesen a művészet felé kell fordulnom. Ez évben jelentkeztem a budapesti képzőművészeti főiskolára. A felvételi azonban számomra kudarccal végződött, mert rengetegen jelentkeztek, és a körülbelüli nyolcszáz főből mindössze harmincán jutottak be. Ezeknek a fele is úgy kapta meg a hallgatói státuszt, hogy összeköttetésekkel rendelkezett... Elborzadtam ettől az egész bejutási rendszertől. Nem csupán az említett viszonyok ábrándítottak ki, hanem a vizsga komolytalansága. Ezek után az egri tanárképző főiskolára jelentkeztem, ahová felvettek, így lettem rajz-földrajz szakos tanár. A diploma megszerzése után 1978-ban Nyergesújfalun kezdtem el tanítani, majd pedig 1981-től az esztergomi Gyakorló Általános Iskolában oktattam. Párhuzamossá vált az alkotó munka és a tanítás.- Történeted több pontján felmerült bennem a kérdés: végül is mikortól számítottad magad festőnek?- Tulajdonképpen már az ezerkilencszázhetvenes évektől.- A művészi indíttatás még a pedagógusi státuszban sem halványult el?- Annyira nem, hogy egy idő után már nem tudtam elválasztani a két dolgot. Akkor is voltak, és a mai napig is vannak tanítványaim. Most, hogy nyugdíjas vagyok, azért könnyebb, mert csak az alkotómunkámmal foglalkozom.- Nem mélyültem el egészen a munkáidban, de az elmondottak és az ismertek alapján nem mondható el rólad, hogy egy „tülekedős” típus lennél. Alapvetően érezhető benned egyfajta visszafogottság és egy, a saját magad elképzeléseihez való szoros kötődés.- Igen, ezt jól látod. Többek megjegyezték már, hogy micsoda őrültség ez, olyat már hallottak, hogy valaki a rosszul fizető pedagógusi pályát kereskedésre váltotta, azonban olyat nemigen, hogy egy kereskedőből tanár lett volna. Na, ehhez jött még, hogy én valójában festő vagyok, ismétlem, a munkáim mellett mindvégig festettem és rajzoltam. Mások valószínűleg ezt igen egyszerűen megoldották, én keményen dolgoztam a munkahelyen és a műteremben egyaránt.- Állapítsuk meg - még ha nehéz is önmagadra nézve -, hogy mi a művészeted vezérfonala? Létezik-e egyáltalán egy olyan állandó, ami jellemző a munkáidra? Talán az akvarell-forma?- Mindenféle technikát és lehetőséget alkalmaztam már a képeimen. Hogy ki tudjam fejezni magamat, illetve vissza tudjam adni azt a hangulatot, ami megfogott, számos megoldással éltem az elmúlt harminc év során. A különböző eljárásokkal és stílusokkal, a temperával, az olajjal, a pasztellal, a grafikával, a kollázzsal mind dolgoztam. A legutóbbi esztergomi kiállításomra főként akvarelleket készítettem, de korábban egy másik helyi tárlaton inkább a kollázs volt a mérvadó. Azt mondhatnám: a sokféle technika és a kép átírása a látvány átfogalmazását jelenti számomra. Azok a gondolatok, érzelmek, mondanivalók, amelyeket a képekkel közvetíteni akarok, a síkban lévő geometrikusformákkal és a különféle technikát igénylő anyagok alkalmazásával érem el. Ilyen anyag a textil, a farostlemez, a fém, a csipesz, hullámpapír - és még sorolhatnám. Ezekből alkottam olyan munkákat, amik, úgy érzem, korunkban a társadalomban vibráló sokféle látvány mellett a közösség felé irányuló jobb és mélyebb gondolatokat közvetítenek.- Számos új és remek alkotó szerepel ismét a porondon, és a korábban indultak szintén - ahogy Te is - igen intenzívek. Mégis, valahogy úgy tűnik, a képzőművészet - ha nem is az alkotók hibájából - mégsem tudja úgy befolyásolni a nagyobb közösséget, mint egykor. Mit gondolsz a mai művészet hatásáról?- Szerintem nemcsak arról van szó, hogy a gyerekeknél, a fiataloknál kell odafigyelni a tanításra, hogy megértsék a képzőművészet értelmezését, hanem az idősebb generációknál szintúgy. Azt hiszem, azt kell elérni, hogy meglássák, az alkotás több, mint látvány. Pedagógiai munkámnak ezt mindig lényeges részének tekintettem. Fontosak az alapok, fontos, hogy aki tehetségesebb, azzal külön kell foglalkozni. Lényeges, hogy több legyen a látásmód annál, hogy azt lássák szépnek az emberek, ami kedves a szemnek. Úgy gondolom, a művészet ennél sokkal többet kínál. Jó példa erre Picasso Guernicája, amin a mester egy többszörösen absztrakt megoldással ábrázolta a háború borzalmait, mégis világszerte népszerű lett a kép, mert az emberek megértették, mit szeretne mondani az alkotó. A közönség nem akarta egy az egyben a plasztikus valósághoz hasonlítani ezt a művet, mert a valóságnál mélyebb értelmet és üzenetet sugárzott mindenkinek. Esztergom egy csodálatosan szép város, maga a látványosság. Ugyanakkor, amikor ezt a várost ábrázolom a képeimen, nem feltétlenül kell egy elvonatkoztatással élni, maga a valós kép is helyes megfogalmazás. A kép, az alkotás készítésénél ezzel együtt nem a látvánnyal vagyok elfoglalva, hanem a lényegével, a gondolat valóságával.
