Hídlap, 2007. április (5. évfolyam, 64–83. szám)

2007-04-14 / 73. szám

IVI 2007. április 14., szombat _______________ESZTERSOM^VmÉKE___________________________________________________

5

6 csepp vér: búcsú Kaszás Attilától - a filmszalag örök

A legismertebb - és a legtöbbször feldolgozott - Shakespeare-dráma találkozása 1956-tal. Musical után április 12-től mozgóképen is. Főszerepben egy magyar színészóriással.

A fájdalmasan, ereje teljében, a közelmúltban - március 23-án, életének 47. évében - elhunyt Kaszás Attila utolsó filmje az 56 csepp vér című rockmusical-játékfilm. Korábban olyan filmekben láthattuk, mint a Cha-cha-cha (1981), a Titánia, Titánia, avagy a dublőrök éjszakája (1988), az Érzékek iskolája (1996), az Egy hét Pesten és Budán (2003) és a Kútfejek (2006). Kaszás tragédiájával más színezetet kap a film (is - a színpadi darab is), megítélésekor óhatatlanul arra kell, hogy gondoljunk, egy - nem akármilyen - pálya végpontjáról beszélünk. Kell, hogy beszéljünk.

Alapban hajlamos a mezei ítész olyanokat mondani, hogy piha, ez is csak egy újabb bőr lenyúzá- sa a deszkákra álmodott musicalről, pláne, hogy a zene megjelenik CD-n, a mozifilm pusztán külön bonusz (és annak majdani DVD-változata meg különösen). Pedig nem. Nekünk a maga módján az István, a király filmváltozata is tetszett, holott, mondhatnánk, Koltay Gábor 1984-ben csak leszúrta a kamerákat a Királydomb (ex-városligeti szánkózó-domb) gyepébe, kicsit szöszmötölt a színekkel és a vágással, azt’jó napot. Szerettük azt az első musical-játékfilmet (rockopera-mozit), mert (a maga módján) pótolta a hiányt, és mert jelentős művet hozott elérhető közelségbe - és talán, mert akkor voltunk fiatalok.

Az 56 csepp vér című filmmel más a helyzet. Amellett, hogy nehéz volt elkerülni a színpadias beFilmre vitt magyar közelmúlt

állításokat, nem is mindig sikerült, a mozgókép alkotói törekedtek arra, hogy alkotásuk valóban mozgó képekből álljon, fontos volt a látvány, nem csupán a zene (és a dalszöveg). Jellemző módon a történet ötletgazdája, Pintér Tamás egyben vizuális iparos - akciórendező -, és a látottak mozgalmasságával nincs különösebb baj (pláne, ha figyelembe vesszük, mekkora költségvetésből gazdálkodhatott a stáb). A filmet azonban elsősorban Kaszás alakítása hordozza a vállán, mellette abszolút szekunder a küllem, másodhegedűsek a többiek, legyenek akár komoly színészek (Alföldi Róbert) vagy a tévés dalnokversenyen befutott „sztárok” (Palcsó Tamás), esetleg meglepetésszerű (professzionális) vendégművészek (Meződi József, az Apostol együttes arca).

Az ötvenes évek muzsikáját és a klasszikus rockot ötvöző filmben (zene- és dalszerző: Mihály Tamás, az Omega basszusgitárosa) a sztori alapjai ismerősek, annyi jelentős különbséggel, hogy a Shakes- peare-i szerelmi dráma (Rómeó és Júlia) epizodistá- ja, Lőrinc plébános (Kaszás) itt főhőssé avanzsál. Az 1956-os miliőbe adaptált klasszikus nyomán egy határ menti falu papja igyekszik elejét venni a helyi karhatalmisták és kitelepítettek acsarkodásának. Az orosz parancsnok lányának tiszteletére rendezett bálon aztán az ottani ávós parancsnok lánya, Juli (Veres Mónika) és egy deportált színész fia, Robi (Palcsó) egymásba szeretnek. Közben Pesten kitör a forradalom, és ömlik a vér... Nem kérdés - se ezt, se azt a szálat tekintve -, mi lesz a szomorú vég.

Az 56 csepp vérben az irodalmi hagyomány, a magyar közelmúlt történelme és a ma zenéje találkozik. Nem rossz elegy, ha a mai fiatalokat célozzák. (A bánatunk nagy, hogy mindemellett a film egy jelentős hazai színész hattyúdala. Nem tudtuk. Nem akartuk).

G. I.

Eredeti cím: 56 csepp vér; magyar, 2007; 90 perc; Rendező: Bokor Attila; Forgatókönyvíró: Horváth Péter színpadi változata és dalszövegei alapján Réz András, Bokor Attila; Operatőr: Szálai András; Zene: Mihály Tamás; Producer: Dr. Nagy Endre; Szereplők: Kaszás Attila (Lőrinc), Alföldi Róbert (Aporius), Palcsó Tamás (Robi), Veres Mónika (Juli), Miller Zoltán (Mercutió), Hoffmann Mónika (Szvetlána), Seress Zoltán (herceg), Forgács Péter (őrnagy), Balogh Erika (őmagyné), Miller Lajos (Lear), Keresztes Ildikó (Lear „szállásadónője”), Kiss Zoltán (Tibor), Szabó Simon (Lobo), Galyas István (Beás), Ömböli Pál (Csöpi), Pap Alexandra (Pávaszem), Puskás Péter (Genya), Szanitter Dávid (Málnaszőr), Szakács Tibor (szakaszvezető), Urmai Gábor („kicsi potentát”), Meződi József („szakállas potentát”); Mozistart: április 12., Forgalmazó: Hungarotop; Honlap: www. otvenhatcseppver. hu/film.

Az 56-os forradalom korábbi celluloidokon

A tanú (1969, szatíra, rendező: Bacsó Péter)

A személyi kultusz éveiben Pelikán József (Kállai Ferenc) boldogulni próbál. Az együgyű gátőrből a rendszer minta-kommunistát faragna, de csődöt mond. A kultikus mozi tíz évet pihent kényszerűen a dobozban.

Szerelmesfilm (1970, dráma, rendező: Szabó István)

Jancsit (Bálint András) és Katát (Halász Judit) elválasztja a viharos történelem. Tíz év után újra találkoznak, de a kapcsolatuk már kihűlt, más emberek lettek.

Megáll az idő (1981, dráma, rendező Gothár Péter)

Az 1956 után itt maradt (csonka) családok, fiatalok helykeresése. Káderpolitika és rock and roll. Kellenek a bálványok: Elvis és Pierre. De semmi sem működik.

Eldorádó (1988, dráma, rendező: Bereményi Géza)

1945 után a Teleki téri piac királya, Monori (Eperjes Károly) azt vallja, arannyal minden megoldható, a halál is legyőzhető. Nem számolt azonban a politikával.

A temetetlen halott (2004, történelmi dráma, rendező: Mészáros Márta)

A mártírhalált szenvedett magyar miniszter- elnök, Nagy Imre (Jan Nowicki) élettörténete. Meggyőződésért még a börtönt és a halált is vállalta.

Szamárköhögés (1987, szatíra, rendező: Gárdos Péter)

Az 1956-os októberi események miatt szünetel a tanítás. A gyerekek ennek örülnek, ám a (véres) história beszivárog a mindennapjaikba.

Szerencsés Dániel (1983, dráma, rendező: Sándor Pál)

Szerencsés (Rudolf Péter) úgy dönt, elhagyja az országot. A menekülőkkel telezsúfolt nyugati határ menti szállóban dönthet: tényleg megy, vagy marad.

Világszám! (2004, tragikomédia, rendező: Koltai Róbert)

Egy merész kabarészám miatt a rácsok mögé zárják a bohócot (Gáspár Sándor). Ikertestvére (Koltai Róbert) 1956-ban elindul, hogy kiszabadítsa.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulója alkalmából mintegy tíz itthoni és határon túli produkció jutott és jut a nézőkhöz. A tavalyi jubileumi évben Colin Gray és Megan Raney amerikai testvérpáros A szabadság vihara című dokumentumfilmje (mozistart: szeptember 7.), Szilágyi Andor író-rendező (A rózsa énekei) Mansfeld című, magyarkanadai koprodukcióban született drámája (premier: szeptember 14.), Goda Krisztina (Csak szex és más semmi) Szabadság, Szerelem című nagyjátékfilmje (ősbemutató: október 23.) és a (november 2-án debütált) Budakeszi srácok - Erdőss Pál (Üvegfal) alkotása - szögezett a moziszékbe. Idén március 8-án mutatták be a magyar mozik a nemrégiben elhunyt Jeli Ferenc (Ibrinkó) és Péterffy András (Yiddish Blues) Sínjárók című filmjét (amit Puszt Tibor fejezett be), májusban látható a Liberté '56 című alkotás, amit Vidnyánszky Attila rendező Szőcs Géza erdélyi író drámája nyomán vitt vászonra. Ezeken kívül több film is készült/készül az emlékezés jegyében. Göncz Árpád még 1989-ben Az államminiszter címmel írott forgatókönyvét Csermai Judit és Dömölky János (Hajnali háztetők) rendezi filmmé Bibó körút címmel. Előreláthatólag az esztendő második felében találkozhat a közönség a színházi író és dramaturg Pozsgai Zsoltnak (forgatókönyvíróként: Üvegfal) az év elején sajnálatosan eltávozott Mihályfy Sándor (Indul a bakterház) befejezetlen munkája nyomán forgatott Csendkútjával. Szomjas György (Vagabond) 1956, vagy a Nap utcai fiúk munkacímű filmje a 2008-as hazai filmszemlén mutatkozik be.

2006-ban mindeközben öt kontinens 75 országában, közel 110 városban voltak láthatóak korábban született, 1956-hoz kötődő magyar alkotások, például: A temetetlen halott (rendező: Mészáros Márta), A tanú (rendező: Bacsó Péter), Szerencsés Dániel (rendező: Sándor Pál). így a külföldi közönség is jobban megismerhette a magyar történelmet és (film-) kultúrát.

Egy kedves ordas (fiktív életkép, kitalált jellemrajz)

Elmondom kelepcébe kerülésem rövid történetét. Miután hosszasan bolyongtam szüló'földem gyönyörű és ínséges tájain, a szükség úgy hozta, hogy csatlakoznom kellett egy falkához. Útja némiképpen rokonszenves volt. Kevés lelket számlált, és a szokottnál erősebb összetartás jellemezte. Az elején úgy tűnt, nincs is komolyabb gond. Már-már úgy éreztem, végre nyugalomra lelhetek. Azonban nem sok idő múltán szembesülnöm kellett a csapat sajátságos törvényeivel.

Mint minden falkának, ennek is megvoltak a maga szabályai. Az összetartás, az alázat, az új szokásokhoz való igazodás... És igen, még egy veszélyforrás, amire már az elején figyelmeztettek: a falka egy szintén régi tagja, akinek jelentős rangja volt mindegyikük közül. Miután hozzájuk verődtem, ez mind inkább nyilvánvalóbbá vált. Bár külseje nem árulkodott semmiről. Jellegtelen színű, csapzott bundájával, nemtelen külsejével még esetlennek is tűnt. Az alázat megbélyegezte lényét... A falkavezér láthatólag hatalmat adott neki, és ő sorra vívta harcát a rangsorért, kénye-kedve szerint bánva a többiekkel. Sorsuk mindvégig az ő kezében volt.

Ő volt a csoport farkastörvényeinek szülője. Ez volt az ő „nemes áldozatvállalása”, és jól végezte dolgát. Akit gyengének ítélt, azt elűzte. Igazi ragadozóhoz illően szánalmat nem engedett meg magának. Persze gyakran sajnálkozott fennhangon a vadon igazságtalan törvényeire hivatkozva, lelkében azonban az ösztöneit a legcsekélyebb módon tompító bűntudat sem ébredt. Büszkesége töretlen volt. Napjait a

derű jellemezte, ahogy a vezér árnyékából cinikus magabiztossággal figyelt mindenkit. Más falka valószínűleg kegyetlenül kitaszította volna. Ezt ő is sejthette, mert rettegett a bukástól. Az élet tette ilyenné, tudtam jól. Viszont azt is tudtam, ha mind ilyenné váltunk volna, ez a pompás, nagy család már rég beleveszett volna a tél fagyos markába.

Ó, nagyon figyelmesnek látszott szüntelen. Egy-egy kedves gesztus, egy-egy ajándék falat... Mégis, figyelmessége soha nem volt céltalan. A túlélésért vívott harc része volt ez is. A falka hierarchiájának építését szolgálta. Figyeltem, hogyan cserkészi be új áldozatait: minden apró reakciót emlékezetébe vésett, hogy a kellő pillanatban kitapinthassa, felismerve a másik gyenge pontjait. Azt hiszem, kiveszett belőle minden ösztönös szomorúság. Kétségkívül valódi hús-vér farkas volt, akárcsak én. Néha láttam, amint megáll és gyönyörködik a lázas virradatfényben, vagy ahogy büszkén, tapasztalt vadász módjára elcsendesedik a holdvilágtól ezüst éjszakában. Ilyenkor egy pillanatra megjelent benne a sebezhető préda. Végül is sokat köszönhettem neki és a falkának, amiért szemet hunytak hibáim és kellemetlen hóbortjaim felett, elfeledve a tényt, hogy nem vagyok közülük való, s származásom ismeretlen.

Mégis sokáig maradtam közöttük, és azt hiszem, az évek során kiismertem. Talán némi félelmet is ébresztettem benne. Valaki a közelében van, aki felismeri, aki ugrásra készen várja, és tetten éri a szemében gyűlő, óvatlan támadásokat. Soha nem hagyott volna ki

egyetlen apró győzelmet sem. De győzelmei nagyon ritkán voltak tanítóak. Inkább gúnyos fölénye kísérte őket, amit a szája szélére kitolt, nem túl jól leplezett fintor árult el. Talán csak azért nem űzött el, mert félt az újtól. Egy új jövevénytől, az új küzdelmektől. Lehet, hogy ereje már nem volt a régi.

Soha nem tudott becserkészni. Azonban bármennyire is próbáltam erős maradni, megtépázott idegeimet lassan kikezdte ez a fölény.

Néha, amikor megpróbáltam elnyújtani magányom óráit, hogy késleltessem a vele való találkozást, messzire szöktem. A hosszú, egész éjszakákon át tartó meneküléseim után kimerültén ébredtem. Már- már megavasodó, kiapadni akaró vérrel, s fájó hússal csontjaimon. De talpra álltam valahányszor, hogy visszatérjek az ő birodalmába, az ő ragyogó bűvkörébe, ahol lehetetlen volt semlegesnek lenni. Sokszor próbáltam. Próbáltam elrejtőzni, de hangja minduntalan átjárta az erdőt, figyelmeztetve örökös jelenlétére. Hideg lehelete ott bujkált minden fuvallatban. Minden porcikám elborzadt az ő fogak és karmok építette világától, amiben persze mindig otthonosan mozgott.

Már ott tartottam, elszakadok a falkától. Bár sok esélyt nem láttam az életben maradásra, nem féltem. Végül mégis maradtam.

Most eljött ismét a reggel. Előbújok rejtekhelyem csalóka s tünékeny biztonságából, és elindulok ma is, ahogy minden nap, hogy szembenézzek ezzel a kedves ordassal...

Utas