Hídlap, 2006. december (4. évfolyam, 236–257. szám)
2006-12-30 / 257. szám
HÍDLAP • 2006. december 30., szombat hídlapmagazin II Nagyjaink a hazáért A Széchényiek a Nógrád vármegyei Alsószécsénykéről származnak. Belőlük több híres államférfi, katona és főpap is kikerült, akik érdemeik elismeréseként nemességet, majd grófi címet kaptak. A családi vagyont Széchényi György (1592-1695) alapította meg, aki a papi pályán ért el kimagasló eredményeket. Pécsett, Veszprémben, Győrött, püspök volt, később kalocsai, esztergomi érsek és Magyarország prímása lett. Gazdag emberré vált, birtokot, házat testvérének is vásárolt, saját földjeit - szerte az országban - végrendeletében Lőrinc gyermekeire hagyta, ahol azután az utódok nagy része született és élt. Mivel ő a papi hivatást választotta, a család Lőrinc nevű testvérében folytatódott, aki már Gyöngyösön élt, s ott is nevelte fel gyermekeit, de öreg napjait Nagyszombatban töltötte. Lőrinc egyik fia II. György volt, s az ő egyik dédunokája - többek között - Széchényi Ferenc is, aki Széplakon született 1754. április 28-án. Tanulmányait a bécsi Teresianumban végezte. Ennek befejezése után 1776-tól a kőszegi kerületi tábla ülnöke lett, majd a horvát báni tábla elnökévé választották, és 1783-tól a horvát bán helyettese lett. 1777. augusztus 17-én házasságot kötött gróf Festetich Juliannával, aki szintén nagy műveltségű haladó családból származott. Házasságukból hat gyermek született. Első fiuk a György nevet kapta, de ő még az 1778-as születési évében meghalt. Második fiuk három évvel később Horpácson jött a világra, s a keresztségben a Lajos nevet kapta. Két lányuk közül az első, Franciska 1783-ban Cenken, a második, Zsófia 1788-ban Bécsben született. Pál fiuk egy évvel később - szintén Bécsben - látta meg a napvilágot, s utolsóként érkezett a később a legnagyobb magyarként ismertté vált István. Széchényi Ferenc 1785-től - II. József idején - a pécsi kerület királyi biztosa volt, de erről a tisztségéről 1786-ban lemondott, és Belgiumba, majd onnan Angliába utazott. Miután hazatért - 1798-tól - a Somogy vármegye főispánja címet adományozták neki, s egyben a Dráva és Duna szabályozásának királyi biztosa is lett. 1799-ben ő lett a főkamarás- mester, 1800-tól pedig az országbíró-helyettes. 1808-ban megkapta az aranygyapjas rendet. 1802. november 25-én kelt alapítólevelével 11 884 nyomtatványból, 15 000 kötet könyvből, 1152 kéziratból, 142 térképből és rézmetszetből, 2 029 nemesi címerből és 2 665 éremből álló gyűjteményét a magyar nemzetnek ajándékozta, amelyet később cenki könyvtárának gyűjteményével (6 000 darab rézmetszet és 9 206 kötet könyv) egészített ki. Alapítói érdemét az 1807. évi országgyűlés a 24. tc.- ben törvénybe iktatta. Ez a könyvtár lett az ország első nemzeti közintézménye. Alapítóokmánya 1802. november 26-án nyerte el a királyi megerősítést, s 1803-ban Pesten nyitották meg a látogatók előtt. Az intézmény fenntartásához szükséges pénzügyi alap megteremtését a társadalom magára vállalta. Országgyűlési felhívásra a vármegyék és városok közönsége előbb önkéntes felajánlások, majd kötelező járulék formájában bocsátotta rendelkezésre a legszükségesebb összegeket. Emellett számottevő segítséget jelentettek egyes mecénások kisebb-nagyobb alapítványai is. Az összegyűlt tőkevagyonra támaszkodva az 1808/VIII-as törvénycikkel az országos rendek életre hívták a Magyar Nemzeti Múzeumot, s az így újonnan létesített intézmény keretébe illesztették be a Széchényi Könyvtárat, mely ettől kezdve a Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtára nevet viselte. A könyvtárról leválasztott érmegyűjtemény pedig idővel a múzeum egyik osztályának alapja lett. A Magyar Nemzeti Múzeum klasszicista épületébe, mely a társadalmi áldozatkészség maradandó értékű tanúbizonysága, 1846-1847 folyamán költözött be a könyvtár és a múzeumi osztályok. 1949-ben Országos Széchényi Könyvtár néven az intézmény újra önálló lett. A rendelet a könyvtár új jogállása mellett rendeltetésével is foglalkozott. Az intézmény 1985-ben költözött új helyére, a Budavári palota F épületébe. Maga Széchényi Ferenc gróf egyébként tagja volt a göttingeni és jénai egyetemeknek, majd 1812-től a bécsi Tudományos Akadémiának. 1815-ben átadta Istvánnak a cenki uradalmat és kastélyt. 1820. december 13-án halt meg Bécsben. A hírhozó barát Hazánk története nem csupán háborúk históriája, hiszen ez igaz minden európai államra, de szinte egyedülállóan, pusztítások, romboltatások és megszállások története is egyben. Az első katasztrofális, a lakosság mintegy kétharmad részét kiirtó nagy pusztítás a tatárok részéről érte a magyarokat a Kárpát-medencében, annyira, hogy a dúiás elmúltával a nyugati források följegyezték, hogy „Magyarország másfél száz esztendő fennállás után megszűnt létezni”. Pedig a királyt, IV. Bélát és a főembereket nem érte váratlanul a támadás, hiszen egy domonkos rendi szerzetes, bizonyos Julianus barát, aki a király megbízásából három alkalommal utazott keletre, hogy felkutassa a „Magna Hungáriában” maradt magyarokat 1236. december 27-én, harmadik útjáról társaival megérkezve jelezte a közelgő veszélyt. Julianusék egyébként meg is találták őket, értették egymás nyelvét, és nagyon örvendeztek a találkozásnak. Ezek a hátramaradt magyarok a tatárok szomszédságában éltek és figyelmeztették Julianust, hogy annak a népnek a körében nagy a készülődés valamely eddig nem tapasztalt hódításra. így ír erről Riccardus fráter, Julianus rendtársa IX. Gergely pápának: „Többen mind biztos dolgot beszélik, és a szuszdali fejedelem élőszóval megüzente általam Magyarország királyának, hogy a tatárok éjjel-nappal tanácskoznak afelett, hogy miképpen győzhetnék le, és keríthetnék hatalmukra a keresztény Magyarországot. Állítólag tervbe vették, hogy továbbnyomulnának, és elfoglalnák Rómát és a Rómán túli területeket. Ezért követeket küldtek Magyarország királyához, akiket - mikor Szuszdal földjén átmentek - a szuszdali fejedelem elfogott, és a királynak küldött levelet a fejedelem elvette tőlük. Ezeket a követeket mellém adott társaimmal együtt láttam is. Az említett levelet, amelyet a szuszdali fejedelem nekem adott át, elvittem Magyarország királyának. A levelet pogány betűkkel írták, de tatár nyelven. így hát a király sokakat talált, akik el tudták olvasni, de nem akadt, aki megértette volna. Mi pedig, midőn áthaladtunk egy Kerman nevű nagy pogány városon, találtunk valakit, aki lefordította nekünk. A fordítás pedig így hangzik: „Én a Kán, az égi király küldötte, akinek hatalom adatott a földön a nekem meghódolókat felemelni és az ellenállókat elnyomni, csodálkozom feletted, Magyarország királya, hogy midőn már harmincadik ízben küldöttem követeket hozzád, miért nem küldesz vissza közülük senkit, de még követeket és válaszlevelet sem küldesz nekem. Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, sok katonád van, és egyedül kormányzol egy nagy országot. Ezért nehéz önként alám vetned magadat; mégis jobb és üdvösebb lenne neked, ha önként behódolnál nekem. Megtudtam ezenfelül, hogy kun szolgáimat oltalmad alatt tartod. Ezért utasítlak téged, hogy ezeket a jövőben ne tartsd magadnál, és miattuk ne kerülj velem szembe. Nekik könnyebb elmenekülni, mint neked, mivel nem lévén házaik, sátraikkal vándorolva talán el tudnak menekülni, de te, aki házakban lakói, váraid és városaid vannak, hogy fogsz menekülni kezeim közül?” Béla - szemben a hazai főemberekkel - komolyan vette a fenyegetést és rémülten fordult a keresztény Európa fejedelmeihez, hogy segítséget kérjen tőlük. Riccardus fráter erről is beszámolt a pápának: „Adassék tudtul minden Krisztus-hívőnek, hogy ezt az írást Magyarország királya elküldte az aquileiai pátriárkának, a pátriárka pedig továbbította a brixeni püspöknek és Tirol grófjának, hogy abból minden Krisztus-hívőnek küldjenek; figyelmeztetve őket, hogy igyekezzenek Istent könyörületre bírni az egyházért. Továbbá tudatni kívánjuk mindenkivel, akihez ez az írás elérkezik, hogy a jelen sorok vivője igaz és szavahihető.” Európa azonban nem mozdult, cserbenhagyta Magyarországot, amint a következő ezer esztendőben még annyiszor, eleddig egészen a 20. századig. A következményeket mindannyian ismerjük... • Petrov Anglia vértanú érseke Az esztergomi főszékesegyházzal szemben ott magaslik egy hegy, a Szent Tamás-hegy, tetején a kis fehér kápolnával. Nem mindenki tudja, hogy a magaslatot a meggyilkolt canterburyi érsekről nevezte el Bánffy Lukács esztergomi érsek, Magyarország 12. századi legendás főpapja arról a szentről, akinek ereklyéjét Esztergomban őrzik. Tette ezt még a szentté avatás előtt, Európában elsőként, részint a Becket iránti tiszteletből, részint kettejük személyes ismeretsége okán, hiszen Párizsban egy iskolába jártak. Felejthetetlen gimnazista éveim egyik meghatározó élménye volt a „barátoknál”, amikor Balázs atya rendezésében bemutattuk T.S. Eliot: Gyilkosság a székesegyházban című nagyszerű drámáját. Az egyik főszerepet nem más játszotta, mint a tragikus körülmények között fiatalon elhunyt Bubik István. De ki is volt Becket Tamás, akinek erőszakos haláláról december 29-én emlékezik meg az anglikán és a katolikus egyház? 1118. december 21-én született Londonban, normann családból. Diákévei végeztével - édesanyja halála után - a talajvesztett fiatalok kallódó életét élte, mígnem kapcsolatba került a bölcs és megfontolt Theobald püspökkel. Theobald az ifjú II. Henrik királytól a kancellári tisztséget kérte Tamás számára. Henrik, a középkor egyik legfényesebb, ugyanakkor legkíméletlenebb királya ekkor már tapasztalt katona, de még túlságosan fiatal ahhoz, hogy részletekre is kiterjedő támogatás és tanácsadás nélkül uralkodni tudjon. Tamás viszont elég „öreg” volt ahhoz, hogy vezethesse a királyt, ugyanakkor még elég fiatal ahhoz, hogy társa lehessen. Személyes kapcsolatukban Henrik és Tamás egy szív és egy lélek lett: a kancellár teljesen magáénak érzett mindent, ami a királyt érte, a király viszont, szenvedélyes és uralkodó alkata ellenére, egyre inkább függött tőle. A pompa és nagyvonalúság, ahogyan Tamás élt, feltűnést keltett kortársai között. Amikor Theobald püspök meghalt, Henrik úgy határozott, hogy Tamás lesz a canterburyi érsek. Tamás szembeszegült a határozattal. Világosan látta: képtelen arra, hogy a király mellett egy mindenre igent bólintó, világias főpap legyen. S a királyt is eléggé megismerte már, és jó diplomata volt annak átlátásához, hogy a kancellári és az érseki hivatal összekapcsolása végzetes következményekkel járna. Mindezek ellenéré végül úgy döntött, hogy elfogadja a kinevezést a következő szavak kíséretében: „A mi mostani nagy barátságunk a legizzóbb gyűlöletté fog válni. Tudom, hogy Ön tőlem mint érsektől olyan dolgokat fog követelni, melyeket én mint érsek képtelen leszek jó lelkiismerettel végrehajtani, hiszen Ön már eddig is sok kívánságát végrehajtotta az egyház ellenére. Irigyeink meg fogják ragadni ezt a kedvező alkalmat, közénk fognak ékelődni, és amikor Ön megvonja tőlem a jóakaratát, vég nélküli viták kezdődnek köztünk.” 1162. június 1-jén pappá, a következő napon pedig püspökké szentelték. Az egész angliai püspöki karból egyetlen egy püspök tiltakozott a kancellár érseki székbe való emeltetése ellen: Gilbert Foliot. Az ellentétek hamarosan kiéleződtek. A király nyíltan bele akart szólni az egyház életébe, Tamás pedig nem tűrte a beavatkozást. A barátságból valóban gyűlölet lett. A következő év őszén, 1164 októberében Henrik Northamptonba, zsinat elé idézte Tamás érseket, s azzal a váddal, hogy semmibe vette a király intézkedéseit, elítélték, ezenkívül a király gazdasági szankciókat is életbe léptetett ellene. Azzal azonban, hogy szegénnyé tette, nyilvánvalóan nem volt megelégedve. Foliot emlékeztette az érseket egyszerű származására, arra, hogy mindenét a királynak köszönheti, és nyíltan fölszólította, hogy mondjon le az érsekségről. Tamás betegen, teljesen magára hagyva, püspökeitől megfosztva hallgatta a király fenyegetését, hogy megkínoztatja és börtönbe fogja záratni. Az érsek az ítélethirdetést megelőző napon álruhában megszökött és Franciaországba emigrált. Nem nyújtotta be lemondását, ahogy püspöktársai a király fenyegetésére ajánlották neki, mert nem akart precedenst, azaz későbbi hivatkozási alapot teremteni. Több hiábavaló kísérlet után 1170 júliusában megtörtént a látszólagos kiengesztelődés az érsek és a király között. Tamás boldogan írt hazatérése után a pápának a király barátságos viselkedéséről. Henrik azonban megtagadta tőle a békecsókot. Ezzel Tamás számára nyilvánvaló lett, hogy Angliába való visszatérése valójában keresztútjának végső szakasza, mert meg kell halnia. A francia király, VII. Lajos kérte is, hogy ne hagyja el Franciaországot. Tamás pedig visszatérve - kívülről szemlélve - még egy oktalanságot követett el: két levelet készített, s az egyikkel felfüggesztette a yorkf érseket, a másikkal ismét kiközösítette Foliot és Jocelin püspököket. Az érintettek panasza hallatára Henrik dührohamot kapott, és egyik mondatát négy lovag úgy értelmezte, hogy Tamást el kell távolítani az útból. Azonnal elmentek és székesegyházában meggyilkolták az érseket. 1170. december 29-ét írtak ekkor. Három esztendő múlva avatták szentté. Esztergom és Canterbury azóta testvérvárosi kapcsolatot létesített a közelmúltban és minden év december 29-én a vértanú érsek ünnepén szentmisét mutatnak be a Szent Tamás kápolnában magyarok és angolok közös részvételével. V.P.
