Hídlap, 2006. szeptember (4. évfolyam, 173–194. szám)
2006-09-30 / 194. szám
HÍDLAP • 2006. szeptember 30., szombat hídlapmagazin s Érdekességek a múltból Egy hamis oklevél nyomában Kovachich Márton György egyik munkájában arról ír, hogy Perényi Imre nádornak 1577. szeptember 27-én Miksa király sárosi hercegi rangot adományozott. Kovachich egy hamis oklevél adatsorát vette át véletlenül, hiszen Perényi Imre nádor 1519-ben meghalt, Miksa pedig 1576-ban, így a következő' évben címet nem adományozhatott. Azt is érdemes megjegyezni, hogy 1577-ben Magyarországnak éppen nem volt nádora, hiszen Nádasdy Tamás 1562-ben bekövetkezett halálától egészen 1608-ig e tisztséget senki nem töltötte be. Nagy tehát a zűrzavar a dolog körül. A Perényiek azonban mégis római szent birodalmi hercegek voltak, csakhogy nem 1577-ben, hanem még Miksa életében, 1517-ben. A családban az első, aki e méltóságot viselte, valóban Perényi Imre volt, aki, mint említettük, 1519-ben elhunyt. A Perényi család Ulászló és Lajos magyar királyok hű szolgájaként kapta-e megtisztelő rangot. Csakhogy nem sárosi hercegek voltak, hanem siklósiak. A hamisított oklevél többi adata már minden bizonnyal rendben van. Még egy családot ismerünk, amely a római szent örökös birodalmi hercegi méltóságot megkapta, ezek pedig a Rákócziak voltak. Ők valóban sárosi hercegek. A hercegi, vagyis princepsi rangot egykoron fejedelmi méltóságnak is nevezték. A Rákócziak ennek alapján „római szent birodalmi örökös fejedelmek” voltak, amely végülis egy idegen, nem magyar méltóság volt. E kettőtől eltérően előnév nélkül 1430-tól birodalmi princepsek Voltak még a Czilleiek, bár ekkor még a birodalmi hercegi méltóság kitételt nem is használták. 1715-től az első magyar főpap, az esztergomi érsek mindig hercegprímás lett, ezt mondja ki az akkori 111. törvénycikk. Ehhez a ranghoz birtokadomány nem járult, sőt előnév sem. Ugyancsak birtokadományok és előnév-meghatározás nélkül lettek római szent birodalmi hercegek az Esterházyak, a Batthyányak és a Grassalkovichok. Ausztriai hercegek lettek a Pálffyak és a Koháryak. Az 1886. évi 8. törvénycikk és a későbbiek több más család esetében is engedélyezték a külföldön megszerzett rang magyarországi használatát. A Festeticsek esetében 1911-ben. Ettől azonban ők még nem lettek örökös magyar hercegi cím birtokosai. S mivel nem voltak valódi magyar hercegek, úgy főhercegek sem. Ez utóbbi méltóság a királyi családon belül „osztatott” ki. t A Szent Szövetség és kora A napóleoni háborúk után a győztes monarchiák - a Habsburgok, a porosz király és az orosz cár - az 1789-es határok és a monarchiák visszaállítását, valamint fenntartásukat tűzik ki célul. Ehhez 1814-ben összehívták a bécsi kongresszust, majd 1815. szeptember 26-án megkötötték a párizsi békét, majd annak fenntartására létrehozták a Szent Szövetséget. A bécsi kongresz- szus 1814. szeptember 14-én ült össze Clemenc von Metternich herceg elnöksége alatt. A tárgyalásokon I. Ferenc osztrák császár, I. Sándor orosz cár és III. Vilmos porosz király mellett minden jelentősebb európai állam külügyminiszterei képviseltették magukat. A kongresszus határozatai szerint Franciaországot megfosztották az 1789 után szerzett területeitől; Ausztria minden elvesztett területét visszakapta, kivéve Belgiumot; Oroszország megkapta Lengyelország egy részét, Svédország Norvégiát; Svájc 22 egyenrangú kanton örökösen semleges államszövetsége lesz. Itália széttagoltsága megmaradt. A Német-Római Császárság hivatalosan is megszűnt, helyette létrejött a Német Szövetség Ausztria vezetésével. A konferencia által meghatározott területi változásokat 1815-ben a párizsi békében szentesítették, fenntartására pedig létrehozták a Szent Szövetséget, amelynek elnöke ismét Metternich lett. A szövetség célja a status quo megőrzése és a feudalizmus védelme volt, valamint az, hogy az esetleges forradalmakkal szemben a tagállamok közösen lépjenek föl. A Szent Szövetség nem lehetett tartós, hiszen az elnyomott népek a francia forradalommal szimpatizáltak, és csak idő kérdése volt, hogy mikor tör ki valahol a forradalom. Ráadásul a Szent Szövetség tagállamai között alapvető érdekellentétek feszültek. Az első forradalmi hullám már 1820-ban megindult a spanyol felkeléssel, amit liberális katonatisztek vezettek. A felkelést a spanyol király csak francia segítséggel tudta leverni. Szintén 1820-ban tört ki a forradalom a Nápolyi Királyságban Itália egyesítéséért, majd 1821-ben a Piemonti Királyságban. Mindkettőt az osztrák csapatok verték le. 1821-ben tört ki a felkelés Görögországban is, amely a török függőség ellen indult, de a nagyhatalmak érdekellentétei és féltékenysége ahhoz vezetett, hogy 1829-ben kikiáltották a független Görögországot. A második hullámba egyetlenegy mozgalom tartozik, a dekabristáké. A nemesek, katonatisztek és értelmiségiek célja a cári abszolutizmus helyett az alkotmányos monarchia vagy a köztársaság bevezetése volt Oroszországban - sikertelenül. A harmadik hullám az 1830-as éveket foglalja magában, amely egy újabb francia forradalommal kezdődött 1830-ban. XVIII. Lajos halála után 1824-ben öccse, X. Károly került a trónra, aki a régi rendszert akarta helyreállítani. 1830 júliusában feloszlatta a parlamentet. Válaszlépésként a párizsi munkások és diákok barikádokat emeltek az utcákon, majd az ellenük küldött királyhű sereget megverték. X. Károly kénytelen volt lemondani és elmenekülni. A trónra Lajos Fülöpöt hívták meg, akinek egyik első intézkedése az volt, hogy kilépett a Szent Szövetségből. A század közepe forradalmainak felszámolása 1848 nyarától kezdődött meg, miután a Habsburgok és a Hohenzollemek összeszedték seregeiket, és a cári Oroszország is belépett a történetbe. Az 1848-as forradalmak hatására a Szent Szövetség felbomlott és bár a felkeléseket leverték - utolsóként a magyar szabadságharcot az orosz cár - a jobbágyfelszabadítás, megvalósult, az országok demokratizálódtak, megnyílt a lehetőség polgári nemzetállamok megteremtésére legalább is Európa nyugati felében. Tudni illik, hogy mi illik! - 3. rész „... amilyen irányba indul el valaki a nevelés folytán, olyan lesz későbbi fejlődése is. Hasonló hasonlót vonz... ” Platón Érdekes, de az ember akarva-akarat- lanul elmélázik a fenti gondolatokon. Mert végül is, mit is akar közvetíteni ez a néhány szó? Véleményem szerint az „üzenet” az, hogy neveltetésünk alapvetően meghatározza későbbi viselkedésünket, személyiségünket, amely kihat közvetlen környezetünkre, hogy milyen a csoport, a társaság, ahová tartozunk. Habár szerény véleményem szerint minden ember rendelkezik bizonyos alapvető személyiségi jegyekkel, amiket a nevelés jelentősen nem befolyásol, esetleg formáló szerepe lehet, mégis fontos szerepe van a nevelésnek a későbbi életünk során. Ebből az alappontból kiindulva, nézzük, melyek azok a dolgok, amiket „belénk nevelhetnek, neveltek szüléink” és alapvetően meghatározzák a társadalomba történő beilleszkedésünket. Követve az illemszabályok folyamatát, e heti rovatunkban a megszólítás, a társalgás illetve a távolságtartás a téma. Megszólítás Gondolom sokunkkal előfordult már, hogy kínos helyzetbe kerültünk, amiatt, hogy hogyan is szólítsuk meg a velünk találkozó urat, vagy hölgyet? A magyar nyelv megszólítási formái évszázadok alatt alakultak és formálódtak. Az alábbiakban megpróbálok néhány régi magyar megszólítást bemutatni - a teljesség igénye nélkül. Az előkelőket a honfoglalás idején „bőség”-nek nevezték. A kegyelmes, a nagyságos titulus bíróknak kijáró cím volt. A nemzetes címet felváltva használták a „tekintetes” és a „nagyságos” címmel. Későbbiekben már a nemzetes címet csak a lecsúszott ispánok, intézők, jegyzők használták. A tekintetes is megkezdte a lecsúszását és a „téns” kifejezés váltotta fel, ami minden polgárnak kijárt. Ezután a tekintetest a méltóságos váltotta fel, ami az arisztokraták sajátos megszólítási formája volt. A XVII. század a megszólítások változásának a kora, ekkor jelenik meg a „kegyes”, mint megszólítás. A tisztelendő és a tiszteletes kezdetben a világiaknak is kijárt, később viszont ez a forma lett az egyházi méltóságok megszólításának a része. Az urambátyám, a bátyámuram, a nénémasszony, az ángyomasszony (a férfirokon által az új családba hozott asszony megnevezése) mind a régi magyar udvariasság kifejezései voltak. Az úrasszony, illetve az ifjú úr már egy magasabb, társadalmi, vagyoni rangot jelentett. Fenti megszólítások csak töredékei mindazon megszólításoknak, melyeket korábban használtak a magyar nyelvben. De téljünk vissza a ,mához” és lássuk a mai komák és illemnek megfelelő megszólítás szabályait! A felnőttek, idősebbek megszólításánál használhatjuk a néni és a bácsi szót. Ha az illető bácsi vagy néni ismerősnek tekinthető, akkor a keresztnevet is eléte- hetjük az előbbi szavaknak, úgyis mint Pista bácsi, Bori néni. Esetleg a foglalkozását is mondhatjuk, pl. doktor bácsi, tanító néni, stb. Az ismerős gyerekeket szólíthatjuk a keresztnevükön, esetleg a becenevükön. Becenevekkel érdemes óvatosan bánni, nem biztos, hogy az illető szívesen veszi. Főképp igaz ez az állítás akkor, amikor például egy gyereket kicsiként még Bandikénak hívnak és habár időközben Bandi- ka felcseperedik egy jól megtermett legénykévé, környezete (csupán megszokásból), a mai napig Bandikénak hívja. A megszólítás név nélküli is lehet, ekkor használhatjuk a „maga”, vagy az „ön” megszólítást. Ez utóbbit ajánlatosabb, mert sokkal több tiszteletet fejez ki. A „legyen szíves”, „légy szíves” a „kérem”, „kérlek” formák szintén elfogadottak. A szülők, illetve a rokonok megszólítását a család dönti el, de itt is ügyelni kell az udvarias és tisztelettudó magatartásra. Férfiak esetében a megszólítás elég egyértelmű, de a helyzettől függően elfogadott az uram, uraim, elnök úr, hadnagy úr, esetleg az elvtárs - ha nem kötődnének hozzá rosszízű emlékek - megszólítás, amely rendkívül kifejező erejű megszólítási forma. Nők megszólításánál többféle megoldás létezik: az asszonyom bizonyos életkor után mindenkit megillet. A hivatalos életben a kisasszonnyal viszont bánjunk óvatosan. A női nemre való utalás a címzésekben és a megszólításban a néven túlmenően felesleges. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy hivatalosan nincs miniszter asszony, hiszen kérdés, hogy miniszter-e, vagy talán a miniszter felesége. Ha a fentiek és az adott helyzet miatt nem tudunk helyénvaló megszólítást választani, akkor ez esetben használjuk a szép, régi magyar kifejezést: „Hölgyem”. Természetesen mindez vonatkozik egyaránt a szóbeli és az írásbeli megszólításra. Nyelvi sajátosságunk, hogy az „asszonyom” többes száma „hölgyeim”. Papi személyek megszólítása szintén elég egyértelmű: tiszteletes úr, tisztelendő úr, főtisztelendő úr, nagytiszteletű úr, püspök úr, eminenciás úr (bíboros). A pápa megszólítása Szentatyám. Hivatalos érintkezésben a megszólításnak két alapvető formája van: a név és az udvariassági kitétel, a rang és az udvariassági kitétel. Azaz: Kovács úr! vagy Elnök úr! A személynéven történő megszólítás azonban mindig nagyobb udvariasságot fejez ki. Ilyen esetekben nem szükséges a teljes (család- és kereszt-) név használata. Magas rangúak megszólításánál viszont a gyakorlat a rang felé tolódik el. Hivatalos kapcsolatban egy minisztert nem címeznek „Kovács úr”-nak, hanem mindig „Miniszter úr”-nak. Társalgás „Beszélj, hogy lássalak” mondta Szókratész, „Szólj, s megmondom ki vagy” használjuk még ma is a régi mondást. Fenti szavak akár alapigazságok is lehetnének, hiszen a beszédünk és annak az előadásmódja sok mindent elárul rólunk, éppen ezért fontos tudnunk mikor? kivel? miről? beszélgethetünk. Azonban az, hogy mégis miről beszélgessünk egy társaságban, az nagyban függ a társaság összetételétől és persze az érdeklődési körünktől is. Az időjárás már eléggé elcsépelt téma. A társalgást nem lehet könyvből megtanulni, a való élet ad megfelelő helyzeteket a társalgási témákhoz. Beszélni - illetve pontosítanék - választékosán beszélni, természetesen tudni kell, de jó ha azt is tudjuk, mikor kell hallgatnunk. Ne akarjunk mindenáron a társalgás középpontjába kerülni, hagyjunk másokat is szóhoz jutni. A társalgáshoz sokrétű műveltségre van szükségünk. Adandó alkalommal az irodalom egyes kérdéseiről, vagy akár a legújabb kutatási eredményekről is tudjunk értelmesen megszólani. Ha valaki sokáig leköti a hallgatóságot szinte elkerülhetetlen, hogy valaki félbe ne szakítsa. Ez természetesen illetlenség, de ha már úgy éreztük, közbe kell szólnunk, akkor mindezt lehetőleg tegyük udvariasan, pl.: „Szabad megjegyeznem, hogy ....” E gy témával kapcsolatban és a másik véleményével szemben mindig fenntarthatjuk saját véleményünket. Ennek sokféle megoldása lehet, de soha ne menjünk túl a tárgyszerűségen, a személyeskedésig, a sértésig. A legjobb tárgyalók finoman, szinte észrevétlenül, sőt kedvesen mondanak ellent. Társalgás közben ügyeljünk az idegen szavak használatára. Ha valamilyen kifejezésre ismerünk magyar szót, akkor azt használjuk, hogy a társaság minden tagja megértse mondandónkat. Amennyiben az a célunk, hogy a társaság tagját/tagjait zavarba hozzuk, és azért használunk temérdek idegen szót, akkor nem a műveltségünkről, hanem a neveletlenségünkről, udvariatlanságunkról állítunk ki bizonyítványt. Legalább ennyire fontos kérdés a társalgás illemszabályait illetően a durva beszéd, a káromkodás is. Nem megengedett a drasztikus kifejezések, a káromkodás (még akkor sem, ha időnként a művészetbe, azaz filmbe, színdarabba is belekerülnek) használata, illetőleg a különböző társadalmi rétegekre jellemző kifejezések feltűnő használata nyelvismeretünk fitogtatására. Egy stilszerű mondattal búcsúzom Aldous Huxley-tól: „A szavak olyanok, mint a röntgensugár. Ha megfelelőképpen használja őket az ember, bármin keresztülhatolnak.” • Kanalas Andrea
