Hídlap, 2006. július (4. évfolyam, 129–149. szám)
2006-07-01 / 129. szám
HIDLAP • 2006. július 1., szombat omagazin Báthori Zsigmond A „szűzfejedelem” M átyás halála óta senki nem tudott Magyar- országon olyan erős központi hatalmat kiépíteni, mint amilyet Erdély urai a magukénak mondhattak. A kétfelől is szorongatott kicsiny ország vitán felül ennek köszönhette, hogy túlélte az egymást követő válságokat. Erdély egyetlen fogyatékossága talán abban mutatkozott, hogy a hatalom túlságosan személyi jellegű maradt. Tehetséges, nagyformátumú fejedelem esetében nagyszerűen működött, ellenkező esetben könnyen vált ingataggá. 1588. decemberében a rendi gyűlés az akkor tizenhat esztendős Báthori Zsigmondot választotta fejedelemmé, kimondva egyben az úrfi nagykorúságát. Bár a família számos tagja megirigyelte az ifjú Zsigmond hatalmát, kezdetben úgy tetszett, hogy nagyobb nehézség nélkül foghat Erdély kormányzásához. A fejedelem meghasonlása önmagával házasság- kötésekor kezdődött. „1595-ben Rudolftól feleséget kért és megkapta Károly, stíriai főherceg és neje, a bajor Mária hercegnő leányának, Mária Krisztiernának a kezét. Az erdélyi „menyasszony”, mint az egykorúak nevezték, a nyáron anyja kíséretében indult az ismeretlen országba ahhoz férfiúhoz, akinek élettársává rendelte a politika, s akinek nevét fölvéve, egész élete a szenvedések megható szomorújátéka lett. Zsigmond augusztus 6-án oltárhoz is vezette a hercegnőt, csakhogy három nappal azelőtt végérvényesen megbizonyosodott róla, hogy nem férfi s nincs asszonyra szüksége. Csődöt is mondott a nászéjszakán. Az ifjú fejedelemné beletörődött szánalmas s egyszersmind nevetséges helyzetébe, s nem mint feleség, hanem mint nővér akart férje mellett maradni. Ez azonban nem bírta a szegény asszony közelségét elviselni. Valami démoni erő hajtotta el mellőle, s vitte a legképtelenebb elhatározásokba. Zsigmond tehát elsietett ifjú felesége mellől, hogy Szinán pasa ellen készülődjék, hadait összehívja, s hűbérese, Mihály oláh vajda megsegítésére vezesse. Mihály 1593 óta ült a vajdai székben, de már előbb Zsig- mondnál keresett támaszt, akinek ajánlata is hozzájárult, hogy a porta őt tette meg oláh vajdává. Ez állásban országa zavart belviszonyai még inkább Erdélyre utalták. Mikor Szinán pasa megtámadta, erdélyi hadak siettek a segítségére, s ősszel Zsigmond maga is bevonult Havasalföldre, ahonnan rövid, de fényes hadjáratban kiverte a törököt. A fejedelem babérkoszorúsan tért haza, s Euró- paszerte ünnepelték nevét és hőstetteit, mert nagy reklámot fejtett ki, s gondoskodott a hadjárat történetének megismertetéséről. Hadi dicsősége azonban nem változtatott nejéhez való viszonyán. Még inkább irtózott az asz- szonytól s nem bírt a közelében maradni.” (Szilágyi: A magyar nemzet története) Hazatértekor ráadásul komoly belpolitikai gondjai támadtak, bár azokat elsősorban magának köszönhette. A korábban felszabadított szabad közszékelyeket a nemesség nyomására ismét szolgasorba taszította. A lázadásra számítani lehetett, Zsigmond számított is. Csírájában, véres kegyetlenséggel fojtotta el a székelyek mozgolódását. Napirenden volt a karóba húzás, akasztás, csonkítás. Kegyetlensége csak arra volt jó, hogy meggyűlöljék és a továbbiakban ne lehessen számítani a köznépre a török ellen. Pedig III. Murad szultán hadat üzent a Habsburgoknak és teljes haderejével megindult Erdély és Magyarország ellen. Kezdetét vette a tizenöt éves háború. Igaz ugyan, hogy a császári és királyi haderők számos várat fölszabadítottak - elsőként Esztergomot -, azonban hamarosan kifulladtak. Miksa főherceg nem kísérelte meg a szultáni haderő megállítását. Eger eleste után ugyan vállalt egy ütközetet, de Mezőkeresztesnél csúfos vereséget szenvedett. Ráadásul Báthori Zsigmond is bejelentette lemondási szándékát, majd elhagyta Erdélyt. A cserébe kapott sziléziai hercegséggel azonban nem volt megelégedve, így hamarosan visszatért. Álruhában váratlanul Kolozsváron termett. Kétségkívül azt hitte, hogy nejét, Krisztiema főhercegnőt már nem találja ott. De a fejedelemné éppen másnap akart indulni, s így Zsig- mondnak újra találkoznia kellett vele. Miután Báthori felkereste s maradásra kérte, a jószivű hölgy mellette maradt, s készségesen támogatta abban a törekvésében, hogy visszanyerje a hatalmat. Ez könnyebben ment, mint ahogy gondolta, mert az ügyet ismét Bocskai István vette a kezébe s immár másodízben behelyezte Zsigmondot a fejedelmi székbe. A kül- és belpolitikai sikertelenségek következtében azonban, amelyeken nem tudott úrrá lenni, ismét lemondott, de most nem a Habsburgok, hanem Báthori András bíboros javára. A bíboros ellen azonban hamarosan fellázadt a korábbi szövetséges, Mihály vajda, akihez csatlakoztak a felbőszült székelyek is, mígnem a fejedelem menekülés közben életét vesztette. Báthori Zsigmond így 1601-ben ismét visszatért Erdélybe. Rudolf császár azonban ekkorra már nem kért a „rosszhírű” fejedelemből. Miután Goroszlónál a császári csapatoktól vereséget szenvedett Moldvába menekült. 1602-ben, hívei Tövisnél ismételten csatát vesztettek Basta császári generális hadaitól. Báthori Zsigmond végül negyedszer és végleg lemondott a fejedelmi címről és Csehországba távozott, ahol Prágában hunyt el 1613-ban. • Históriás Nagy szellemek találkozása Rotterdami Erasmus a 16. század legismertebb gondolkodóinak egyike volt, s szép számú művelt magyar úr büszkélkedhetett azzal, hogy e németalföldi tudós levelezőtársa. Köztük volt a neves hazai humanista, Oláh Miklós esztergomi érsek. Következzék egy részlet abból az 1530. július 1-jén kelt levélből, amelyet a magyar főpap küldött Rotterdami Erasmusnak Freiburgba! .Jóllehet nem kételkedem, hogy barátaid leveleiből már apróra értesültél arról, mekkora gyönyörűséget és örömet szerzett kegyelmes királynémnak, Máriának s nekünk mindnyájunknak a „De vidua Christiana” (A keresztény özvegyasszonyról) címmel írt s néki szentelt könyvecskéd, mégis hadd tudd meg tőlem, bár ismeretlen baráttól is, hogy e művedben oly nagy kedvét lelte, mint semmi másban nem lehetett volna. Mert egyfelől csodásán felüdítette szerető férje utáni búsulásában teljesen elkomorult lelkét, másfelől bámulatos felkészültséggel igazította útba, hogy mi módon irányítsa, hogyan rendezze be özvegységét, s elérte azt, hogy irántad való szeretete és jóindulata rendkívüli módon megnövekedjék - amiről, gondolom a minap saját kezűleg írt leveléből részletesen tudomást szereztél. Mindnyájan égünk a vágytól, hogy láthassunk téged, kinek jelenlétére különösen most, mikor hitkérdésekben folyik sokak veszedelmére a vitatkozás , lenne égető szükség, hogy hallasd e kérdéses dolgokban előbbre vivő véleményedet. Úgyhogy reméljük, eljössz ide, ha nem a baráti sürgetésekre, hát a köz nyugalma végett; ezért most hamaijában nem is írok többet. Azt az egyet azonban nem hagyhatom említetlenül, hogy a te királyi csatlósod, aki nevedben átadta a királynénak az általad küldött könyvet, semmit el nem mulasztott, ami illik egy derék, hűséges és buzgó hívedhez, s mindazt, amit rábíztál, a királynőnél is, más tisztelőidnél is gondosan elintézte. Bár még sosem láttuk egymást, te mégis oly kedves s ismerős vagy nekem könyveidből, melyeket gyakorta előveszek, s órákon át le nem teszek kezemből, hogy ebben az egy tekintetben még azoknál sem kell semmivel hátrábbvalónak lennem, akik nap mint nap élvezhetik társaságod varázsát. Ursinus Velius, Henckel, Polüphémosz is, e levél átadója s még sok más jó embered és jó emberem a legjobb tanúja ennek az én irántad való szeretetemnek és vonzalmamnak. Ha a hatalmas és jóságos Isten, mint remélem, szerencsésen idevezérel, vagy valami más lehetőségem adódik, hogy lássalak, te magad személyesen is tapasztalni fogod ezt, s megismered majd irántad való nagy tiszteletemet, mellyel neked isteni tehetséged és nagyszerű erényeid miatt már régóta adózom. Szívből kérlek, hogy ezt jó néven vedd, s engem is sorolj be barátaid közé. Légy jó egészségben, s engem, ki téged szívből szeretlek, fogadj jóindulatodba.” • -a. -r. A „gőzhangya” Nyilván nem sértődött meg, amikor barátai becenevet találtak ki neki. így hívták; „a gőzhangya” Nem volt ebben semmi sértő, hiszen e jelző mögött egy valódi gőzhangya húzódott meg, idősebb Szinnyei József. Múltunk egyik legszorgalmasabb kutatója volt ő. Nem történész, nem is irodalmár. Náluknál több is, kevesebb is. Egy különleges szakma birtokosaként biobibliográfus volt. Hogy mit takar e furcsa elnevezés? Olyan embert, aki emberi életutakat tár fel. Életrajzokat ír, és könyvészeti útmutatóval látja el azokat. A biobibliográfia így a lexikon egyik műfaja, méghozzá az egyik legnehezebb műfaja, . hiszen itt nincs mese. Adatok vannak hosszú, tömött sorokban. Szinnyei József egyik művében, amely 14 kötetre rúg, majd’ harmincezer ilyen életrajz olvasható. Mivel egy közepes terjedelmű, lexikontömörségű életrajz megírása legalább egynapi munka, e könyvsorozat - ha már a források együtt vannak - olyan tízesztendei folyamatos munka eredménye. A hosszabb életrajzok azonban két-három napot is igénybe vesznek. És mivel Szinnyeinek ez csak amolyan hobbija volt, hiszen főállásban könyvtárosként dolgozott meg a napilapok specialistája és gyűjtője, nos, ha ezt is figyelembe vesszük, akkor egy körülbelül harmincéves munkáról beszélhetünk, feltéve, ha a teljes rendelkezésére álló szabadidejét erre fordította. Közben azonban más könyveket és mintegy ezer más cikket is írt, egyebek között a Pallas Nagy Lexikon sajtótörténeti szócikkeit. Hatalmas kézikönyvét 1890 és 1913 között rendezte sajtó alá. Az első kötet előszava 1890. május 20-án íródott, az utolsó rész 1914-ben jelent meg, bár ezt már fia fejezte be. A „Magyar írók élete és munkássága” nélkül ma aligha írhatnánk tisztességes lexikonszócikkeket, jóval szegényesebb lenne az irodalomtörténet-írás, s jóval pontatlanabb a tudománytörténet-írás. Szinnyei ugyanis az utolsók egyike, aki az irodalmon azt értette, ami írott, nyomtatott szöveg, legyen az regény vagy matematikai eszmefuttatás. Természetesen igaza volt, bár ma már kevesen követik a példáját: az irodalom története napjainkat „kiközösítette” a tudományos irodalom históriáját, s annak külön diszciplínákat adományozott. Nem helyes ez a szemlélet, mert a korai századok világképében még együtt élt a tudomány és a szépirodalom kialakította kép. Erre igyekezett megtanítani bennünket a könyvtáros és bibliográfus Szinnyei József, akinek életműve egyszeri és megismételhetetlen. Aki a történeti adatok tiszteletére és az effajta gyűjtőmunka tiszteletére is meg akarta tanítani utódait. Sajnos, ez kevéssé sikerült. A lexikonográffussá- got a ma hivatalos szemlélet már nem tekinti kreatív munkának, pedig rá fog jönni, hogy rosszul teszi. Szinnyei e műve nyomán egykoron Akadémiánk tagja lett, ma viszont egy lexikon okán aligha lehet bárki is elismert tudóssá. • V. P.
