Hídlap, 2006. június (4. évfolyam, 107–128. szám)
2006-06-17 / 119. szám
Esztergom nekem a paradicsom... ___________________________hídlai magazin G ulya István a két nagy életszelet: a filmek és az újságírás értője. Akkor csatlakozott az esztergomi fiatal értelmiségiek és műkedvelők egy népesebb társaságához, amikor a város a rendszerváltás utáni években újrapezsdült. Az aklimatizálódást követően aktivizálta magát, s barátaival zenei fesztivál szervezésébe fogott, egyénileg pedig médiumokban dolgozott Esztergomban. Esetében ugyanakkor egy egyszerre ambiciózus és - ahogy ő mondta - lusta emberről van szó.- Nem vagy esztergomi születésű, de tudom, hogy számodra a város a zene, a film és a barátságok helyszíne. Mit jelent számodra Esztergom, jelenlegi otthonod?- Én Pestről költöztem ide, de amúgy borsodi gyerek vagyok eredetileg. A főváros és Borsod után számomra Esztergom maga a paradicsom. Ez alatt azt értem, hogy nagyon szeretem ezt a szép fekvésű várost a mai napig, mert itt találtam meg azokat az embereket, akikkel én nagyon jól érzem magam, akik inspirálnak, akikkel hasznosan vagy nem hasznosan élni tudok, akik a barátaim.- Főleg a nyár első heteiben vagy látható, amint „pörögsz” a szigeten, a sport- csarnok mellett. Ekkor indul a város legnagyobb zenei eseménye, a Fesztergom, melynek egyik alapító szervezője vagy. Mennyi van a Fesztergomban Gulya Pistiből?-A '98-tól induló rendezvény két társammal, Petrovics Jánossal és Kissík Szabolcs- csal közös munkánk. Én a sajtóval, illetve a médiával való kapcsolattartás feladatát végzem, de ezen kívül különféle ötletekkel is gazdagítom a fesztivál olajozott gépezetét.- A legkülönfélébb exkluzív szakmákban, a szórakoztatóiparban vannak ismerőseid, kapcsolataid Budapesten és másfelé. Menynyiben használjátok ezt ki, amikor a Fesztergom programját előkészítitek?- Ha olyasmire gondolsz, mint amikor Para-Kovács Imre eljött és megcsinálta a Holt Részeg Költők Társasága című különleges ivó-versíró-előadó interaktív kocsmaműsorát, akkor igen, az valóban az én kapcsolatrendszeremnek köszönhető. Én főként a hazai médiában tartok fenn ismeretségeket, de ezeket nem kell kiaknáznom a Fesztergom évenkénti szervezésénél.- Milyen munkát végzet a Cinema filmekkel foglalkozó magazinnál?- Már egy ideje úgynevezett főmunkatárs vagyok ennél a lapnál. Ez konkrétan azt jelenti, hogy filmkritikákat írok, interjúkat készítek a filmek hazai és külföldi alkotóival, a rendezőkkel, színészekkel, operatőrökkel. Ezek mellett vannak mindenféle állandó rovataim, s bár ezeket nem szoktam szignálni, de ezek is a munkámhoz tartoznak, ahogy más egyéb szerkesztőségi feladatok is.- Újságírói munkád egyik legkellemesebbi- ke az említett sztárinterjúk. Ha jól emlékszem tavaly előtt nem kevésbé szép és tehetséges művészt faggathattál munkáiról, mint Sophie Marceau-t. Milyen volt egy mikrofonnyi távolságra a francia színésznőtől lenni?- Hál' Istennek több vezető filmessel is volt módom interjút készíteni az elmúlt időkben. Ezek egyike volt Sophie Marceau, aki valóban szép volt. Csak annyit mondok, hogy kettőt lóbált a fején és akkor mindenki oda volt és vissza a sajtótájékoztatón. Magyarul megigazította a haját és minden ott lévő médiaszakember egyből szerelmes lett. O a francia filmnapok alkalmából járt akkor Magyarországon, ez az esemény egyébként szerencsére most már több éve rendszeresen van nálunk. Az ehhez hasonló nagy élmény idén is volt, hiszen most Mihael Haneke osztrák-francia rendezővel beszélgethettem. Ő nagy kedvencem, és annyit kell tudni róla, hogy a Furcsa játékok című alkotásával egy csapásra híres lett az igényesebb filmek rajongóinak körében. Haneke többnyire bizarr filmeket csinál és tényleg nagy élmény volt vele interjút készíteni. A vele való találkozás azért is kedves számomra, mert egy korábban készített interjú kapcsán emlékezett rám, és ez bevallom őszintén nagyon jól esett. Aztán még hadd említsek még egy sztárt, aki bizonyára sokak számára ismert név, ő Ennio Morricone, a filmes zeneszerző, és legutóbb a Sorstalansághoz komponált muzsikája miatt járt nálunk, ekkor készítettem vele egy beszélgetést a magazin számára.-A mai filmeket beajánló televíziós műsorok és egyes filmmagazinok már csak-, mint egyfajta termékként kínálgatják a produkciókat a közönségnek. Több médium a filmek ajánlóiban, azok addigi nézettségével csábítgatják a nézőket. Mi köze ennek a filmművészethez?- Merem azt mondani, hogy kollégáim és én az igényesség felé akarjuk terelni a filmrajongó publikumot. Az, hogy egy film mennyi bevételt és nézőt hozott, ezzel mi nem igazán foglalkozunk. Véleményem szerint nem kell kiemelt helyen foglalkozni a filmek pénzoldalával, de kétségtelen, hogy valaminek a mérőfoka az, hogy hányán váltanak egy mozira jegyet. Az is igaz, hogy a jegyeladások jelentősége túlértékelt.- Nem tudom, ma hányán váltanának jegyet egy Passolini-re, vagy Fellinire, de ettől ezen rendezők alkotásai magát a filmművészetet jelentik...- Persze, így van, de ezek a filmes alkotók más gazdasági környezetben készítették filmjeiket, és ma már bármilyen produkcióhoz elengedhetetlen a jó marketing. De én magam sem figyelem annyira az egyes filmekhez szánt reklámot, hanem megpróbálom azt a szakmai valóságában inkább megismerni. Mindenféle filmnek megvan a saját közönsége, én ugyanúgy látom, ahogy ezt Janisch Attila rendező megfogalmazta, függetlenül attól, hogy egy filmnek sokmilliós, vagy pár ezres a célközönsége, a lényeg, hogy eljusson hozzájuk a film. Én általában minden filmet tisztelek, nem szoktam kijönni vetítés alatt a teremből, erre talán csak egyszer volt példa.- Mit csinálsz, amikor nem filmekről írsz és nem a Fesztergomot szervezed?- Más írásokkal is próbálkozom. Ilyenek akár a Hídlapban közölt publikációm, illetve, mint majdnem minden ilyen „firkálgató ember” én is tervezem, hogy komolyabb léptékű, mélyebb írást is elkészítek. Ez utóbbi ambíciómhoz a Szekszárdon megjelenő A pad elnevezésű irodalmi lapot találtam meg. Azért Szekszárdon, mert baráti szálak fűznek azokhoz az emberekhez, akikkel közösen készítjük ezt az irodalmi kiadványt. Ezzel a szekszárdi csapattal szoktuk a Fesztergomon délelőttönként tartani az irodalmi matinéinkat. Sajnálatos, de idén kivételesen nem lesz ez a program.- Milyen írásaid ezek, melyek A pad-nál jelentek meg?- Többségében versek, kisebb prózai képződmények vagy ilyen gondolati szövegezések.- Mit mondanak az irodalmi kollégáid, hogy írsz?- Talán szerénytelennek tűnik, de tényleg így van, nekem eddig jókat mondtak csak.- Egyéni kötetben jelentkeztél már?- Nem még soha, mindig ilyen antológiákban voltak megtalálhatók a verseim és egyéb ilyen írásaim. Egyszer pedig egy barátommal közösen írtunk egy memoárkötetet Kibédi Ervin halála után.- Egyik jellemződ, hogy jó értelembe véve rakoncátlan kalandozó vagy, egy igazi szabadúszó.- Igen, de ahogy a mondás is tartja „ami nem öl meg, az megerősít”, szeretek mindenfélét kipróbálni az életben. A „kalandozás” mellett azért vannak fix pontok is az életemben, ilyen dolog a film. Bárhogy alakul is az életem, erről nem szívesen mondanék le.- Gyerekkori álmod valósult meg azzal, hogy filmekkel foglalkozhatsz, vagy a végzettséged predesztinált erre?- Az, hogy a mozgókép közelében lehessek, ez teljesen egy gyerekkori álom, és nem végzettség kérdése, már csak azért sem, mert nem végeztem filmes iskolát, vagy ilyesmit.- Melyek a kedvenc filmjeid?- Amellett, hogy mindenféle filmet szívesen megnézek, természetesen van néhány kiemelt kedvenc. Ilyen az Egészséges erotika Tímár Pétertől, a Tanú Bacsó Pétertől, a Csillagok háborúja, vagy az Utolsó cserkész Bruce Willis főszereplésével. De például közel állnak hozzám olyan filmek is, mint Jim Jarmusch Halott ember című alkotása, vagy Tarr Béla 7 hét óra hosszúságú Sátántangó-ja.- Zenei fesztivál, újságírás, versek. Milyen terveid vannak a jövőre nézve?- Elfoglaltságaim és lustaságom miatt a mai napig nem kezdtem bele, de kitartóan tervezem, hogy megírok egy helytörténetre épülő esztergomi legendáriumot. A másik terv, hogy Esztergom visszafoglalásának ostromát írnám meg filmforgatókönyv formában. Nem azért írnám, de ha film is lenne belőle, akkor egészen elégedett lennék. • Fotó: Mitter Balázs, szöveg: Pöltl Zoltán 2006. június 17., szombat • HÍDLAP III Érdekességek a múltból Rang és hatalom Jogtörténeti művekben sokszor olvashatunk ilyen rangokról: pozsonyi gróf, temesi gróf és így tovább. Mivel ezek középkori címek voltak, a későbbi századokban egyre értékesebbekké lettek, s a 19. században egy-egy ilyen cím már a főrendiházi tagságot is magával hozta, s e grófok címe még a két koronaőrénél is többet ért. A pozsonyi rang például a régi latin irodalomban „Comes Posoniensis”, vagy pedig „Comitatus supremus et perpetuus Comitatus Posoniensis”-ként szerepel, s ezt fordították később „pozsonyi gróf’-ként. E fordítás azonban helytelen, hiszen e rang birtokosa nem volt mindig gróf, lehetett esetleg csak ispán, vagy „Pozsony vármegye örökös főispánja”. Az igaz, hogy az „örökös főispánokból” lettek általában a grófok, de ez nem volt törvény- szerű. E hibát végül a 19. században észre is vették, s a hivatalban lévő főispántól megkülönböztetendő a pozsonyi grófot, az utóbbit címzetes főispánnak kezdték nevezni. Mint ismeretes, Pozsony stratégiai szempontból igen fontos vármegye volt, így annak főispánjára komoly államvédelmi feladatok hárultak. A régi királyi okleveleken, ha az uralkodó felsorolta az akkor éppen hivatalban lévő főembereket mindig ott állt a pozsonyi főispán neve is. A török felőli végvárak védelmének egyik megszervezője a 15. századtól a temesi főispán lett, aki főkapitányi rangban is állott, s mint ilyet, a bárók sorába emelték, így 1846-tól az ő neve is olvasható az okleveleken. E nevek említése egyébként jelentős segítséget nyújt az oklevelek datálásában. Werbőczy úgy vélte, hogy e két főispánt megilletik a bárói jogok, s ez így is lett mindaddig, míg Temes vármegye nem került török kézre. így ezt követően az ottani főispánok már nem lettek bárókká, de a pozsonyiak továbbra is. Az 1687. évi 10. törvénycikk ezen annyiban módosított, hogy a pozsonyi főispánt a főrendek sorában a bárók utáni első helyre helyezte. 1870-ben a fontos poszt és rang egyszerű címmé változott, s eredeti jelentését elvesztette. így lett hát egy ispáni vagy főis- páni posztból bárói rang, azután helytelen közjogi felfogások sorozatán át grófi rang, majd a hibát orvosolni akarván: puszta cím. • V. P. Ut a püspöksüvegig Számos kisebb történeti munkában - egyebek közt Grünwald Béla „A régi Magyarország” című kötetében is - olvashatunk arról, hogy az ország főpapjait Szent István óta az uralkodó nevezi ki. E tévhit kidolgozója és el- terjesztője azonban nem egy történész, hanem egy jogász volt, mégpedig Werbőczy István. Ez áll a „Hármaskönyv” első részének 11. cikkelyében: „Az országban minden egyházat, püspökséget, apátságot és pré- postságot a Csukár család alapította. A ságit egy főúr, akit Benedeknek hívtak, a zseliz-szentjakabi apátság alapítása az Acsák nevéhez fűződik, míg a beleszi prépost- ságot a váci püspök, Boleszló hozta létre, és még nagyon sok hasonló példa sorolható. A kereszténység felvétele okából a magyarok nem apostoli tanításra tértek a katolikus vallásra, hanem saját királyuknak intézkedése következtében:” Ez épp olyan helytelen állítás, mint az idézet első része, hiszen a szentszéknek komoly szerepe volt a hittérítésben, a hittérítőket is Rómától kérte Szent István, és ő maga a koronát is a pápától kapta. Királyaink a „kegyuraságnak, kinevezésnek, választásnak és hivataladományozásnak minden hatalmát megszerezték” - írja tovább Werbőczy. Kár, hogy a fennmaradt okiratok ezt még véletlenül sem bizonyítják. Kálmán király például 1106-ban ünnepélyesen lemondott a főpapok kinevezési jogáról, s az érsekeket és a püspököket maguk a káptalanok választották. Ez vélhetően a megelőző korokban is így volt, és így maradt a 13. században is. V. István például meg is erősítette az egri káptalant ebben a jogában, Károly Róbert pedig hasonlóan járt el a zágrábi esetében 1325-ben. Az 1309-es budai káptalan végzései is erről tanúskodnak, - mutat rá a történelmi igazságra Gazda István. Az előfordult a magyar történelem e korai századaiban, hogy nem a káptalan választotta meg főpapjait, hanem maga a pápa és ez egészen 1403-ig több káptalan esetében szokássá is vált. Néha ugyan az uralkodó beleszólt a választási harcba, mint Miklós, pécsi püspök esetében, akit a király Veszprém püspökeként szeretett volna látni, ám ebbe a pápa nem egyezett bele. A 14. század végéig azonban a magyar királyok nem voltak „főkegy- urak”, mint hitte róluk a „nagy” Werbőczy István, aki történészként csapnivalóan gyenge volt. • Dénes
