Hídlap, 2006. április (4. évfolyam, 64–84. szám)
2006-04-07 / 68. szám
hídlapmagazin 2006. április Z, péntek • HÍDLAP A munkára alapozott társadalom építését az iskolában kell kezdeni A pedagógus munkája a legjelentősebb értékteremtő tevékenység Dr. Hoffmann Rózsa tanár, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának intézetvezető egyetemi docense. A Független Pedagógus Fórum elnöke, a FIDESZ Kulturális Tagozatának elnökségi tagja, a neveléstudományi szekció vezetője, több pedagógiai egyesület elnöke, illetve tagja. Számos oktatásügyi könyv és publikáció szerzője, pedagógiai kitüntetés tulajdonosa. Országgyűlésiképviselő-jelölt.- „Mit ér az ember, ha tanár ”, mennyire fontos a tanár személyisége, személyiségformálás történik-e a tanárképzésben?- Minden embernek, minden jelenségnek és minden dolognak van önértéke, és van un. piaci értéke, amire a külvilág taksálja. És van belső érték: ki-ki hogyan minősíti önmagát. A tanári mesterség önértéke mindig magas volt és most is magas. Ez független a külső megbecsüléstől, mert abból adódik, hogy a tanárok a legnagyobb kincs, a növekvő gyermek fejlődését segítik és irányítják. A pedagógus munkája a legjelentősebb értékteremtő tevékenység, az önértéke ezért is magas. Ezt a tanárok is tudják; ez az, ami mások mellett (mint például a szép szakmai eredmények, a gyerekektől kapott sok érzelmi plusz, a munkánk hasznáról és eredményességéről meggyőző napi élmények) megtartja a pedagógusok jelentős részét a pályán. Az önértékkel és a saját magunk által felállított belső értékkel szemben a külső értékelés, ha úgy tetszik, a piaci értékünk viszont méltatlanul alacsony. Ez nem új keletű jelenség. Kezdete a kommunista diktatúra időszakára tehető, amikor az értelmiséget - köztük a fiatalságot nevelő, tehát leginkább ellenőrizendő tanárokat - a megtűrt kategóriába sorolták, alacsony bérekkel kiszolgáltatottá téve, ezzel is kordában tartva. Ezt a társadalmi igazságtalanságot sajnos a rendszerváltoztatás óta sem sikerült orvosolni. Az utóbbi időszak tovább rontotta- a tanárok megbecsültségét azáltal, hogy az un. fogyasztói társadalom mindent materiális értékkel mér, és igen nagy lett a kontraszt gazdagok és szegények között. A rosszul fizetett tanárok gyenge anyagi lehetőségeik miatt korántsem olyan tekintélyesek, mint voltak más történelmi korokban. A csak a pénzre tekintő emberek sikertelennek gondolják, esetleg lenézik őket. Az oktatáspolitika az utóbbi négy évben tovább rontotta a tanárember „piaci” értékét rossz jogalkotásával. A tanárok módszertani, szakmai szabadságát még a Kádár-rendszer is tiszteletben tartotta. Ezzel szemben néhány éve jogszabályban írnak elő több, a tanár szakmai kompetenciájába tartozó kérdést. Ezáltal a jogszabályok azt üzenik a társadalomnak, hogy a tanárok nem képesek önálló, szakmailag autonóm döntéseket hozni, Vagyis a jogalkotó folytatta az anyagi eszközökkel megkezdett tekintélyrombolást. Mindez odavezetett, hogy egyre több a frusztrált, pedagógiai hitét vesztő, a pálya elhagyására készülő tanár. Ha ezt nem tudjuk megváltoztatni - hiszem, hogy tudjuk akkor visszavonhatatlanul mássá válik a magyar iskola, amely ezer éven keresztül nevelő iskola volt. Ha nem cselekszünk azonnal, az iskola menthetetlenül szolgáltató üzemmé válik. Sem a gyereknek, sem a szülőnek, sem a társadalomnak nem jó, ha szorgalmas tanulás helyett verekedés van, házi feladat helyett tévénézés, közös kirándulás, sportolás, művészeti tevékenység helyett lógás a játszótéren, drogozás, alkoholizálás, bűnözés. Ezen változtatni kell, a nevelést vissza kell helyezni az iskolai tevékenység középpontjába. Az iskola nevelő szerepének erősítése azonban csak a tanárok küldő értékének növelésén keresztül lehetséges.- Eszembe jut egykori önmagam, amikor tanuló, majd tanár voltam. Név szerint emlékszem jó néhány, kiváló személyiségű, nagy tudású, nagy műveltségű tanáromra. Amikor én tanítottam, egyre kevésbé tapasztaltam már, most a tanárok sem egymást, sem a diákjaikat nem ismerik. Műveltség, tudás, személyiség, nem ez a legfontosabb?- Tény, hogy a tanár legfőbb munkaeszköze a saját sztmélyisége. A „jó tanárság” kritériumai ott kezdődnek, hogy tartsa karban saját személyiségét, legyen nyitott a gyerekekre, kiegyensúlyozott, harmonikus, lehetőleg derűs. Tudja szeretni és elfogadni a gyerekeket. Valamennyit. Komplex hivatás, ahol saját magunk felépítésével kell kezdeni a tanárrá válás folyamatát, majd önmagunkat állandóan egyensúlyban tartani és fejleszteni. A gyerek nagyon érzékenyen reagál a hiteles vagy hiteltelen szóra. Pontosan megérzi, hogy a szigorú tanára „érte haragszik”, vagy „ellene”. Ezért van az, hogy van, akinek a „tenyeréből esznek” és van, aki nagyon nehezen boldogul! A tanár személyisége: nyugalma, harmóniája, kiszámíthatósága, a belőle áradó biztonság, a tudása az, ami olyan tekintélyt sugároz, hogy az egészséges lelkületű gyermeknek eszébe sem jut „ujjat húzni” vele. Kutatások és tapasztalatok egyaránt igazolják, hogy a gyerekek kiválóan érzékelik a pedagógiai valóságot, akár a tanárokról, akár módszerekről legyen szó. A jót jóval, a rosszat rosszal viszonozzák.- Nézzük meg a „másik” oldalt, a gyereket, hallgatót! Evek óta nagy divat az un. liberális nevelés, a gyerek azt csinál, amit akar, nem szabad gátolni a személyisége „fejlődését”.- A pedagógiai gondolkodásban és gyakorlatban régtől fogva két véglet van jelen. E kettő között kell a helyes arányt megtalálni. Az egyik szerint: hagyjunk rá a gyerekre mindent, ne korlátozzuk. Ez a liberális pedagógia. (Megkockáztatom, hogy - tekintve, hogy a pedagógus itt teljesen passzív szerepre kényszerül - a pedagógia szónak ebben az esetben nincs is értelme.) A másik véglet: a felnőtt irányítsa keményen, írjon elő mindent a gyereknek, aki csak azt csinálhat, amit a felnőtt jónak lát. Mindkét véglet hibás. A gyereknek meg kell adni az önfejlődésre a lehetőséget, mi több, ehhez minden segítséget meg kell neki adni. (Hiszen az elültetett magból csak az nőhet ki, amire genetikailag kódolva van. De csak akkor, ha megfelelőképpen gondozzák.) Ugyanakkor gátat kell szabni a rossz hajlandóságainak. Például az agresszív hajlamoknak, a szükségletei minden áron való, másokra tekintettel nem levő kielégítésére irányuló törekvéseinek, stb. Hiszen társadalmi lénynek neveljük a gyereket, tehát meg kell tanítanunk az együttélés normáira. Ezért kell korlátokat állítani elé. Máskülönben boldogtalanná válik, hiszen felnőtt életében is állandóan akadályokba ütközik majd. Időben meg kell tanulnia az önérvényesítés és az együttélésből következő alkalmazkodás (önmegtagadás) harmonizálását. A nevelés művészete abban rejlik, hogy tudjuk-e ezeket a korlátokat szelíd, elfogadó szeretettel tudatosítanunk. Mint keresztény tanár csak abban a pedagógiában tudok hinni, amelyik a gyereket szeretettel a tenyerén hordozza, megtanítva arra, hogy nem tehet meg mindent, amit az ösztönei és vágyai diktálnak. Nem árthat másoknak, a többieknek. Ahol nincs önkontroll és önkorlátozás, egy-két gyerek egy egész közösség életét keserítheti meg. A személyiség és közösség érdekét kell egyensúlyba hozni, ami mindkettő javára válik. A mai gyerekek és fiatalok talán úgy gondolják, hogy jobb nekik, mint elődeiknek volt, mert nagyobb anyagi jólétben, nagyobb kényelemben, színesebb környezetben élnek. De nagyobb szeretethiányban is. Fenyegető tény, hogy komoly mentális és egészségi problémákkal küszködnek. A szülők nem érnek rá, a nagymama már nem egy háztartásban él velük, a szomszédság, a rokonság széthullott. A gyerekek sokaságának nincs kötődése, nincs minta előttük. Miközben szabadabbak és anyagi javakban bővelkedőbbek, gazdátlanabbak és sokuknak nincsenek meleg szeretetkapcsolataik. Felnőttkorukban mindezek súlyos problémákban köszönnek majd vissza.- Érdemes tanulni, ugyanis ma a diplomás, nyelveket beszélő fiatalok 20 százaléka munkanélküli?- Ha csupán ilyen praktikus szempontból néznénk, akkor is igen. Ugyanis a statisztikák szerint a képzettség növekedésének arányában nő az elhelyezkedni tudók száma. De van magasabb szempont. Arisztotelész mondta, „a műveltség jó sorsban ékesség, balsorsban menedék”. Vagyis a tudás által az ember teljesebb, boldogabb életet élhet. A szellem szabad szárnyalása, a gondolkodás, az alkotóképesség, „a gályapadból is laboratóriumot tudok csinálni” mentalitás - hogy Németh Lászlót idézzem - nagyon sok mindenért kárpótol az életben. A szellemi aktivitás, a műveltség és önművelés az anyagi nehézségeket is elviselhetőbbé teszik. Tanulni, tudni mindig érdemes volt, az is lesz.- Mint a FIDESZ neveléstudományi szekciójának vezetője, hogyan foglalná össze a párt oktatási programját, miben különbözik a jelenlegi kormánypártétól?- A mai oktatáspolitika az iskolát szolgáltató intézménynek tekinti. Az a dolga tehát szerinte, hogy kiszolgálja a társadalomban megjelenő különböző igényeket. A mi felfogásunkban az iskola küldetést teljesítő intézmény, amelynek legfontosabb feladata a nevelés. Ahol egyaránt figyelni kell az egyes gyerek és a közösség igényeire, és ahol alapjában örök értékek, és ezekre épülő törvényszerűségek határozzák meg a munkát. Tartalom tekintetében is markáns a különbség. A mai oktatáspolitika azt mondja, hogy az iskolának csak az a dolga, hogy a gyerekek készségeit, képességeit fejlessze. Az mindegy, hogy milyen ismereteket tanít. A mi véleményünk szerint a kettőnek egységet kell alkotnia. Az ismeretek készségek, képességek nélkül holtak, de ez utóbbiak is üres halmazok lesznek értékrend és ismeretek nélkül. A kettő egyensúlyának megteremtése a pedagógia régi kihívása. A jelenlegi liberális oktatáspolitika vétkesen megbontani igyekszik ezt az egyensúlyt. S ezáltal az évszázadok során felhalmozott nemzeti tudáskincset is mintegy zárójelbe teszi. A mi elgondolásunk szerint inkább erősíteni, mintsem gyengíteni kell napjainkban a nemzeti kulturális kánont. Lényeges különbség van a pedagógusszerep megítélésében is. A jelenlegi felfogásban a pedagógus szolgáltatóvá válik, pusztán szakember. A mi felfogásunkban magas szakmai tudással bíró hivatásszemély Mivel a nevelés esélyei a társadalomban meggyengültek, a pedagógust fokozott „védelemben”, figyelemben kell részesíteni. Jelentős különbség az is, hogy jelenleg nagy súlyt helyeznek a különböző teljesítmény- és kompetencia mérésekre, rengeteg pénzt befektetve. Ugyanakkor nem törődnek azzal, ami az osztálytermekben és a gyerekkel való foglalkozásokon történik. 20 éve úgy működik a magyar iskola- rendszer, hogy nincs benne külső szakmai ellenőrzés. Határozott szándékunk egy külső szakmai ellenőrző rendszer felállítása, amelyben természetesen szerepet kapnak a mérések is, de alapvetően a pedagógiai tevékenységre koncentrál. Lényeges különbség a kisiskolák megtartása. Most persze ugyanezt hangoztatja a baloldali-liberális kormányzat is, de hiteltelenül, hiszen irányításának négy éve alatt közel 300 kisiskolát szüntetett meg. Felfogásunk szerint nemcsak azért kell megőrizni, mi több, újraindítani a kisiskolákat, mert hogy értékközvetítő és -teremtő helyek, hanem mert ha a gyerekek megmaradnak a faluban, kiegyensúlyozottabb életük lesz, jobb munkaerőkké válnak majd. A társadalom minden tagjának az az érdeke, hogy az iskolába visszatérjen a jókedvű fegyelmezett munka, a kötelességteljesítés. Az a társadalom, ahol ezek nem jelentenek értéket, ahol mindenki azt csinál, amit akar, az a társadalom össze fog omlani: nincs jövője. A rendezetten, szabályozott munkára alapozott igazságos társadalmat az iskolában kell elkezdeni építeni. Sajnos, hovatovább újraépíteni. Mert hogy a magyar munkavállalók nagy részének nem megfelelő a munkafegyelme és a munkakultúrája - ahogyan ezt felmérések kimutatták -, az visszamutat az elrontott iskolapolitikánkra. Vissza kell tehát állítani az iskola, és benne a pedagógusok tekintélyét, oly módon, hogy közben szeretet vegye körül a gyerekeket, és a jogait is tiszteletben tartsák! Meg lehet, és - hiszem - meg fogjuk tudni csinálni. • A. B.
