Hídlap, 2006. április (4. évfolyam, 64–84. szám)
2006-04-07 / 68. szám
IV HIDLAP • 2006. április Z, péntek hídla'jmagazin / e e A honfoglalást követő évtizedekben a megtelepedett magyarok szívesen hagyták el újdonsült országuk határait. A hazai történetírás „kalandozásoknak ” nevezi ezeket a „kirándulásokat ”, pedig valójában rablóportyák voltak. Legendáink mégis csodás történeteket őriztek meg az utókor számára. Következzék közülük egy, Éotond legendája! 959. április 3-án Konstantinápoly alatt esett meg a következő történet. Botond és a görög harcos párviadala Konstantinápoly kapuja előtt „A magyarok jól ismerték a kelet-római császár birodalmába vezető utat. Jártak ott már eleik, amikor Etel-közben lakván, megsegítették a császárt a bolgárok ellen. Aztán a honfoglalást követően is meg-megfordultak arra, de akkor már jobban csábította őket a virágzó nyugati városok kincse, mint a hegyeken-völgye- ken, sárba ragadt településeken messze túl sej lő Konstantinápoly Most azonban mégis délnek fordították lovaik kantárszárát, mert az új császár megtagadta tőlük az adót, amellyel a békét megvásárolta, sőt szövetségre lépett a németekkel. A magyar sereg élén, deres lován Opour ült. De ott lovagolt a két elválaszthatatlan jóbarát: Zoltán és Botond is. Nádszálvékony termetű volt az egyik, kis köpcös a másik. A harcban mindkettő legyőzhetetlen: Zoltán villámgyors kardcsapásaitól csak úgy hullott az ellenség, ahová meg Botond odasújtott buzogányával, ott nem maradt más, mint beszakadt vért, sisak és koponya. Szépen sütött a nap, amikor a magyar sereg Konstantinápoly falai alá érkezett. Útjukat égő városok és falvak jelezték, jöttüket menekülök hada hírelte, Konstantin császár, a Bíborban született jobbnak látta alkudozással megelőzni a várható ostromot. Követeket küldött tehát Opourhoz, s azt ajánlotta, hogy a császár és a magyarok egy-egy kiválasztott vitéze vívjon párviadalt. Ha a magyarok vitéze győz, ám legyen, ő, Konstantin vállalja az adófizetést. Opour rábólintott. Kis idő múlva egy óriási görög lépett ki a város kapuján, s megállt a vezér előtt. Egy egész fejjel volt magasabb Opournál is, s olyan izmai voltak, mint egy bivalybikának. - Ide hallgassatok, ti kutyafej űek - kiáltotta. - Az én nevem Papadopulosz. Lássam azt az embert - ne is egyet, kettőt, aki velem ki mer állani! Botond és Zoltán összenézett, s egyszerre léptek elő a seregből. Opour ismét bólintott. Hanem a görög harsány nevetésre fakadt. - Mit kerestek itt, gyerekek? Menjetek haza, anyátokhoz! Hát nincs közöttetek egy épkézláb fegyverforgató ember? Zoltánt elfutotta a pulykaméreg, de Botond ez esetben gyorsabb volt. - Ne bízd el magad, te hústorony! - mondta, közelebb lépett az óriáshoz. - Én Botond vagyok. Termetre a legkisebb a magyar seregben. De úgy tudd meg, hogy ma leáldozik a te életed napja. Végy magad mellé még két görögöt, hogy az egyik eltávozó lelkedet fogja föl, a másik pedig testedet. Mert egyedül is ellátom én a bajodat! Azzal magasba emelte harci bárdját, s odalépett a város kapujához. Egy villanás, egy döndülés, s a nehéz vasazott kapun akkora rés nyílt, hogy akár egy ötéves gyerek is kényelmesen átfért volna rajta. A döndülésre, no meg a párviadal látására is, a császári város falaira gyűlt odabentről a nép. Kényes dámák és kócos cselédlányok, udvari méltóságok és egyszerű kézművesek szorongtak fenn, a falakon, s zsivajogva kisérték mindazt, ami odalent történik. Hirtelen elhalt a zsivaj: maga a császár és a császárné jelent meg az egyik várbástya fokán, udvaroncok hadától körülvéve. A görög óriás diadalának, s a pöttömnyi magyar csúfos vereségének ők is szemtanúi akartak lenni. Aztán megkezdődött a párviadal. Botond fürgén hárította a görög óriás hatalmas csapásait. Olyan gyorsan kerengett az óriás körül, mint a sólyom, aki mindig a legváratlanabb pillanatban csap le áldozatára. A görög pedig fújt, öklelt, de csapásai minduntalan célt tévesztettek. Kapkodta fejét, nehézkesen forgott ellenfele után, ám Botond buzogányának ütéseit nem tudta elkerülni. Mikor éppen úgy érezte, hogy végre kedvező helyzetbe került, ahonnan kardjának egyetlen suhintásával halálra sújthatja ellenfelét, odafent a főhadvezér elkiáltotta magát: - Most küldd a pokolra a bestét! Papadopulosz kardja a hangra egy. pillanatra megállt a levegőben. S ez a pillanat elég volt Bo- tondnak arra, hogy lesújtson. Buzogánya épp az óriás kardot tartó karját érte. Az óriás felüvöltött: jobbja bénán csüngött alá. Balkézzel, sebzetten egyre hátrébb szorult a görög, egyre közelebb a város kapujához, amelynek bástyáján Konstantin császár és kísérete most már aggódva figyelte a párviadal kimenetelét. A magyarok pedig lelkes „huj-huj” kiáltással biztatták Botondot. A görög már több sebből vérzett. Egyre bizonytalanabbul csapkodott maga körül. Aztán egy halálos csapás végleg földre terítette. A császár és kísérete megszégyenülten takarodott le a vár fokáról, s tért vissza a palotába. Aznaptól fogva pedig ismét fizette az adót a magyaroknak.” • Históriás Megdöbbentő hír kelt szárnyra és terjedt futótűzként az országban 1860. április 8-án. Meghalt Széchenyi! A Kossuth által még 1840-ben „legnagyobb magyarnak” nevezett gróf önkezével vetett véget az életének. Naplójának utolsó bejegyzései már pontosan jelzik a közelgő véget. Március 25-én: „Elháríthatatlanul elvesztem. Végem bármelyik pillanatban bekövetkezhetik. Március 26. ■ „Elborzadok. Nem tudom hurcolni az életemet. Meg kell semmisítenem magam!” Március 30. „Kétségbeesve. Nem tudok élni és meghalni sem.” Április 1. „Nem tudom megmenteni magam!” És itt megszakad a napló. Ez a nagyszerű ember - bár mindig rettegett a forradalomtól - a Batthyány-kormányban még elvállalt egy miniszteri tárcát, majd Batthyány lemondása és a szabadságharc bukása után Döblingbe vonult, szanatóriumba. Sokan tévesen azt állítják, hogy Döbling elmegyógyintézet volt. Nem, idegszanatórium, ahol orvosa tanácsára kezeltette magát. Folyamatos lelkiismereti kínok közepette • töltötte napjait, önmagát hibáztatta a történtekért. „Ha nem rukkolt volna elő egykor a Hitellel” - ma már tudjuk, hogy az eseményeket nem ő, pontosabban, nem csupán ő irányította vagy befolyásolta. Sokan föltették már a kérdést: őrült volt-e gróf Széchenyi István? Dr. Goldberg, a döblingi intézet másodorvosa a következőket nyilatkozta róla: „Vannak lelki betegek, kiknél nehéz eltalálni a bölcsesség és tébolyodottság közti választóvonalat. Éjenkint gyakran szívszorulás és félelmek háborgatták; s ily nyugtalan éj után még reggel is el-elmara- dozott érütése, úgyhogy minden kilencedik, tizedik dobbanása elmaradt... Gyakran szomorú és szenvedést kifejező arcában általános kényelmetlenség érzülete nyilatkozék, melyet ő keserű humorral szokott leírni. Úgy érzem magam, mint egy rozzant szekrény, melyet az enyv nem bír már összetartani... nemsokára végem lesz. A törvényszéki orvosok bonclátleletökben a föltárt szervi változásokat részben olyanoknak mondják, melyek a vizsgáknak már előhaladt kora által föltételezvék: részint olyanokat, melyek az élet minden korszakában beteges állapotot képeznek. Ilyenek: gyomordaganat, a rostos daganatok, a vese föl- ületének duzzadásos volta, végre kettős ágyéksérv.” Széchenyi súlyos beteg volt tehát, de ne gondoljuk, hogy döblingi napjai semmittevéssel teltek volna. Megérkezve a szanatóriumba hamarosan visszanyerte szellemi alkotóerejét, és élénk érdeklődéssel kísérte a hazai és európai politikai eseményeket, viszonyokat. Az 1850-es évek második felében élénk politikai tevékenységet fejtett ki, szoros kapcsolatban állt a magyar politikai élet, elsősorban a politikai irodalom szereplőivel, és maga is hatalmas irodalmi munkát végzett, amelynek kiemelkedő jelentőségű darabja a Bach- korszakot dicsérő „Rückblickre” válaszként írt „Ein Blick auf den anonymen Rückblick” című munka (London, 1859), amely nyíltan, kemény szavakkal illette a fennálló rendszert. A névtelenül megjelent munkában mindenki ráismert Széchenyire, a magyar ellenállás és haladás képviselői éppúgy, mint a császári rendőrség. A sorozatos zaklatások, házkutatások felőrölték Széchenyi maradék erejét. Az üldöztetéseknek csak a halála vetett véget. 1860. április 7-éről 8-ára virradó éjszakán „karosszékében ülve, átlőtt koponyával találtatott”. A halála utáni gyász és megemlékezések sora egyben kiállás is volt Széchenyi eszméi mellett, a rendszer ellen. Kortársai elismerték politikai és közéleti nagyszerűségét. Temetése tömegtüntetés volt az önkényuralom ellen. • Rainer Venite adoremus Az előttünk álló hét a nagyhét, másképpen a szenvedés hete. A leggazdagabb hagyománya a nagyheti ünnepek között nagypénteknek van. Ekkor éneklik, vagy olvassák fel a szószékről a passiót, Jézus szenvedésének történetét. Nagypénteken sokhelyütt még ma is három istentiszteletet tartanak, délelőtt, délben és délután vagy este. A nap legfőbb jellegzetessége a gyász. Különösen vidéki vagy falusi gyülekezetekben még ma is az a szokás, hogy a szószéket és az úrasztalát gyászterítővei takarják le. Az istentiszteletre egyébként is feketében járó asszonyok mellett a menyecskék és a lányos is fekete fejkendőben mennek a templomba. Gyászt és szomorúságot fejez ki a beregi Tiszaháton ismert mondás: „Nagypénteken sokan sírnak, / Sok hímestojást megírnak.” Általánosan ismert mondás református körökben az is, hogy „Nagypénteken mossa a holló a fiát”, amely az ünnepre várt esőzéssel van összefüggésben. A nagypénteki esővel - a néphit szerint - a természet is Jézust siratja. Nagyszombat és annak Húsvétra virradó éjszakája is nagy jelentőségű volt régen a keresztényeknél. Bőd Péter szerint nagyszombaton új vizet töltöttek a keresztelő edényekbe és megszentelték. Másutt nagy ceremóniával kimentek a forrásokhoz, és azokat is megszentelték. Mára ezek a szokások már a feledés homályába vesztek. A nyárádmenti reformátusok és unitáriusok között azonban még ma is gyakorolják a nagyszombat éjszakai határkerülést, melynek lényege az, hogy nagyszombat estéjén a bűnbánati istentisztelet után papot, királyt, csapómestert választanak. Nagyheti énekeket énekelve körüljárják a határt és megtisztítják a határban lévő kutakat és forrásokat, megigazítják a határdombokat imádkoznak a tavaszi esőért és jó termésért. A legendás püspök, Márton Áron írja a következőket: „Amikor a Mennyei Atya elhatározta a bukott ember megváltását, már akkor érvényesült Szent Fiának szeretete. Az Isten Fia szerette Mennyei Atyját, de szerette az embert is. A szeretetnek ez a két iránya határozta meg a megváltás gondolatát. Krisztus magára vette a keresztet, s meghalt rajta a Kálvárián. Megváltott bennünket. Mindezt a Mennyei Atya és az emberek iránti szeretetből tette. Hivatkozik is erre a szeretetre, amikor azt mondja, hogy senkinek nincsen nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja. Méltán lehet nagyheti útravaló II. Rákóczi Ferenc fejedelem fohásza: „Világosíts meg, ó szívem fénye, Istenem! Látni akarnám szívem rejtett redőit, hogy magamat vádolva megvalljam neked bűneimet... Semmi sem tart vissza ebben az életben akaratodon kívül, mert csak azért óhajtok élni. De hogy igazán éljek, tedd, jó Istenem, hogy jobban szeresselek!” • P. Rein Nem tudom megmenteni magam,,.
