Hídlap, 2006. január (4. évfolyam, 1–21. szám)

2006-01-07 / 5. szám

• HÍDLAP • 2006. január Z, szombat Egyszuszra Duray Miklós rovata Szeretnék, ha „ilyenné” válnánk... ? Karácsony ünnepének első napján befejeződött a „Való Világ” szlovákiai vál­tozatának közvetítése a JOJ TV-ben. Az utolsó fordulóba jutott három ver­senyző közül kiválasztották a győztest. Hármójuk egyike egy kárpátaljai szár­mazású fiatalember volt, akinek az édesapja Gábor családneve szerint feltehe­tően magyar gyökerű volt, de ő már szlovákká lett. A háttér információk igye­keztek elhitetni róla, hogy ukrán származású. A másik, egy spanyol fiatalem­ber volt, aki elég jól megtanult szlovákul, de a vetélkedő több mint száz napja során gyakran sértegették őt származása miatt. A harmadik, a Linda, egy ér­sekújvári, szlovákká asszimilálódott magyar anyától és szlovák eredetű apától született lány volt, aki nem titkolta, hogy tud magyarul, de származásáról a TV nyilvánossága előtt nem tett említést. A nem egyértelmű szlovák szárma­zása miatt ő kapta a legkevesebb szitkot. A legkeményebb szlovák fickó, aki a legtöbbet sértegette versenyzőtársait, a döntő előtt két fordulóval kiesett. Érdemes lett volna közvélemény kutatást végezni társadalomkutatók kö­zött, hogy szerintük a három döntős közül a szlovák társadalmat jellemző értékek alapján melyikük a legesélyesebb a győzelemre. Ilyen felmérés saj­nos nem készült, de volt egy saját tippem, Számomra ugyan a legrokon­szenvesebb a spanyol Luis volt, de azt gondoltam, hogy a Gábor vezetékne­vű lesz a győztes, mert szlovák, jóképű, tisztességesen viselkedett és sport­ember. Ha szlovák lennék, rá szavaztam volna. A döntő azonban nem ezt az eredményt hozta. Linda, a friss asszimiláns győzött, ami annál is érdeke­sebb, hogy a vetélkedő elejétől senkivel sem kellett megmérkőznie a benn­maradásért. Nem volt kihívója. Nem tudom, hogy a Való Világ megtervezői a játék eseményeinek hányad részét bízták a véletlenre és az eredményeket mennyiben befolyásolta a né­zők szavazata. Ez hadititok. A véletlenszerűségnek azonban oly mértékben szabad utat kellett adni, hogy a magatartáskutatással foglalkozó ügynöksé­gek és titkosszolgálatok hozzájuthassanak vizsgálatra érdemes anyaghoz. A maratoni műsor cseh változatának végeredménye és a szlovák változat vég­kifejlete azonban sejtet valamit. A Való Világ cseh változatának két döntőse annyira különbözött egymástól, mintha két bolygóról származtak volna. Egyikük egy kissé bunkócska cseh parasztfiú volt, a másik egy szlovák vagy szlovákiai anyától és görög apától származó, csehhé asszimilálódott homoszexuális, jóképű fiatalember. A győztes ez utóbbi lett. Ezen az eredményen a cseheknek kellene elgondol­kodniuk, hiszen a végső szavazásnál majd félmillió csehországi telefonhívás­sal gazdagodtak a telefontársaságok. Persze, nem azért kellene a cseheknek néhány percet szentelni ennek az ügynek, mert egy „homokos” győzött, ha­nem amiatt, hogy ilyen helyzetbe hozták azt a jóravaló másik embert. A szlovák változat végjátékában nem az volt a meglepő, hogy nem nyert a spanyol Luis, hiszen hozzá nem lehetett kötni semmilyen időszerű esz­ményt, ezért el kellett buknia a versenyt, pedig ő volt a mezőny legintelli­gensebb játékosa. Számomra az jelentette a meglepetést, hogy a jóképű szlovák fiatalemberrel szemben a hisztérikus, felemás, magyarból szlovákká asszimilálódó lány lett a győztes. Mindenből le lehet vonni következtetést, ebből is legalább kétfajtát. A cseh és a szlovák változat végeredményét, ha előre tervezték, akkor a stratégiai tervezők üzentek a cseheknek és a szlovákoknak. A cseh változatban azt üzenték, hogy- aki győzött, sikeresebb volt, mint a cseh parasztfiú, - a győztes nem kép­visel hagyományos értékeket,- a győztes orientáltsága (szexuálisan) más, mint a többségé és mégis sike­res (ezért sikeres),- a győztes szlovákiai születése és csehországi életvitele fricska Csehszlová­kia felosztóinak orrán, stb. A szlovák változatban pedig azt üzenték, hogy- ne legyen a szlovák fiataloknak eszményképe egy jóképű, kisportolt szlo­vák fiatalember, - de azt sem kívánja senki a szlovák társadalomtól, hogy egy idegen férfi győzzön a szlovákok és a szlovákiaiak fölött,- a szlovákok legyenek résen, mert a magyarból szlovákká asszimilálódók megkaparinthatják a kínálkozó lehetőségeket,- a felvidéki magyaroknak pedig azt üzenték, hogy az asszimilálódásuk te­remti meg sikerük lehetőségét. Ez a globalizáció ördögi köre. Mindenkit mindenki ellen, azaz gazdagodj, vagy légy sikeres, hogy segíthess másokon. De van ennek a játéknak más üzenete is. A szlovák változatnak volt egy árulkodó jelszava „ide o zivot”, amit magyarra úgy fordíthatnánk szabadon „életed a tét”. Az ember életét mire lehet feltenni tétként: a sikerre, arcula­tának átalakítására, a másik fölötti győzelemre, a gyűlöletre- vagy a viszály­keltésre, az arctalanság elnyerésére? Meglehet, hogy a műsor megalkotói vajmi kevés üzenetet kívántak küldeni a nézőknek, hagyták érvényesülni a kreativitást vagy a butaságot. Ha így történt, az üzenetek akkor is olvashatóvá váltak. Cseh szempontból ha értékelném ezt a „reality show-t”, akkor afölött esnék kétségbe, hogy az elmúlt három és fél hónap legnézettebb TV műsora a cseh közgondolkodás és társadalmi értékrend leépültségéről adott számot. Ha szlovák szempontból szemlélném, akkor amiatt esnék kétségbe, hogy nincs szlovák nemzeti fiatalság-eszménykép. Felvidéki magyarként pedig az izgat, hogy a győztes „fele magyar, fele tód­ként milyen eszményképet jelenít meg. A „melting pot”, az olvasztótégely eszményét állítja előtérbe, amely az eredeti jelleg elvesztését dicsőíti, mint Bugár Béla meztelen hasú tánca szlovák népviseletben és fokossal a kezé­ben, 1997-ben a szlovák TV szilveszteri műsorában. „Életünk a tét”? Akik ezt hirdetik, körömszakadtáig védik sa­játosságaikat. Ne legyünk lépre csalt hülyék! Ez megfelelő lenne a 2006. esztendő első, be­tartandó vállalásának is. Esztergomi Granariom Lészen ágyú? Evlia Cselebi szerint hetvennél is több ágyú szolgált az esztergomi és Szent Tamás hegyi erődök védelmére 1663-ban. Húsz év múlva vége lett a török hódoltságnak, aztán elvitték a lövegeket. Véletlenül találtak még egyet a Ferenc József-i időkben, de azt megvette, szétvágta egy rézműves. Ma egyszem kölcsön-ágyú árválkodik a belső várudvarban, inkább díszlet, mint díszes tarack. Na ez így nem mehet tovább! hidla] magazin _____________________________ H ogy végképp mikor tűntek el a vár történelmi ágyúi, azt pontosan nem tudni. A korabeli sajtó szerint Vaszary Kolos hercegprímás szentelésének ünnepén ágyúdörgéssel is ün­nepeltek. Az is lehet, hogy akkor már nem régibb, muzeális elöltöltős, hanem honvédségi helyőrségi K.U.K löveget használtak. Legutoljára a Szent Korona kíséretében járt ágyú Esztergomban, a Folyami Flotilla zászlóshajójának fe­délzetén úszott fel az Erzsébet parkig, ott mindenki meglá­togathatta. Szóval amilyen böhöm nagy jószág egy ágyú, olyan nyomtalanul tudott megjelenni, majd eltűnni Eszter­gomból. Erről és a 2006 évi hagyományteremtő törekvése­inkről olvashatnak a Granariomban. A nem esztergomi ágyúknak most nem jut szó, csak egy csúfos tényt írok: a mohácsi síkon a magyar sereget francia ágyúkkal lőtték ha­lomra. Szulejmánnal ilyen fegyverbarátságot kötött a fran­cia király az Európát évszázadok óta védő keresztény Ma­gyarország ellen! Ez volt a trianoni gondolat írmagja. A bámulatos reneszánsz érseki vízgép ágyúgolyóitól el­tekintve legelső általam ismert esztergomi ágyúadat 1539-ből való. Ekkor Poor Mihály szélhámos bírósági tár­gyalásán 34 pontban írásba foglalták, mi mindent képes a gyanúsított személy felhozni saját mentségére. Igazolnia kellett, hogy valaha tényleg itt élt Esztergomban. Mondta is az ember, mint a vízfolyás, hiszen az élete múlott az ali­bijén. Kibökte, hogy jelen volt egy török betörésen, mikor martalócok parasztokat raboltak a határból, s akkor az újonnan öntött esztergomi rézágyúval lőttek utánuk. Hi­ába, mert húsz embert vittek rabságba. Pár évvel később, a város elestekor is fontos szerep jutott az ágyúknak. Szulejmán serege komótosan vonult fel Esztergom ellen, hajón hozták a legnagyobb ágyúikat. Amint megérkeztek a Garam torkolatához a „haditekintély növelése végett” lőttek is egyet-kettőt. A fellegvárban még bizakodó volt a hangulat, a tüzérek szokásosan és csúfondárosan mutogat­ták ülepüket a falakról. A kalabriai Crotonból való öreg olasz zsoldos tüzér, neve szerint II Miser vidáman lövöl­dözött Párkány felé. (Aztán két hét múlva 1543 augusztus elején kiszökött és elárulta a vár gyengéit a nagyvezírnek.) Hetven, mindenféle ágyú védte a fellegvárat. Hogy, hogy nem, még svéd ágyú is volt közöttük! Pár év múlva, mi­kor a török már biztosan ült a fellegvárban újfajta tüzér­ség jelent meg a város alatt, számomra a legkedvesebb. Telekessy István naszádos kapitány 1553. november 23-án ezer ember élén tíz hadihajóval leereszkedtek a komáromi támaszpontról és megsarcolta Véli béget. Háromezer bir­káját hajtották el, saját veszteség nélkül. Hol vannak itt az ágyúk? Ott vannak bizony megtöltve minden naszád ele- jén-végén, oldalán párosával, négyesével. A hajótüzérek lábánál vastag cserépfazekakban virít az eleven parázs, ha lőni kell, ezzel gyújtják meg a kanócot. Jó kis fegyver volt ez a naszád ágyúcska, öklömnyi golyókkal, hátrasiklás nélküli villás, fordítható talpazatba foglalva. Mutatónak ma is láthatunk belőle. A naszádok azért voltak kiváló esz­közei a hadiportyáknak, mert nesztelenül lopakodva, rej­tőzködve várhatták ki a kedvező alkalmat, aztán pedig a zsákmánnyal, sebesültekkel, foglyokkal együtt pár evező­csapással a Duna túlfelére menekültek. Köd előttem, köd utánam. Nem volt kilométeres lovas hajsza, csapda, kelep­ce, csak a hazavezető evezés. A Duna sok tüzér emléket nyelt el, őrzött meg. Találtak benne kis, vas és bronz ágyúcskákat, hatalmas, agyonvasalt, a nehéz ágyúhoz gyártott kereket és az ágyúgolyók ezreit. Nagy forgalmat bonyolítottak velük a régészeti feketepiacon a sóderkotró- sok. Néhányuk azért a múzeumba is elérkezett. A Balas­sa Múzeum ágyúkerekét, mint teljesen hiteles példányt rövidesen mintának használjuk fel. Amikor megjelent a párkányi oldalon II. Rákóczi Ferenc, a nagyságos fejede­lem, ismét fontos szerepet kapott a tüzérség. Onnan, a túl­partról szétlőtték, leomlasztották a vár dunai falait, így a kuruc gyalogság rohammal megvette az erődítményt, Montekukolli kapitulált. A fejedelem - az ágyúknak kö­szönhetően - akkor járt először és utoljára Esztergomban. Mi mindenből gyártottak ágyút, ágyúgolyót? Különös, szinte hihetetlen adat merült fel Svájcból. 1806-ban von­ták ki a hadrendből az utolsó fából (sic!) készült ágyút. Az érdeklődők kiváló összefoglaló művet találhatnak mind­ezekről a könyvtárban: Horvát Árpád Az ágyú históriája című könyvét, gyerekkorom kedvenc olvasmányát. Nemrégiben békés imádságtól, lélekemelő himnuszok­tól és beszédektől volt hangos a Szent Tamás-kápolna. Becket Szent Tamás ünnepnapjára gyűlt össze kétszáz ember. Ennyi volt a Tepedelen erőd hadi létszáma is, mely ugyanott állt. Nagy veszélyt jelentettek mozsár­ágyúi a fellegvárra, hiszen közel és pár méterrel maga­sabban is álltak, mint a várkapu küszöbe. Könnyűszerrel lőttek be gránátot, gyújtó golyóbist a fellegvár bármely utcájára, házára. A várat védő ágyúk némelyikének hely­reállításával és hangos bemutatásával kívánunk hagyo­mányőrző emléket állítani hőseinknek, tüzéreinknek. • Kolumbán György Kossuth Szócsöve Az 1830-as évek végére a Habsburg Birodalom helyzete a korábbiakhoz képest is romlott, külpolitikai súlya csökkent, pénzügyi helyzete egyre nyomasztóbbá vált. Az udvar és a magyar konzervatívok egyaránt felismer­ték, hogy az ellenzékkel szemben eddig tanúsított bánásmód gyakorlatilag hatástalan, sőt veszélyes, hiszen nem néhány válságos esztendő leküzdé­séről van már szó, hanem az egész rendszer tarthatatlanságáról. Levonva mindebből a következteté­seket az eddigi abszolutisztikus törek­véseket szükségszerűen váltotta föl az engedékenyebb politika. A koncepciós perek útján bebörtönzöttek kegyelmet kaptak. Wesselényi Miklós báró vakon, Lovassy László megbomlott elmével, Kossuth Lajos azonban, mint „phönix a fűzből” hagyta el a börtön falait, ahol közgazdasági ismereteit gyarapította és megtanult angolul. Nem sokkal szaba­dulása után felkereste őt az ismert nyomdász, Länderer Lajos és megkér­dezte tőle, nem vállalná-e egy most in­duló lap szerkesztését. Kossuth nyil­ván tudta, hogy a sajtó hatalom, így el­ső hallásra nem értette a felkérést. Ha­marosan megtudta azonban, hogy Länderer az udvar besúgója, Bécs így látta biztosítottnak, hogy nyomon tud­ja követni az akkor már országos hír­névnek örvendő zempléni nemes tevé­kenységét. Arra az esetre, ha ez a fajta cenzúra nem vált volna be, Länderer kötelezte magát, hogy fölmond szer­kesztőjének. A Pesti Hírlap -amelynek első száma 1841. január 2-án jelent meg - szócsöve és motorja lett az ellenzéki mozgalomnak, példányszáma a kezde­ti hatvanról több mint ötezerre emel­kedett. A siker nem a híranyagnak volt köszönhető, hanem a vezércikkeknek, amelyeket mindig Kossuth írt. Rend­kívüli publicisztikai készséggel „papír­ra vetett” színes, lendületes írásai széles rétegekre hatottak. Ezek a vezércikkek igen változatos témákról szóltak. Em­berbaráti kérdésekkel foglalkoztak, mint például a börtönök állapotával, a szegényházakkal, a vakok gondozásával és természetesen a jobbágyság életével, a közteherviseléssel és rendre mind­azokkal a kérdésekkel, amelyek valójá­ban a reformellenzék irányelveit ké­pezték. Összességében tehát ezek az írások összefüggő, egységes programot alkottak: a polgárosult köznemesség vezetésével végbeviendő polgári és nemzeti átalakulást. A lap hasábjain in­dított harcot a fiumei vasútért, a Keres­kedelmi Társaságért vagy éppen az Országos Védegyletért is. A cenzúra végül megelégelte az alapvetően ellen­zéki lap sikerét és Länderer 1844-ben fölmondott Kossuthnak. Népszerűsé­ge azonban ekkorra már túljutott a nyomtatott sajtó korlátain. • Dénes

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom