Hídlap, 2005. október-december (3. évfolyam, 193-257. szám)

2005-10-01 / 193. szám

• HÍDLAP • 2005. október szombat hídlapmagazin Egyszuszra Duray Miklós rovata Ki alatt vágjuk a fát?- Ha te azt gondolod, amit én gondolok...- Ezt én, mégis másként gondolom...- Igen, talán mégis...- Mit gondolunk hát?- Erről nyilatkozzunk!- Igen, de külön-külön. Az elmúlt napokban (2005. szeptember 16-án), Szili Katalin házelnök meg­hívására összeült a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma. Ezen a fórumon - többek között - egy felhívást akartak elfogadni a Magyarország határán kívülről jött parlamenti képviselők, hogy a határon belüliek ne te­gyék pártpolitikai csatározások és a közelgő parlamenti választások tárgyá­vá a velük kapcsolatos ügyeket. Azaz ne járassák le a nemzetpolitikát. Ki gondolta volna, hogy emiatt majdnem olyan sorsra jutott a képviselők ta­lálkozója, mint 2004. november 11-én a MÁÉRT. Az állampolgárságról kiírt népszavazás, a státustörvény körüli politikai csetepaté, de például az 1994. évi parlamenti választások előtti kampány is azt tanúsította, hogy az MSZP és az SZDSZ a határon túli magyarok ügyét, az összmagyarságban gondolkodó pártok ellenében úgy használta fel, hogy lejáratta az ügyet. Az elszakított magyarokkal riogatta a magyar- országi választókat, megosztotta a nemzetet és a sajátjuknak vélt oldalt úgy uszította a másik ellen, hogy az a határon túli magyarok ügyében tett javaslataival vagy intézkedéseivel a magyarországi állampolgárok szociális és anyagi biztonságát veszélyezteti, valamint sérti a szomszédos nemzetek érdekeit, illetve Magyarország szomszédságpolitikáját. A határon túli magyar parlamenti képviselők egyetértettek abban, hogy az előzményeknek az ismeretében felkérjék a magyarországi „kormánypolitiku­sokat és a parlamenti pártokat, de mindazokat is, akik indulnak 2006-ban a parlamenti választásokon, hogy tanúsítsanak józan önmérsékletet a nemzetpo­litikát illetően. Tartózkodjanak attól, hogy a határon túli magyarság ügyét ne­gatív színben tüntessék föl, főleg az egymással szemben megfogalmazott ér­vekben a választási kampány során. Ne osszák meg a nemzetet! ... A magyar­ság Kárpát-medencei helyzete ebből a szempontból azt is megköveteli, hogy a szomszédságpolitika se váljon kampánytémává. ... Ne riogassák egymást az egymással versengő résztvevők, mert ezzel mindnyájunknak kárt okoznak.. Az eredeti szándék szerint ezzel a kéréssel csupán a fórum határon túli tagjai fordultak volna a magyarországi politikai közélet szereplőihez. A hibát valószínűleg a Magyar Országgyűlés szaktanácsadói követték el, akik - puszta jóhi­szeműségből - azt gondolták, hogy a felhívásnak tartal­maznia kellene a megszólítottak egyetértését is. Ebből keletkezett a vita. Az SZDSZ képvi­selője ugyanis be­jelentette, hogy a szöveggel nem ért egyet, ha benne marad a kormány- politikusokra és a parlamenti pártok­ra, valamint a ha­táron túli magyarságra való utalás. A nemzetpolitikával kapcsolatos ön­mérséklettel egyetért. De hozzátette: amennyiben a határon túliak nyilat­kozataként lesz kiadva, akkor lehet a szövegben bármi. Az MSZP egyik Európai Parlamenti képviselője pedig azzal kapcsolatban fogalmazta meg fenntartását, hogy a kérelem az önmérsékletet nem várja el a határon túli politikusoktól, noha azok részt vesznek a jobboldal (értsd: a nemzeti ol­dal) kampányában. A FIDESZ-MPSZ egyik európai parlamenti képvise­lője, pedig a „ne osszák meg a nemzetet” felszólító mondat ellen tiltako­zott, mert ez - szerinte - a baloldal vádja a jobboldal irányába. Az MSZP parlamenti képviselői nem értettek egyet azzal, hogy a felhívás csupán a határon túliak nevében legyen kiadva. A FIDESZ-MPP képviselőinek az álláspontja a vita vége felé pedig annyiban módosult a korábbiakhoz ké­pest, hogy a szöveg kialakuló módosulása miatt tarthatatlan a nemzetpoli­tikát illetően a józan önmérsékletre való figyelmeztetés, - a nemzetpoliti­kát a pártpolitikai csaták tüzéből kell kiemelni. A határon túliak pedig csak nézték, hogy a magyarországi pártpolitikusok milyen pártpolitikai csatát vívnak a nemzetpolitikának a pártpolitikától és a pártpolitikai csatározásoktól való mentesítéséről. A mintegy kétórás vita végül is eredményt hozott, de milyen silányat! Megszületett a nyilatkozat kétmondatos szövege: „A Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma kéri a magyarországi bel­politika képviselőit és a határon túli magyar politikusokat, hogy alapvető nemzetpolitikai célkitűzéseinket emeljék ki a pártpolitikai csatározásokból. Nyomatékosan felhívja mindazokat, akik 2006-ban indulnak a magyaror­szági parlamenti választásokon: akadályozzák meg, hogy a kampányban a határon túli magyarok ügyét bárki lejárathassa, és a szomszédságpolitikát se használhassa senki pártpolitikai célokra!” Ha a magyarországi politikai közélet szereplői komolyan veszik ezt a kérést, akkor lesz eredménye. De csak akkor lesz eredménye, ha az MSZP és az SZDSZ nem használja fel a vetélytársai elleni támadásra a nemzetpolitika céljait. Jó lenne azonban, hogy ha ezt kötelezvényként fognák fel és nem csak a hivatalos kampány heteiben tartanák ehhez magukat, hanem hét­nyolc hónappal előtte is. Akkor lenne esély talán arra is, hogy a tavaszi par­lamenti választások után tovább bővítsük ezt a megegyezést mindannyiunk, azaz a nemzet hasznára. Egyébként továbbra is magunk alatt fogjuk vágni a fát. Vértanúink emlékére 1849. október 6-án Aradon kivégez­tek 13 honvéd főtisztet. Négyüket a 25. Császári és Királyi Gyalogezred 2. zászlóaljából alakított kivégzőosztag lőtte agyon, amely osztagban bünte­tésből besorolt forradalmár ifjak is voltak, kilenc honvédtiszttel pedig Franz Bott, brünni hóhér végzett a bitón. A halálos ítéleteket a „bersciai hiéna”, Haynau táborszernagy tizen­négy tagú haditörvényszéke hozta. Tanúk meghallgatására nem került sor, védők nem voltak. A kivégzettek közül csak néhányan vallották magu­kat forradalmárnak, a többiek csupán esküjükhöz, tiszti becsületükhöz kí­vántak hűségesek maradni. A tizen­három vértanú etnikai ösz- szetétele sem volt egységes. Akadtak köztük németek, osztrákok, horvátok és szerbek, voltak arisztokra­ták, kisnemesek és polgá­rok, gazdagok és vagyonta­lanok, akik azonban egy­ben nem különböztek egy­mástól: hősiesen harcoltak a magyar szabadságért, a függetlenségért, és végül az életüket adták érte. Kivég­zésük napjának közeledté­vel idézzük föl nevüket és néhány rájuk jellemző gon­dolattal emlékezzünk meg róluk! Aulich Lajos pozsonyi születésű honvéd tábornok, német polgárcsalád­ból származott. Komoly érdemei vol­tak az isaszegi győzelemben. O a kor­mány utolsó hadügyminisztere. 1849- ben így nyilatkozott: „Harczunk, mellyet Európa két elbízott hatalmas­sága ellen vezetünk, nem a nemzetiség, hanem a közszabadság harcza az ab­szolutizmus ellen. Győzelmeink elődiadalai a világszabadságnak.” Damjanich János honvéd tábornok szerb katonacsaládból származott. Harcolt Vácnál, Isaszegnél, Nagysallónál, Hatvannál az általa ve­zetett legendás 3. hadtest, a „veressipkások” élén. Már csak ket- ten maradtak Vécseyvel, amikor a pribékek hozzá léptek. „Azt gondol­tam - mondta - én leszek az utolsó, mert a csatában mindig első voltam.” Dessewffy Arisztid honvéd tábor­nok. Magyar nemesi családból szár­mazott, a 9. hadtest parancsnoka volt. Kitűnt személyes bátorságával. „Csoda, hogy minden magyart ki nem irtottak a Habsburgok három­száz év alatt!” - mondta kivégzése előtt a siralomházban. Kiss Ernő honvéd altábornagy. Gazdag nagybirtokos nemesi család­ból származott. Nagyvonalú, gondos parancsnok volt, az Országos Főhadparancsnokság vezetője. Ki­végzésekor nem engedte a szemét bekötni. „Szegény hazám! Isten bün­tesse meg hóhérainkat!” - kiáltotta a sortűz eldördülése előtt. A lövések csak megsebezték, ekkor így szólt: „Hát énrólam megfeledkeztek?” Egy altiszt közvetlen közelről lőtte agyon. Knézich Károly horvát származá­sú honvéd tábornok. Buda vissza­foglalásakor ő volt a 3. hadtest pa­rancsnoka. Amint írta: „Galícia nyomorúságában született meg az én minden áldozatra kész önérze­tem, hol is a Metternich-politika er­kölcstelenségét, a nemesség eszte­len könyörtelenségét színről színre látva lelkiismeretem felzúdult, s lel­kemben egy jobb kor utáni vágy éb­redt.” A vésztörvényszék kötél álta­li halálra ítélte. Lahner György honvéd tábornok. Német polgári családból származott. O tette Nagyváradot a fegyvergyár­tás központjává. Az általa öntött ágyúkon a következő felirat volt ol­vasható: „Ne bántsd a magyart!” Utolsó éjszakáján a Lammermoori Luciából a haldokló Edgar búcsúári­áját játszotta. Lázár Vilmos honvéd ezredes. Va­gyontalan nemesi család sarja. Legje­lentősebb haditetteit a Felvidék vé­delmében hajtotta végre. A kivégzése előtti éjszakán ezt írta feleségének: „Adj gyermekeink mindegyikének, ha kilép a világba, egy emléket tő­lem, élő jeléül annak, hogy az, aki be­csületesen és tisztán élte egész életét, nyugodtan bír meghalni, ha ártatla­nul is, mint én.” Gróf Leiningen-Westerburg Kár­oly honvéd tábornok, német arisz­tokrata család sarja. Részt vett a szol­noki csatában, végigharcolta a győ­zelmes tavaszi hadjáratot. Utolsó sza­vait Tichy osztrák őrnagy, a kivégzés parancsnokának intésére a dobok dü­börgése némította el. Nagysándor József vagyontalan ne­mes, honvéd tábornok. Példamutató­an állt helyt a szolnoki, a váci és a nagysallói csatában. Buda ostromakor elsők között tört be a várba. Szivaroz­va várta a kivégzést, s amikor rá került a sor, így szólt: „Hódié mihi, cars tibi.” (Ma nekem, holnap neked.) Poeltenberg Ernő lovag, honvéd tá­bornok. Osztrák nagybirtokos család sarja. Végigküzdötte a téli és a tavaszi hadjáratot, jeleskedett Komáromnál és Vácnál. Mikor a tábornokok a kivég­zés hajnalán az udvaron gyülekeztek, végignézve társain így szólt: „Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje.” Schweidel József honvéd tábornok. Német polgári családban született. A feldunai hadtest hadosztályparancs­noka volt, később a kormány min­denkori székhelyének helyőrségpa­rancsnoka. Kivégzésekor azt a feszü­letet tartotta a kezében, ame­lyet a csatákban is mindig ma­gával hordott. Török Ignác honvéd tábor­nok. Kisbirtokos magyar ne­mesi család sarja. Kiváló erő­dítési szakember volt. Ö ké­szített erődítési terveket a pár­kány-esztergomi hídfőhöz. Amikor a pribékek a bitóhoz kísérték, a megindultságán gúnyolódó Tichy őrnagyhoz így szólt: „Szégyellje magát ön, hóhérlegény!” A kivégzé­se előtti pillanatokban szívro­ham érte. Már csak a holttest­ét akaszthatták föl. Gróf Vécsey Károly honvéd tá­bornok, magyar főnemes. Erélyes fellépésével megmentette a bácskai hadtestet a felbomlástól. O volt a szolnoki győztes csata egyik hadve­zére, később az aradi ostromsereg parancsnoka. Kivégzésekor -utolsó lévén- már nem volt kitől elköszön­nie. Vécsey a halott Damjanichoz, egykori vetélytársához lépett, s az ő kezeit csókolta meg búcsúzóul. Ok voltak tehát tizenhármán az aradi vértanúk. Ám nem szabad megfeled­keznünk a velük egyidőben kivégzett gróf Batthyány Lajosról sem, az első független felelős magyar minisztérium miniszterelnökéről. E pacifista politikus már 1848 októberében lemondott, majd békedelegáció élén várta be a császári erőket, így került fogságba Bicskén. Példaképe mindvégig a mérsékelt irányvonalat képviselő gróf Széchenyi István volt. Tárgyalása során ügyvédjé­nek Deák Ferencet jelölte meg, ám a bí­róság elutasította. Arisztokratához mél­tatlanul és törvénytelenül kötél általi halálra ítélték. Erre egy titokban szer­zett tőrrel nyakán és mellén olyan sebe­ket ejtett, hogy az akasztás lehetetlenné vált. Megviselten, de töretlen lélekkel állt a kivégzőosztag elé. „Éljen a haza!” - hangzottak az ég felé utolsó szavai. Október 6-án gyújtsunk értük egy mécsest a kegyelet zálogaként! • Varga Péter Dénes A kivégzés története Az 1848-49-es szabadságharc leverésének legutolsó és egyben legfájdalmasabb fejezete, a magyar csapatokat vezető 13 tábornok kivégzése. Az irántuk érzett gyűlöle­tet és a tőlük való félelmet fogvatartó ellenségeik a kivég­zés körüli fejleményekben, akarva-akaratlanul is, de nyil­vánvalóvá tették. Bár Ferenc József 1849. augusztus 29-i legfelsőbb kéziratát, ahol Haynaut arra kötelezte, hogy „a halálbüntetést csak a legbűnösebb és legveszedelme­sebb egyéneken hajtsák végre”, érvényben volt, de a ha­lálbüntetés tényéről csak utólagosan kellett jelentést ten­nie az uralkodónak. Schmerling ugyan némi erőtlen kí­sérletet tett arra, hogy elérje: Haynau csak a halálos íté­letek bécsi megerősítése után hajtathassa végre az ítéle­teket. Schwarzenberg miniszterelnök, Bach és Haynau azonban megakadályozták a királyi kézirat mérséklését. Haynau Ernsttől, a vértanúk perének tárgyalásvezető hadbírájától megkapta az ítéleteket megerősítés végett. Másnap reggel hét órakor Ernst hadbíró felsorakoztatta a tábornokokat, s kihirdette az ítéleteket. Ezután megbi­lincselték, majd visszavezették őket a cellájukba, megta­gadva tőlük azt a kérést, hogy együtt tölthessék az utol­só napot. Október 6-án hajnali kettő és három óra között a papok felkeresték a halálraítélteket. Fél hatkor először a golyó általi halálra ítélteket - Schweidel Józsefet, Kiss Ernőt, Dessewffy Arisztidet és Lázár Vilmost vezették a kirendelt katonaság közé. 12 katona állt fel velük szem­ben töltött fegyverrel, majd amikor a parancsnokuk kardjával intett, a lövések eldördültek, Kiss Ernő kivéte­lével mindhárman élettelenül buktak a földre. Kiss Ernőt csak a vállán érte a lövés, ezért három katona közvetlenül elé állt, s leadták a halálos lövést. Az akasztófára ítélt tá­bornokok a következő sorrendben búcsúztak el egymás­tól: Poeltenberg Ernő, Török Ignác, Lahner György, Knézich Károly, Nagy-Sándor József, Leiningen- Westerburg, Aulich Lajos, Damjanich János, Vécsey Károly. . Október 6-án nemcsak Aradon voltak kivégzé­sek. Ezen a napon Pesten kivégezték gróf Batthyány La­jos első magyar miniszterelnököt. A kivégzést követően az elítélteket elrettentésül közszemlére tették ki, majd este az agyonlőtteket a sáncárokban, a felakasztottakat a vesztőhelyen temették el.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom