Hídlap, 2005. október-december (3. évfolyam, 193-257. szám)
2005-10-01 / 193. szám
Varga Péter jegyzete Autómentes nap Igaz ugyan, hogy televízióink hírműsorait, a híradókat - sugározza azt bármelyik csatorna - szívem szerint átkeresztelném „Rém- Híradónak”, hiszen csak katasztrófákról, lezuhant repülőkről, kisiklott vonatokról, terrortámadásokról és taxisofőrök meggyilkolásáról tudósítanak, nem is beszélve a különböző politikai korrupciókról és pártcsatározásokról, kormányfők erkölcsileg megkérdőjelezhető adminisztrációs „csínytevéseiről”, legutóbb mégis, - gondolom véletlenül - pozitív információknak is birtokába juthattunk. Kérem szépen: autózásmentes nap Budapesten, huszonnégy órán keresztül. Kíváncsi voltam, mi lesz belőle. Lezárt Andrássy út, kerékpárosok felvonulása, - na gondoltam, lesz itt káromkodás! Bizonyára volt is, de azokat kivételesen nem sugározták a tévécsatornák. Sőt mi több! Ökölrá- zást sem láttam, pofonok sem csattantak és - vélhetően az időben történt beharangozásnak köszönhetően - nagyságrendekkel kevesebben ültek autóba aznap. így azután nem is dugult be Budapest forgalma. Nem úgy, mint legutóbb, amikor a fővárosba kényszerültem. Már egy héttel előtte rettegtem a kényszerű utazástól, nem véletlenül. A huszonegyedik század hajnalán, Európa kellős közepén, Magyarországon, a helyközi járat több mint két óra, azaz két óra alatt tette meg a mintegy ötven kilométert. A forgalom az ürömi elágazásnál bedugult, onnan araszoltunk. Azt hittem, sosem érünk célba. Jutottak eszembe gyerekkorom farmotoros Ikarusz buszai, amelyek az akkori Engels - fiatalabbak kedvéért ma Erzsébet - térig eg\' óra tíz perc alatt futottak be. Igaz, régen voltam gyerek, kevesebb volt az autó és így tovább. Ennek ellenére a szóban forgó kardinális kérdést az útközbe beiktatott két lámpa helyett egyetlen körforgalom megoldaná... Nem oldja meg. Amint a tizes út mentesítését sem oldják meg. Furcsa elképzelni, hogy a napjainkban hihetetlen forgalmat lebonyolító út sávszélessége éppen akkora, mint volt 1932-ben, amikor a dédapám járt ki rajta Pestről Esztergomba autóval, csakhogy akkoriban nem jött szembe senki. Meg mögötte sem. Utazásom egyéb kellemetlenségeit már nem is említem! A visszafelé egész úton részegen üvöltöző utastársat például, aki harsány „hajrá Fradikkal” (is) szórakoztatta spontán verbuválódott közönségét, miközben bőszen kortyolgatta addig még el nem fogyasztott söreit. És a sofőr nem állt meg, és nem szállította le! Egykor a kalauz megtette volna. Mi hallgathattuk, egyre emelkedő vérnyomással. Részvétem mindazoknak, akik naponta járnak a fővárosba dolgozni. Őszinte részvétem! Budapesten mindenesetre jól sikerült az „autó- mentesítés”. Miniszterek szálltak tömegközlekedési eszközökre, maga a miniszterelnök pedig futott. Igaz, csak a Parlamentig, bár elnéztem volna még egy kicsit, hátha tovább kocog, de ez is nagy teljesítmény, jó karban van. A főpolgármester nem ült kerékpárra. Szabadságát tölti, amint mondták, bár lehet, hogy csak nem akart a kátyúkban zöty- kölődni. Egy tanulság mindenesetre van a dologban. Nem kell mindig autóba ülni, jó az futva is vagy buszon, főként ha megoldódnék Budapest rugalmas tömegközlekedése, nem is beszélve a tizes útról. Na, majd egyszer bizonyára! imagazin 2005. október 1., szombat • HIDLAP III Egy nyughatatlan , Jeromos Jeromos, vagyis Hieronymus az egyház történetének az egyik, talán leginkább ellentmondásos egyénisége. Márai Sándor „néma énekesnek ” nevezi ezt az állandó belső harcokkal küszködő és külső harcokba bonyolódó, ritka műveltségű embert, akit latin, görög és héber nyelvtudása és mérhetetlen munkabírása alkabnassá tett arra, hogy lefordítsa a Bibliát. Ezt a fordítást használta és alkalmazta az egyház egészen a legutóbbi időkig. 347-ben, a Dalmácia és Pannónia határán fekvő Stridon városában született. Szülei ugyan keresztények voltak, de őt kiskorában nem keresztelték meg. Iskoláit szülővárosában kezdte, s mindjárt az első időkben kitűnt, hogy tehetséges, de fegyelmezetlen, nehezen kezelhető, büszke lélek lakik benne. Eleven ésszel és jó gondolkodókészséggel volt megáldva, ám rendkívül érzékeny, szenvedélyes, gyanakvó és rátarti jellem volt. Egész fiatalon Milánóba, majd Rómába küldték retorikát és filozófiát tanulni. Róma, a birodalom fővárosa elbűvölte a vidéki ifjú lelkét. Érdeklődése a tudományok iránt korántsem akadályozta meg abban, hogy kivegye részét a szórakozásokból. Úgy tűnik, e szórakozásokba is természete féktelenségével vetette bele magát: később Kalkisz pusztájában gyötrik is az emlékképek, melyeket ez idő tájt szedett össze. Megkeresztelke- désére 366 húsvétján került sor. Nem sokkal később szerzetesnek állt. Csak éppen összes természetes adottsága ellenkezett ezzel az életformával. Közben Damazusz pápa kieszközölte a császárnál, hogy 382-re zsinatot hívjon össze. Paulinus püspököt Jeromos kísérte el a zsinatra, melynek végeztével könyveivel és jegyzeteivel együtt Róma felé vette útját. Ekkor harmincöt éves volt, és nagy feladat várt rá: Damazusz pápa, aki maga is művelt szellem volt, bevonta legszűkebb munkatársi körébe és megtette a titkárává. Hamarosan még ennél is fontosabb feladattal bízta meg: az evangéliumok latin fordítását kellett átvizsgálnia. Ez a munka azonban nem egyszerűen szövegvizsgálat, fordításrevízió volt, hanem fordítás is; és nem korlátozódott csupán az evangéliumokra, hanem idővel kiterjedt az egész Szentírásra, és húsz éven át foglalkoztatta Jeromost, aki ebben a munkában minden tehetségét és addig szerzett tudását az Egyház szolgálatára szentelte. Bizonyos római körök, főleg a lanyhább lelkületű római papság zokon vette a művelt szerzetestől, hogy belegázol addig zavartalanul űzött játékaikba, s ezenfelül még arra is kényszeríti őket, hogy az addig megszokott szentírási szövegek helyett egy új fordítás használatával vesződjenek. A pápa Jeromos iránti megbecsülése és jóakarata azonban egyelőre olyan védelmet biztosított számára, hogy végső soron mindenkinek tiszteletben kellett őt tartania. A körülötte kialakuló ellenséges légkörben azonban Jeromos nem volt egészen ártatlan. Félreértéseivel a legjobb kezdeményezéseket is zátonyra futtatta, s lobbanékony, vitára hajló természetével, csipkelődő, sőt nem egyszer gúnyos stílusával sok ellenséget szerzett. Rövidesen hatalmas munkába fogott. Nekilátott a teljes Biblia lefordításának. Életének utolsó éveit fájdalmas szenvedések tisztítótüzében töltötte. Egészsége meggyengült, látása egyre inkább romlott, és egymás után elvesztette hűséges kísérőit. Az évek múlásával Isten lassan mindentől megfosztotta, és Jeromos kezdett eltávolodni mindentől, ami korábban oly közel állt a szívéhez: „Aki a halálra gondol, az hamarosan mindent megvet”. Kimerültén és vakon halt meg 419. (vagy 420.) szeptember 30-án. Élete szakadatlan harc volt. • P. Rein issziós hét a Belvárosban Bizonyára nem kerülte el a Kedves Olvasók figyelmét az a csodálatosan faragott kereszt, amely a Belvárosi templom bejárata mellett ált a következő felirattal: „Az 1854. és 1882. évi szent missziók emlékére a hívek kegyes adományaiból emeltetett 1884-ben,” E régi missiók folytatásaként már négy esztendeje ismét tartanak a templomban, illetve a plébánián missziós heteket A templomi közösség e nagyszerű megnyilvánulásainak szervezője Michels Antal plébános, akit arról kérdeztem, mi is értendő a „missziós hét alatt”?- A régi gyakorlat, vagy tradíció mindenképp a nép missziója volt, ami annyit jelentett, hogy egy-egy hétre összegyülekeztek az érintettek, férfiak, nők, lányok, fiúk és ünnepi szónokok tanításán keresztül mélyültek el hitük titkaiban. Ez a huszadik században annyiban módosult, hogy az egyház felismerte: Európa igényli, hogy folytassuk a missziónál ást, így Magyarország is újra missziós országgá vált. A mostani missziók nem feltétlenül csak az előadásokra szorítkoznak, hanem igyekszünk kilépni a plébánia falai mögül, leginkább amikor utcai evangelizálást vagy szentségimádást, koncerteket tartunk és így tovább.- A misszió kifejezés küldetést jelent. Mennyiben szolgálja a keresztény emberek küldetését egy ilyen missziós hét?- Ami konkrétan a mi közösségünket illeti, igyekszünk felismerni, hogy küldetésünk van, nemcsak a papnak, hanem a hívő embernek is. Ezek a hetek tehát nem a papról szólnak, hanem magáról a közösségről, arról, hogy az örömhírt, ami bennünk van, mások számára is elérhetővé tegyük.- Plébános tír említette az „utcai evangelizációt”. E kifejezésnek egészen korakeresztény hangulata van.- Természetesen, hiszen ott volt már az ősegyház gyakorlatában is, gondoljunk csak például Szent Pálra! Lényege, hogy megtaláljuk azt a közeget, ahol az emberek megszólíthatok a templom falain kívül is.- Hogyan történik egy ilyen utcai evangehzáció?- Nekem nagyon tetszett a bécsi bíboros egy kijelentése ezzel kapcsolatban. O mondotta, hogy ha nincsenek fiatalok, én nem merek kimenni az utcára evangelizálni. Ezzel én is így vagyok. Ha nem volna itt a plébánián egy nagyszerűen működő, fiatalokból álló közösség, a Jó Pásztor közösség, talán én sem mernék az utcára kimenni. Velük közös szervezésben, felosztva a feladatokat egymás között tanúságot teszünk, éneklünk, imádkozunk, elvegyülünk a hallgatóság soraiban, tehát igyekszünk megszólítani az utca emberét, meg próbáljuk hívni a mi közösségünkbe.- Tartalmát tekintve miképpen fogalmazódik meg egy ilyen missziós hét tematikája?- Az idei év nemcsak az eucharisztia, hanem a hivatások esztendeje is. Ebben az évben a fórumokon, amelyek kimondottan a plébániához kötődtek, igyekeztünk a hivatásokra figyelni. Volt tehát fórum a papságról, a családi hivatásról, illetve a szerzetességről.- Tudható-e már most, hogy mi lesz a témája a jövő esztendei missziós hétnek?- Hogy mi lesz a fő téma, azt még nem feltétlenül tudjuk, hiszen majd' egy esztendő áll a rendelkezésünkre ahhoz, hogy megtervezzük, annyi azonban bizonyos, hogy utcai evangelizáció mindenképpen lesz. Ezen felül szeretném, ha a hét keretei között teljesülhetne egy régi vágyam. Vannak olyan katolikus ifjúsági zenekarok, akiket ismerek és közülük többen már szerepeltek is itt nálunk a templomban. Az utcai evangelizációt a jövő esztendőben szeretném velük közösen megszervezni közös zenés együttlétek formájában. • SZABÓ Pál Kalendárium Az Esztergomi Lapok folytatja csendélet című sorozatát, hírt adva nem mindennapi incidensekről. Az október 6-i eseményekről is megemlékezett már előzetesen a száz évvel ezelőtti újságírás, valamint egy kettészakadt vonatról is olvashatunk az egy századdal ezelőtt megjelent lapokban. A csendéletsorozat első gyöngyszemét az Esztergomi Lapok október 1-i számában találjuk, amelyben egy lábatlani esetről olvashatunk. „A lábatlani fóldmives legénység a cementgyári legényekkel szövetkezve éjjelenként olyan orditozást visz végbe a községben hogy a falu népe nem tud aludni. De tovább is mennek: Ha valamely idegennel találkoznak azt minden ok nélkül alaposan elagyabugyálják. Ha pedig a megtámadottak feljelentéssel mernek élni, újból meglesik s agyba-főbe verik s igy alig mernek a megtámadottak panaszt tenni. A hatóság a legszigorúbb rend szabályokat tette foganatba a rend helyreállítására: a fiatalságtól pedig mindenféle vigalmakra szóló engedélyek kiadását megvonták csendőrséget rendeltek ki a renitens elem megfékezésére. ” A másik incidens Köbölkúton történt és azt írja le, miként mulatnak vasárnap a község lakói. „Múlt vasárnap véres eset színhelye volt Hogenbuk Ferenc kocsmája. A korcsma bátulsó szobájában idogált ifjú Szauer István az odavaló csendőrök társaságában. Egyszerre belépett Válent Lajos tüzérszakaszvezető Bolyán János rokonával és szintén bort kért. A korcsmáros azonban rájuk rivalt: Takarodjatok ki mert ez a Bolyán azon alkalommal, midőn Kardhordónak korteskedtünk kővel megdobált. Erre Szauer egyszerűen felpofozta a meglepett Bolyánt, mire ez a tüzérrel együtt távozni akart. De Hogenbukés Szauer utánuk mentek és az udvaron verekedést kezdtek velük, úgy hogy a tüzéren vérző sebet ejtettek. Erre a tüzér kirántotta kardját és vagdalkozni kezdett, miközben Szauert a jobb kezén súlyosan megsebezte. Ekkor a csendőrök is közbeléptek és elvették a tüzértől a kardját. ” A bonyolult eset után itt egy „forcsa” történet, a lap október 5-i számából. „A minap meghalt egyik helybeli magánintézet derék tisztivelője. Az intézet régi szokás szerint ki akarta tűzni a gyászlobogót arra a házra, melyben az intézet székel. A kegyelet azonban hajótörést szenvedett a háziúr forcsa-ságán, aki nem engedte meg, bogy a gyászlobogó kitüzessék. Eljárását - ha igaz - két hatalmas indokkal tette plauzibilissé. Először: mert az ő házában senki meg nem halt, (no ez forcsa ugyan, de igaz, mert a haláleset tényleg nem ott következett be,) másodszor: mert szeles idő lévén a gyászlobogó lengése közben leverheti a maltert háza faláról (ez már nem igaz, de forcsa). ” A vonatbaleset is furcsa, amelyről az Esztergom október 1-én ígv ír: „Múlt vasárnap reggelén 5 órakor egy tehervonat volt indulóban Kürtről Köbölkút felé. A vonat alig jutott ki az állomásból, az éber őr megállásra intette a vonatvezetőt. A baj abban állott, hogy a vonat egybarmad része táján a megindulás után ketté szakadt s minthogy a kürti állomás az ott emelkedő dombnak gerincét képezi, az elszakadt rész eleinte lassan később gyorsabban folytatta útját a mozdony után, amely már akkor megái lőtt. A karambol így elkerülhetetlen lett. ” Szerencsére baj nem történt, csak a szerelvények rongálódtak meg kissé. Bár október 6-a ünnepe akkor még csak közelgett, de mindegyik újság hosszabb írásban tisztelgett a vértanúk előtt. Közülük az Esztergom és Vidéke október S-i vezércikkét idézzük. „A megdicsőülés ragyogó sugarai érintik vértanú hőseink szellemeit és ba eltűnik is fenséges látományunk, megmarad a való, amiket szabadságharcunk Cliója jegyzett fel számunkra és utódainkra. A megjelenítés egy a mi életünkkel és létünkkel, valahányszor október hatodikára ébred a magyar. Es amint vértanúink megjelennek lelki szemeink előtt, azonképen mi is, kik őket félisteneknek ismervén, követni akarjuk tetteiket, igy acélozván meg bennünk a hazaszeretet vértjét: az önfeláldozásra való hazafias, nemes készséget: élni és halni a hazáért. ”
