Hídlap, 2005. október-december (3. évfolyam, 193-257. szám)

2005-10-01 / 193. szám

• HÍDLAP • 2005. október szombat hídla (magazin 1848 szeptemberére világossá vált, hogy Magyarország a Habsurgokkal való konfrontációjá­ban egyedül maradt, hiszen még a forradalmi Franciaország is inkább állt volna a Habsburgok oldalára, semmint a szuverenitásáért küzdő magyarok mellé. Éppen ezért volt leírhatatlanul nagy hordereje az el­ső összecsapásnak Pákozdnál, 1848. szeptember 29-én. Radetzky legyőzetése Itáliában előjele volt annak, hogy Bécs elérke­zettnek lássa az időt a Magyarország­gal szembeni nyílt, szükség esetén katonai fellépésre. Ennek jele volt, hogy a horvát báni méltóságában visszahelyezett Jellacic már csapat­összevonásokat kezdett a Dráva men­tén, miközben megérkezett az áprili­si törvényeket semmibe vevő uralko­dói leirat: szüntessék meg az önálló magyar pénz- és hadügyminisztériu­mot. A várható összecsapásra a ma­gyar kormány is felkészülni látszott. Az országgyűlés elfogadta a katona­állítási törvényjavaslatot, és kezdetét vette a magyar honvédzászlóaljak szervezése, jobbára újoncokból. Hogy Bécsben mennyire eldöntött volt a katonai intervenció kérdése jól jelzi, hogy a császárvá­rosba érkezett Batthyány-val és Deák­kal gyakorlatilag nem is tárgyaltak. Az elmérge­sedő viszonyt látva a kormány is bomlásnak indult, lemondott heg. Esterházy Pál, a király személye körüli minisz­ter. A hatalom és a kez­deményezés egyre in­kább Kossuth kezébe került a pacifista Batthyányval szemben. A felgyorsult esemé­nyek közepette Jellacic szeptember 11-én feke­te-sárga zászlók alatt átkelt a Dráván és hadai élén a magyar főváros ellen indult. 25-én V Ferdinánd kinevezte gróf Lamberg Ferencet Magyaror­szág teljhatalmú katonai biztosává és Pestre küldte, ám a grófot a felindult tömeg megérkeztekor felkoncolta a hajóhídon. Az előrenyomuló Jellacic megállításának elhatározásával lezá­rult a forradalom időszaka, megkez­dődött a nemzeti önvédelem. Nem kisebb volt a tét, mint az hogy Ma­gyarország vállalja-e ezt a harcot, vagy ellenállás nélkül tűri, hogy kiví­vott szabadságával együtt eltapossák. A nemzet az ellenállást választotta. Kossuth ekkor találta meg igazi én­jét. Ha nem volt pénz, előteremtette, ha ingadoztak az esküjükhöz hű ma­gyar császári tisztek, újakat nevezett ki helyettük, ha nem volt katona, hát fegyverbe szólította az alföldi parasz­tokat, akik kaszákkal felfegyverkezve sorakoztak föl a szabadságharc mel­lett, nem kis mértékben bízva Kos­suth ígéreteiben, és ennek nyomán jövendő életük jobbra fordulásában. Amint Kossuth ekkoriban mondotta: „A magyar nép kész utolsó emberig meghalni inkább, mintsem országát eltiprani engedni.” A Jellacic-csal szembeni fellépésre Móga kapott megbízatást. A nehézkes mozgású hatvanhárom esztendős Móga altá­bornagy, aki egész életén át nyögte az 1809-es wagrami csatában szerzett sebesülésének következményeit, át­vette tehát a parancsnokságot, és az időközben Székesfehérvárra bevo­nult Jellacic-csal szemben a Velencei­tó nyugati oldalának dombvidékére összpontosította csekély haderejét. A két sereg Pákozdnál sorakozott föl szeptember 29-én. A helyzet megle­hetősen pikáns volt, ugyanis mind Jellacic katonái, mind a Mógához csatlakozott hivatásos katonák ugyanazt a császári és királyi unifor­mist viselték. A Jellecichoz kapcsoló­dó Kempen tábornok ki is jelentette, hogy nem hajlandó császári unifor­misban harcoló katonákra lőni. Maga a pákozdi csata nem volt véres és - valljuk be őszintén - nem is volt iga­zi csata. Magyar részről hét halott maradt a csatatéren, a császáriak ré­széről talán negyven. Jellacic, első­sorban Kempen tábornok sürgetésé­re beszüntette a tüzet, visszavonult és fegyverszünetet kért. Móga bele­egyezett a fegyverszünetbe. Hogy ez helyes vagy helytelen lépés volt-e, nem tisztünk megítélni. Az altábor­nagy mindenesetre annak örült első­sorban, hogy a túlerőben lévő Jellacic a megállapodás értelmében eltakarodik a főváros közeléből. Visszavonulni vagy Bécs vagy Hor­vátország felé tudott. Egy fontos ta­nulsága mindenesetre maradt Pákozdnak. A katonák megtanulták, hogy nem az egyenruha számít, ha­nem az ügy szolgálata. A magyar függetlenséget védő, tegnap még csá­szári katonák, akiknek idejük sem volt levetni a régi mundért, szemreb­benés nélkül hajlandók voltak a beto­lakodókra lőni. Mindezzel együtt Pákozd mégis óriási jelentőséggel bírt, hiszen ezzel az ütközettel kez­dődött meg ténylegesen a magyar szabadságharc. • Históriás Coro di Capella Sistina A világ legrégebben működő kórusa A vatikáni liturgikus egyházzenei énekegyüttes egészen pontosan 1400 éve szolgálja a pápai alkalmakat. A pápai udvar szolgálatában álló együttes múlt vasárnap adott nagysikerű koncertet az esztergomi Bazilikában. Az előadáson a liturgikus művek mellett Palestrina, Josquin, Victoria, Perosi, Bartolucci szer­zeményei is elhangzottak. A különleges és emelkedett előadásmód bizonyára kíváncsivá tette a közönséget ennek a régi kórusnak a történetére. A Coro di Capella Sistina elődjének tekinthető Schola Cantonum Romanat, főleg pápai ceremó­niákon való fellépésekre hozták létre. A kórust Szt. Nagy Gergely szer ezte újjá, a fő átalakítá­sokon f>edig VII. Bonifác pápasága alatt esett át, ekkor érte el művészetének teljes fényét és pom­páját. Amikor a pápákat arra kényszerítették, hogy hagyják el Rómát és tegyék át székhelyüket Avignonba, az együttes nagyon gyorsan haszná­laton kívülivé vált. Valójában V Orbán pápa volt az, aki csak ideiglenesen ugyan, de visszatért Ró­mába, feloszlatta a Schola Cantorumot, és áten­gedte az előnyöket, melyeket eddig a Szt. János- katedrális élvezett Lateránban. Amikor XI. Ger­gely a pápai székhelyét visszahelyezte Rómába, a pápai kántorok is visszatérhet­tek. Ettől az időszaktól kezdve a kórusnak már nem kellett elhagynia Rómát. Az énekesek eme közösségébe való bekerülésnek is külön története van. A Primicerio, aki az énekművészet vezető tanára volt a kórusban, megkövetelte a zenekomponáláshoz való tehetséget is. V Sixtus pápa magukat a kórusbeli ve­zető kántorokat bízta meg, hogy válasszák ki időről-időre a Maestro di Cappellát, azaz a kórus mesterét. VII. Pius pápa is megmaradt ennél a hagyo­mánynál, bár ő egy Pcrpetualt, azaz egy állandó Maestro di Cappellát nevezte­tett ki. Az első ilyen Giuseppe Baini volt. Öt Domenico Mustafa, aztán pedig Ixjrcnzo Perosi követte, akit XIII. Leó pápa jelölt ki, Mustafa saját kérésére. XII. Pius pápa Perosi tanácsára Domenico Bertoluccit nevezte ki először he­lyettes, majd állandó Maestro di Cappella-vé és kórusvezetővé. XXIII. János pápa szervezte át az énekeseket a Maestro di Cappella kívánságára, és újra lét­rehozta a Schola Puerorumot, egy, a szolgálatában álló (nappali) iskolával együtt, hogy az kijelölje a kórus számára a saját premisszáit, míg módosítják és modernizálják a felnőtt kántorok szerepét. A kórus a régi századok hagyomá­nyaihoz hasonlóan jelenleg is közvetlenül h pápai háztartás prefektúrájától függ, és jelen van az összes pápai liturgián, ugyanúgy, mint a bíborosokéin. A nemrég hazánkba látogató ezernégyszáz éves Coro di Capella Sistina ne­vű pápai kórus a Magyarok Nagyasszonya 7. Egyházzenei Fesztivál keretében adott Budapesten és Esztergomban is nagysikerű koncertet. A pápa kórusá­nak fellépése mögött a rendezők hét év kemény munkája állt. A rendezvény fővédnökei Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek, Erdődy Gábor, Magyarország Szentszékhez akkreditált nagykövete és Beer Miklós, váci me­gyéspüspök hosszas, hónapokig tartó egyeztetések után győzték meg a kó­rust, hogy jöjjenek el hazánkba. • Pöltl ZoltAn 1213. szeptember 28-án a Pilisben, a ciszterci mo­nostor közelében híveivel mulatozó Gertrudis királyné, II. András felesége kegyetlen gyilkosság áldozata lett. Gyermekei szeme láttára kaszabolták le, miután előbb könyörgésre nyújtott karjait levágták, majd testét da­rabokra szaggatták. A történetet leginkább Katona Jó­zsef legendás drámájából, a Bánk bánból ismerjük. Ne feledjük el azonban, hogy Katona 19. században szü­letett műve saját korának viszonyait tükrözi, Gertrúd királyné szomorú históriája azonban ennél lényegesen bonyolultabb. András király Imre bátyjával való hosszas viaskodás után, 1205-ben került végre Szent István áhított trónjára. Személyiségjegyei, amelyek legfőbb jellemzői az enge­dékenység, a szeszélyesség és az erőtlenség voltak, sors­szerűén találkoztak kora társadalomfejlődésének újszerű vonásaival. Trónra kerülésekor rövidesen kitűnt, hogy valójában felesége, az Ausztriából származó Gertrúd, meráni hercegnő uralkodott. Tehette, hiszen kettejük kapcsolata a szerelmen alapult, ami pedig sem akkor, sem később nem volt jellemző a királyi párok körében. András így szerelemből volt különösen engedékeny fele­ségével, akitől három fia is született. Előbb-utóbb a ma­gyarok azt vették észre, hogy minden előkelő helyet, ja­vadalmazó pozíciót a királyné rokonságához vagy udvar­tartásához tartozó idegenek foglalnak el. Nemzettudat­ról oly módon, mint Katona korában, természetesen nem beszélhetünk, mégis, az egy nyelvet beszélők közös­sége középkori értelemben épp ekkorra kezdett nemzet­té válni. Ráadásul egészen idáig az Árpád-ház történeté­ben női befolyásról szó sem lehetett. Mindehhez kapcso­lódott Gertrúd féltékenysége is. Igaz, hogy Magyaror­szág a társadalmi fejlődésnek nem állt a nyugat-európa­ihoz hasonló magaslatán, ám maga a királyi udvar messze kulturáltabb volt bármely német uralkodó kör­nyezeténél. Köszönhető volt ez elsősorban András apjá­nak, az európai szinten is nagytekintélyű, nagy művelt­ségű uralkodónak, III. Bélának, akit bizánci császárnak neveltek, így amikor hazajött Magyarországra királykod- ni, udvartartását nem német, hanem görög-francia min­tára alakította ki. A nagyravágyó, féltékeny, a magyaro­kat lenéző Gertrudis ugyanakkor szerető és gondos anya volt, aki kincseket és trónokat gyűjtött gyermekeinek. Jellemző, hogy a Thüringiába menyasszonyként elindí­tott kislányát, Erzsébetet még fürdőkáddal is ellátta, ám a „barbárnak” tartott magyarok lebecsülésével nagy hi­bát követett el, megpecsételte saját sorsát. A kezdődő Jelenet a Bánk bán című darabból elégedetlenséget a királyné nem vette komolyan. Ügy vélte, tisztéből adódó tekintélye és az alattvalók köteles, szolgai engedelmessége megvédi minden veszedelem­től. Nem volt olyan okos, mint jóval később Mária Teré­zia, aki képes volt időnként asszonyi gyengeséget mu­tatva megnyerni alattvalói bizalmát és szeretetét, meg­mentve ezzel dinasztiája trónját. Állítólag maga János érsek is rokonszenvezett a lázadókkal, vagy legalábbis nem foglalt egyértelműen állást. Erre legendás levele utal: „A királynőt megölni nem kell félnetek jó lesz és ha mindenki beleegyezik én nem ellenzem.” Csakhogy az érsek e mondatban nem használt vesszőket. így azu­tán olvashatjuk úgy is, hogy „A királynőt megölni nem kell, félnetek jó lesz, és ha mindenki beleegyezik, én nem, ellenzem.” Vagy így: „A királynőt megölni nem kell félnetek, jó lesz, és ha mindenki beleegyezik, én nem ellenzem.” Noha a gyilkosságot főúri összeesküvők egy szűk csoportja követte el, annak brutalitása jól jelzi, hogy milyen régóta felhalmozódott gyűlölet húzódha­tott meg mögötte. András is érezhette ezt. Azonnal ha­zatért, ám a megtorlás gyakorlatilag elmaradt. „Mind­össze” Péter ispánt húzatta karóba, ám a többieknek jobbára kegyesen megbocsátott. Tudomásul kellett ven­nie, hogy nem hagyhatja figyelmen kívül a nemzetté vá­ló magyar társadalom akaratát. Gertrudist mindeneset­re méltó módon temette el a pilisi apátságban. Sírkövét feltehetően Európa akkor legismertebb alkotója, Villard de Honnecourt formálta meg. • Dénes A fordulat ütközete Pákozdon

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom