Hídlap, 2005. október-december (3. évfolyam, 193-257. szám)
2005-10-08 / 198. szám
HIDLAP • 2005. október 8., szombat Egyszuszra Duray Miklós rovata A mártírok tanúságtétele A magyar nemzeti függetlenségért, a magasztos szabadságeszmékért életét adó sok ezer magyart, oldalukon a szlovák, román, horvát, szerb, német, lengyel, örmény, zsidó hőst és mártírt tömören jelképező Aradi Tizenhárom kivégzésének évfordulóján a vértelen forradalom és a vérbe fojtott szabadságharc gyászos végkifejletére is emlékezünk, - ezt tesszük évente, immár másfél évszázada. Az utókor számára olyan egyszerűnek és törvényszerűnek tűnik a lázadás, a felkelés, a forradalom és az utána következő leszámolás. Hiszen nemcsak akkor itt, Magyarországon, hanem szerte a világban a történelem folyamán többször csapott össze az új eszme a korábbival. Sok helyen folyt küzdelem a szabadság fejlettebb szintjéért vagy a nemzeti függetlenségért. A megújulást követelők gyakran ütköztek a korábbi hatalom védelmére rendelt fegyveres hadakkal. Századunkban és napjainkban is tanulság, hogy aki alulmaradt a küzdelemben, megszenvedte azt. Mégis sokkal bonyolultabb mindez, mert akkor itt, Magyarországon, noha szintén így zajlottak az események, mégis másként történtek. A forradalmat és a szabadságharcot áthatotta a szabadság eszméje, ami azonban nem csupán a polgári és szabadságjogokhoz kötődött, hanem egyúttal és elsősorban a magyar nemzeti eszméhez. De akkor mi állította csatasorba azon férfiak tízezreit - a mártír tábornokok közül is néhányat -, akik nem magyarok voltak? Egyszerűsítve azt válaszolhatnánk, hogy ez leginkább az ezeréves összetartozás-tudatnak köszönhető. Ez nagyrészt igaz is, de a 19. század közepe táján már sok ága virágzott az önálló nemzeti fejlődésnek itt is, az pedig új, más, sokszor szembenálló tudatok és elkötelezettségek kialakulásához vezetett. Mi volt hát az oka, hogy itt nálunk akkor a különböző nemzeti eredetű embereknek egy tőről fakadó azonosságtudata alakult ki, akik eljutottak annak végletes állapotába is: emelt fővel, kétségbeesés nélkül az életüket adták az eszméért? Feltehetően az következett be, amire ritkán szoktunk gondolni, hogy Magyarországon a nemzeti és az általános emberi eszmék páratlan egybefonó- dása történt meg. A magyar reformkorban, majd az 1848-49-es forradalomban és szabadságharcban a polgári szabadságjogok és a nemzeti felemelkedés olyan együtthaladása jelenik meg szemünk előtt, amire nincs példa az európai történelemben. Sőt, tellett ebből az energiából mások számára is. A megtorlás elől elmenekült szabadságharcosok küzdöttek az olasz nemzeti egységért és az észak-amerikai polgári szabadságeszmény győzelméért is. Ezért nem véletlen az sem, hogy éppen a magyar forradalom és szabadság- harc idején a jobbágyfelszabadítással egyidőben itt születik meg a világ első nemzetiségi törvénye és következik be a zsidók törvényes egyenjogúsítása. Miközben éppen a nemzeti eszme győzedelmeskedik, amelyre más nemzeteknél a másság iránti türelmetlenség a jellemző. Nemzeti történelmünk e korszakában a nemzeti felfelé ívelés, a szabadságeszme konjunktúrája és a gazdasági modernizációs törekvések egy tőről fakadtak. Nehéz lenne megmondani, hogy a szabadságharc eltiprásának csupán a hagyományos dinasztikus politika volt-e a mozgatórugója, azaz a múlt bosszúja fonta a mártírok nyakára a kötelet és röpítette mellükbe tűzparancsra az ólmot, vagy tudatosan állították meg felfelé törekvésünket, hogy ne válhassunk más hatalmak vetélytársá- vá. Tény, hogy nemzetünknek a múlt században újraéledő fája megtört Segesvárnál, Aradon, a pesti Újépületben, a pozsonyi kivégzések nyomán, valamint a majdnem húsz évig tartó elnyomás súlya alatt. A sebek idővel behegedtek, de a szabadságeszme és a nemzetépítés együttes he- roizmusából fakadó éltető erő mintha elapadt volna. A 19. század utolsó harmadának szédületes magyar fejlődése egy csodálatos, de belülről már kirabolt épületet emelt, amely külső lökésre összeroppant. De lehet, hogy akkor sem és azóta sem volt elegendő idő arra, hogy összegyűljön a feltöltődéshez és az újrakezdéshez szükséges energia? De talán mégsem ez a sors ítélete! Úgy tűnik, ismét megtaláltuk az eszmét és az építkezéshez szükséges erőt. Ismét a polgári szabadság, a nemzet újjáépítése, valamint összeforrasztása és az európai együttműködés a vezérlő eszménk. Lehet, hogy nem olyan kedvező körülmények között zajlik mindez, mint a 19. század első felében, és lehet, hogy még sok erőt kell kiadnunk magunkból, hogy a száz évvel ezelőtti európai mozgásszabadsághoz hasonlót teremtsünk, de a törekvésben ismét élen járunk. Igaz, oldalunkon nem küzd úgy a többi nép, mint szabadságharcunk idején, de ellenünk sem küzdenek már oly sikerrel, mint még a közelmúltban, mégha néhány megtévesztett hangoskodó torkából a gyűlölet szavait halljuk most is. Nyújtjuk kezünket feléjük, mert a gyűlölködésbe egyszer belefáradnak és akkor célt veszítvén mit kezdenének önmagukra maradva. Csak közben maradjon erőnk megküzdeni azokkal, akik a sorainkból támadnak ránk. Együtt kell haladnunk a felemelkedés és a fejlődés útján - ezt igazolják a különböző nemzeti eredetű aradi mártírtábornokok is. A világ haladt előre annyit, hogy kísérleteink végeredménye nem mártíromság lesz, hanem felzárkózás egymás mellé. Ez az előrelépés ebben a térségben - a történelem tanúsága szerint azonban, úgy látszik -, hogy a mártírok által jelzett út nélkül elképzelhetetlen lett volna. Ezért se feledjük emléküket soha! maiapmagazm Esztergom felfedezése II. Rákóczi Ferenc látogatása a Bakócz-kápolnában Orgonaszó mellett hallgasd végig a Te Deum ősi himnuszát. Ha teheted olyankor, amikor egyszólamú, érthető kórus zengi a szöveget Állj jó közel a dübörgő orgonához, figyeld az ének minden sorát Mire végére érnek érezni fogod: léleknemesítő dolog, ha van kinek hálát adnod. Te Deum..., Téged Urunk Dicsérünk, énekli esztendőben egyszer, kétszer a templomi gyülekezet. Oka kell legyen a szentének elhangzásának, például a tanév befejezését köszönjük meg . Ilyen hálaadós nap lett Esztergomban 1706. szeptember 17-e is. Fénylett a kurucok csillaga 1706 ban, hadisikerek koronázták a csatákat. Esztergom ellen augusztus elején vonult fel Bercsényi Miklós főkapitány, aki a főhadiszállását a párkányi erődben rendezte be. Várostromra rendezkedtek be... A sereget segítő francia hadmérnök tanácsára olyan helyen akartak betörni a várba, ahol nem is számítottak támadásra. Esztergomban ez a hely a nagy-dunai oldal volt... A Duna bal oldalán, a mai kompkikötő helyén sorakozott fel a kurucok nehéztüzérsége. Át kellett ugyan lőni a Dunán, de ez már nem volt megoldhatatlan feladat. Már ötven évvel korábban Evlia Cselebi is ír a Dunán átívelő tüzérségi összecsapásról, vagyis a várrontó eszközökön nem múlott a csata. A húsz-harminc ágyú törte, rontotta a falakat. Miután a labancok visszaszorultak a fellegvárba, a kurucok szorosabb ostromgyűrűbe fogták Kucklander várkapitányt. Átkeltek a Dunán és a várfal felrobbantását készítették elő. A hadi bányászok vízszintes aknákat hajtottak előre a várfal alapozása alá, amelyben több mázsa lőport halmoztak fel. Ám a hadiszerencse forgandó, mire a robbantás napja eljött volna, kiderült, hogy a várvédők egy ellenaknával elérték a lőport és azt ellopták. Másik aknát kellett ásni, amely a mai Erzsé- bet-park irányából támadta a falakat, most már sikerrel. A kuruc túlerő és a furfangos várostrom jobb belátásra bírta az öreg, majd hetven éves Kuklan- dert. Szabad elvonulásra megadta magát. 1706. szeptember 17-én bevonulhatott a fellegvárba Bottyán János, Bercsényi Miklós, a 20 000 fős kuruc sereg és élükön a nagyságos fejedelem, II. Rákóczi Ferenc. Te Deumot mondtak a Bakócz kápolnában. A kápolna akkor még az eredeti helyén állott, vagyis kicsit közelebb a Szent Tamás hegyhez és délről nyíló bejárattal. Az oltára kelet felé nézett. Sem előtte, sem utána nem járt többet Rákóczi Esztergomban. Nem úgy van ma, mint volt régen. A Bakócz-kápolnát idővel 16 000 megszámozott darabra szétbontották, megfordítva, a Bazilikából nyíló bejárattal építették fel, mi már így ismerjük. Az esztergomi vár sorsa is megfordult, a császári ármádia főserege Strahlemberg parancsnoksága alatt rövidesen visszafoglalta a várost, a várat. A kurucok csillaga is leáldozott, ahogy a bujdosó nótából tudjuk a nagymajtényi síkon letörött a zászló. Menekült, elbújdosott ki merre látott. A fejedelem és néhány híve először Franciaországba, majd Törökországba várta sorsa jobbra fordulását, mindhalálig, hiába. A mai felfedező cikket nem lesz nehéz lezárni. A kutakodás során derült ki, hogy annak idején, 1706. augusztus 14-én, vagyis szintén kerek 300 évvel ezelőtt a párkányi táborból Rákóczi levelet írt Károlyi Sándor másik fővezérnek. Ebben utasítja, hogy Pekry Lőrincet izibe küldje Aradra. Ez az egyébként ismeretlen Pekry nem más, mint az az erdélyi gróf, kinek a kastélyát minap megvettük Vargyason. Egypár sor erejéig így kötődött akkor Esztergom Vargyassal. Mindez a régmúlt idők távolba vesző, véletlenül felbukkanó szövevénye, ahogy a költő mondta a „Haza a magasban”. Jobban kéne ismernünk. • Kolumbán György Kalendárium A magyarok nagyasszonyára és az aradi vértanúkra emlékező cikkekkel voltak tele a száz évvel ezelőtt környékünkön megjelenő újságok. Ezen kívül egy újabb vonatbalesetről és rendőrségi esetekről is olvashatnak az e heti összeállításban. „Nemzeti ünnepet ülünk ma, mi magyarok: édes jó Anyánk, régi nagy Patronánk, Magyarország Nagyasszonyának kedves ünnepét" - írja október 8-án az Esztergom, majd a méltatás után így ír: „Nemzeti ünnep ez teljesen, hiszen őseink kiváló Mária-tisztelete indította rá főképen a nagyemlékű XIII. Leo pápát, hogy a mai nagy ünnepet 'Magyarok Nagyasszonya ’ név alatt az ünnepek sorába felvegye. ” Egy másik ünneppel kapcsolatban is ír az újság, méghozzá az október 6-án, az aradi vértanúkra emlékező gyászmise és ünnepség kapcsán a következőt: „A nemzetek nagy tragédiája csak fekete betűvel van jelezve a naptárakban, de a honszerelem, a hazafiui erények tűzrózsái égnek abban a holt betűben, ha a kegyeletteljes emlékezés sóhajtja el a nagy dátumot. Október 6., sötét gyásznap, melyen úgy elborzongna a lélek, ha nem ragyogná át azt a fekete halotti fátyolt a nemzet vértanúinak glóriája. ” Az emlékezések után az érdekes, ám nem túl szívderítő esetek jöjjenek. Először a vonatbaleset e lap hasábjairól. „A Fűzi tőről reggel induló személyvonat szept. 30-án Nyerges-Újfalunál Vadkerti Rozália 35 éves muzslai illetőségű hajadont elgázolta, kit életveszélyes sérülésekkel a Kolos-kór- házba szállítottak. A vonat vezető az aetet igy adja elő: Midőn Füzitőről jövet a nyerges-ujfalusi kanyarulónál a vonat Nyerges-Újfalura bekanyarodott, mintegy 100 méternyire a vonat élőt a vágányokon egy nőt pillantott meg, mire a szokásos síp-jelt megadta, mivel azonban a nő gyorsan le nem tért a vágányról, nyomban ellengőzt adott. Az intézkedés azonban már későn volt, mivel a vonatot oly hirtelen nem lehetett megállítani s igy az Vadkerti Rózát elgázolta, kiről kiderült, hogy siketnéma. A vonat személyzetét mulasztás ezek szerint nem terheli. ” A kérdés csak az, hogy miért álldogál valaki éppen a síneken? A rendőrséget érintő hírekkel az Esztergom és Vidéke október 12-i számában találkozhatunk. Először is azzal, miként bírható tettekre a rendőrség. „A kenyérmezetek kérelmet terjesztettek a rendőrkapitány elé, melyben azt kérik, hogy állítson fel a rkapitány a kenyérmezei vasúti állomáson egy rendőrőrszemet. A rkapitány, miként értesülünk helyt adott a kérelemnek s az őrszem rendszeresítése már a legközelebbi jövőben meg fog történni, miután a vasút társault igazgatósága kilátásba helyezte a rendszeresítés esetére, hogy a rendőrség részére állandó ingyenes jegyet ád. ” Talán ily módon a következő panaszt is orvosolni lehetne: „Panaszkönyv. Több oldalról érkeztek hozzánk panaszok avégből, hogy a társaskocsik lépcsőjére, melyek a vasúttól közlekednek, éretlen utca gyerkőcök csapatostul kúsznak fel és illemsértő diskurzusokkal molestálják a botránkoztatják a társaskocsiban ülőket. Ezen kevésbé épületes állapot sanálására, úgy a társaskocsi tulajdonosát, mint a rendőrségnek figyelmét kiválóan felhívjuk. ” A dinamitos robbantások folytatódtak száz évvel ezelőtt a környéken, ám most már nem a tóban garázdálkodtak ismeretlenek, halászat gyanánt, hanem az utcán. „A főszolgabirósághoz érkezett jelentések szerint a közelmúlt napok egyik éjjelén Pilis- Maróth utcáján, eddig ismeretlen egyén dinamittal lövöldözött. Nemcsak a lövöldözők testi épsége, de a közbiztonság érdekében is óhajtandó volna a tettes kinyomozása és szigorú megbüntetése, mi annál is inkább könnyű lenne, mivel a nyomok, mindenesetre a környékbeli kőbányákba vezetnek. ” Végül egy aranyos karcolat az Esztergom „aktuális” számából. „Fény és árny. Egy kedélyes tolvajt kisért be Madrócki, a rendnek derék őre s igy szólt hozzá:- Nem tudod, hogy minden bűn napfényre kerül?- Hagyja el! Nem szeretem én ezt a napfényt, mert ennek mindég hűvös az árnyéka... ” • Gál Kata
