Hídlap, 2005. október-december (3. évfolyam, 193-257. szám)
2005-10-01 / 193. szám
• HÍDLAP • 2005. október szombat hídlapmagazin Egyszuszra Duray Miklós rovata Ki alatt vágjuk a fát?- Ha te azt gondolod, amit én gondolok...- Ezt én, mégis másként gondolom...- Igen, talán mégis...- Mit gondolunk hát?- Erről nyilatkozzunk!- Igen, de külön-külön. Az elmúlt napokban (2005. szeptember 16-án), Szili Katalin házelnök meghívására összeült a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma. Ezen a fórumon - többek között - egy felhívást akartak elfogadni a Magyarország határán kívülről jött parlamenti képviselők, hogy a határon belüliek ne tegyék pártpolitikai csatározások és a közelgő parlamenti választások tárgyává a velük kapcsolatos ügyeket. Azaz ne járassák le a nemzetpolitikát. Ki gondolta volna, hogy emiatt majdnem olyan sorsra jutott a képviselők találkozója, mint 2004. november 11-én a MÁÉRT. Az állampolgárságról kiírt népszavazás, a státustörvény körüli politikai csetepaté, de például az 1994. évi parlamenti választások előtti kampány is azt tanúsította, hogy az MSZP és az SZDSZ a határon túli magyarok ügyét, az összmagyarságban gondolkodó pártok ellenében úgy használta fel, hogy lejáratta az ügyet. Az elszakított magyarokkal riogatta a magyar- országi választókat, megosztotta a nemzetet és a sajátjuknak vélt oldalt úgy uszította a másik ellen, hogy az a határon túli magyarok ügyében tett javaslataival vagy intézkedéseivel a magyarországi állampolgárok szociális és anyagi biztonságát veszélyezteti, valamint sérti a szomszédos nemzetek érdekeit, illetve Magyarország szomszédságpolitikáját. A határon túli magyar parlamenti képviselők egyetértettek abban, hogy az előzményeknek az ismeretében felkérjék a magyarországi „kormánypolitikusokat és a parlamenti pártokat, de mindazokat is, akik indulnak 2006-ban a parlamenti választásokon, hogy tanúsítsanak józan önmérsékletet a nemzetpolitikát illetően. Tartózkodjanak attól, hogy a határon túli magyarság ügyét negatív színben tüntessék föl, főleg az egymással szemben megfogalmazott érvekben a választási kampány során. Ne osszák meg a nemzetet! ... A magyarság Kárpát-medencei helyzete ebből a szempontból azt is megköveteli, hogy a szomszédságpolitika se váljon kampánytémává. ... Ne riogassák egymást az egymással versengő résztvevők, mert ezzel mindnyájunknak kárt okoznak.. Az eredeti szándék szerint ezzel a kéréssel csupán a fórum határon túli tagjai fordultak volna a magyarországi politikai közélet szereplőihez. A hibát valószínűleg a Magyar Országgyűlés szaktanácsadói követték el, akik - puszta jóhiszeműségből - azt gondolták, hogy a felhívásnak tartalmaznia kellene a megszólítottak egyetértését is. Ebből keletkezett a vita. Az SZDSZ képviselője ugyanis bejelentette, hogy a szöveggel nem ért egyet, ha benne marad a kormány- politikusokra és a parlamenti pártokra, valamint a határon túli magyarságra való utalás. A nemzetpolitikával kapcsolatos önmérséklettel egyetért. De hozzátette: amennyiben a határon túliak nyilatkozataként lesz kiadva, akkor lehet a szövegben bármi. Az MSZP egyik Európai Parlamenti képviselője pedig azzal kapcsolatban fogalmazta meg fenntartását, hogy a kérelem az önmérsékletet nem várja el a határon túli politikusoktól, noha azok részt vesznek a jobboldal (értsd: a nemzeti oldal) kampányában. A FIDESZ-MPSZ egyik európai parlamenti képviselője, pedig a „ne osszák meg a nemzetet” felszólító mondat ellen tiltakozott, mert ez - szerinte - a baloldal vádja a jobboldal irányába. Az MSZP parlamenti képviselői nem értettek egyet azzal, hogy a felhívás csupán a határon túliak nevében legyen kiadva. A FIDESZ-MPP képviselőinek az álláspontja a vita vége felé pedig annyiban módosult a korábbiakhoz képest, hogy a szöveg kialakuló módosulása miatt tarthatatlan a nemzetpolitikát illetően a józan önmérsékletre való figyelmeztetés, - a nemzetpolitikát a pártpolitikai csaták tüzéből kell kiemelni. A határon túliak pedig csak nézték, hogy a magyarországi pártpolitikusok milyen pártpolitikai csatát vívnak a nemzetpolitikának a pártpolitikától és a pártpolitikai csatározásoktól való mentesítéséről. A mintegy kétórás vita végül is eredményt hozott, de milyen silányat! Megszületett a nyilatkozat kétmondatos szövege: „A Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma kéri a magyarországi belpolitika képviselőit és a határon túli magyar politikusokat, hogy alapvető nemzetpolitikai célkitűzéseinket emeljék ki a pártpolitikai csatározásokból. Nyomatékosan felhívja mindazokat, akik 2006-ban indulnak a magyarországi parlamenti választásokon: akadályozzák meg, hogy a kampányban a határon túli magyarok ügyét bárki lejárathassa, és a szomszédságpolitikát se használhassa senki pártpolitikai célokra!” Ha a magyarországi politikai közélet szereplői komolyan veszik ezt a kérést, akkor lesz eredménye. De csak akkor lesz eredménye, ha az MSZP és az SZDSZ nem használja fel a vetélytársai elleni támadásra a nemzetpolitika céljait. Jó lenne azonban, hogy ha ezt kötelezvényként fognák fel és nem csak a hivatalos kampány heteiben tartanák ehhez magukat, hanem hétnyolc hónappal előtte is. Akkor lenne esély talán arra is, hogy a tavaszi parlamenti választások után tovább bővítsük ezt a megegyezést mindannyiunk, azaz a nemzet hasznára. Egyébként továbbra is magunk alatt fogjuk vágni a fát. Vértanúink emlékére 1849. október 6-án Aradon kivégeztek 13 honvéd főtisztet. Négyüket a 25. Császári és Királyi Gyalogezred 2. zászlóaljából alakított kivégzőosztag lőtte agyon, amely osztagban büntetésből besorolt forradalmár ifjak is voltak, kilenc honvédtiszttel pedig Franz Bott, brünni hóhér végzett a bitón. A halálos ítéleteket a „bersciai hiéna”, Haynau táborszernagy tizennégy tagú haditörvényszéke hozta. Tanúk meghallgatására nem került sor, védők nem voltak. A kivégzettek közül csak néhányan vallották magukat forradalmárnak, a többiek csupán esküjükhöz, tiszti becsületükhöz kívántak hűségesek maradni. A tizenhárom vértanú etnikai ösz- szetétele sem volt egységes. Akadtak köztük németek, osztrákok, horvátok és szerbek, voltak arisztokraták, kisnemesek és polgárok, gazdagok és vagyontalanok, akik azonban egyben nem különböztek egymástól: hősiesen harcoltak a magyar szabadságért, a függetlenségért, és végül az életüket adták érte. Kivégzésük napjának közeledtével idézzük föl nevüket és néhány rájuk jellemző gondolattal emlékezzünk meg róluk! Aulich Lajos pozsonyi születésű honvéd tábornok, német polgárcsaládból származott. Komoly érdemei voltak az isaszegi győzelemben. O a kormány utolsó hadügyminisztere. 1849- ben így nyilatkozott: „Harczunk, mellyet Európa két elbízott hatalmassága ellen vezetünk, nem a nemzetiség, hanem a közszabadság harcza az abszolutizmus ellen. Győzelmeink elődiadalai a világszabadságnak.” Damjanich János honvéd tábornok szerb katonacsaládból származott. Harcolt Vácnál, Isaszegnél, Nagysallónál, Hatvannál az általa vezetett legendás 3. hadtest, a „veressipkások” élén. Már csak ket- ten maradtak Vécseyvel, amikor a pribékek hozzá léptek. „Azt gondoltam - mondta - én leszek az utolsó, mert a csatában mindig első voltam.” Dessewffy Arisztid honvéd tábornok. Magyar nemesi családból származott, a 9. hadtest parancsnoka volt. Kitűnt személyes bátorságával. „Csoda, hogy minden magyart ki nem irtottak a Habsburgok háromszáz év alatt!” - mondta kivégzése előtt a siralomházban. Kiss Ernő honvéd altábornagy. Gazdag nagybirtokos nemesi családból származott. Nagyvonalú, gondos parancsnok volt, az Országos Főhadparancsnokság vezetője. Kivégzésekor nem engedte a szemét bekötni. „Szegény hazám! Isten büntesse meg hóhérainkat!” - kiáltotta a sortűz eldördülése előtt. A lövések csak megsebezték, ekkor így szólt: „Hát énrólam megfeledkeztek?” Egy altiszt közvetlen közelről lőtte agyon. Knézich Károly horvát származású honvéd tábornok. Buda visszafoglalásakor ő volt a 3. hadtest parancsnoka. Amint írta: „Galícia nyomorúságában született meg az én minden áldozatra kész önérzetem, hol is a Metternich-politika erkölcstelenségét, a nemesség esztelen könyörtelenségét színről színre látva lelkiismeretem felzúdult, s lelkemben egy jobb kor utáni vágy ébredt.” A vésztörvényszék kötél általi halálra ítélte. Lahner György honvéd tábornok. Német polgári családból származott. O tette Nagyváradot a fegyvergyártás központjává. Az általa öntött ágyúkon a következő felirat volt olvasható: „Ne bántsd a magyart!” Utolsó éjszakáján a Lammermoori Luciából a haldokló Edgar búcsúáriáját játszotta. Lázár Vilmos honvéd ezredes. Vagyontalan nemesi család sarja. Legjelentősebb haditetteit a Felvidék védelmében hajtotta végre. A kivégzése előtti éjszakán ezt írta feleségének: „Adj gyermekeink mindegyikének, ha kilép a világba, egy emléket tőlem, élő jeléül annak, hogy az, aki becsületesen és tisztán élte egész életét, nyugodtan bír meghalni, ha ártatlanul is, mint én.” Gróf Leiningen-Westerburg Károly honvéd tábornok, német arisztokrata család sarja. Részt vett a szolnoki csatában, végigharcolta a győzelmes tavaszi hadjáratot. Utolsó szavait Tichy osztrák őrnagy, a kivégzés parancsnokának intésére a dobok dübörgése némította el. Nagysándor József vagyontalan nemes, honvéd tábornok. Példamutatóan állt helyt a szolnoki, a váci és a nagysallói csatában. Buda ostromakor elsők között tört be a várba. Szivarozva várta a kivégzést, s amikor rá került a sor, így szólt: „Hódié mihi, cars tibi.” (Ma nekem, holnap neked.) Poeltenberg Ernő lovag, honvéd tábornok. Osztrák nagybirtokos család sarja. Végigküzdötte a téli és a tavaszi hadjáratot, jeleskedett Komáromnál és Vácnál. Mikor a tábornokok a kivégzés hajnalán az udvaron gyülekeztek, végignézve társain így szólt: „Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje.” Schweidel József honvéd tábornok. Német polgári családban született. A feldunai hadtest hadosztályparancsnoka volt, később a kormány mindenkori székhelyének helyőrségparancsnoka. Kivégzésekor azt a feszületet tartotta a kezében, amelyet a csatákban is mindig magával hordott. Török Ignác honvéd tábornok. Kisbirtokos magyar nemesi család sarja. Kiváló erődítési szakember volt. Ö készített erődítési terveket a párkány-esztergomi hídfőhöz. Amikor a pribékek a bitóhoz kísérték, a megindultságán gúnyolódó Tichy őrnagyhoz így szólt: „Szégyellje magát ön, hóhérlegény!” A kivégzése előtti pillanatokban szívroham érte. Már csak a holttestét akaszthatták föl. Gróf Vécsey Károly honvéd tábornok, magyar főnemes. Erélyes fellépésével megmentette a bácskai hadtestet a felbomlástól. O volt a szolnoki győztes csata egyik hadvezére, később az aradi ostromsereg parancsnoka. Kivégzésekor -utolsó lévén- már nem volt kitől elköszönnie. Vécsey a halott Damjanichoz, egykori vetélytársához lépett, s az ő kezeit csókolta meg búcsúzóul. Ok voltak tehát tizenhármán az aradi vértanúk. Ám nem szabad megfeledkeznünk a velük egyidőben kivégzett gróf Batthyány Lajosról sem, az első független felelős magyar minisztérium miniszterelnökéről. E pacifista politikus már 1848 októberében lemondott, majd békedelegáció élén várta be a császári erőket, így került fogságba Bicskén. Példaképe mindvégig a mérsékelt irányvonalat képviselő gróf Széchenyi István volt. Tárgyalása során ügyvédjének Deák Ferencet jelölte meg, ám a bíróság elutasította. Arisztokratához méltatlanul és törvénytelenül kötél általi halálra ítélték. Erre egy titokban szerzett tőrrel nyakán és mellén olyan sebeket ejtett, hogy az akasztás lehetetlenné vált. Megviselten, de töretlen lélekkel állt a kivégzőosztag elé. „Éljen a haza!” - hangzottak az ég felé utolsó szavai. Október 6-án gyújtsunk értük egy mécsest a kegyelet zálogaként! • Varga Péter Dénes A kivégzés története Az 1848-49-es szabadságharc leverésének legutolsó és egyben legfájdalmasabb fejezete, a magyar csapatokat vezető 13 tábornok kivégzése. Az irántuk érzett gyűlöletet és a tőlük való félelmet fogvatartó ellenségeik a kivégzés körüli fejleményekben, akarva-akaratlanul is, de nyilvánvalóvá tették. Bár Ferenc József 1849. augusztus 29-i legfelsőbb kéziratát, ahol Haynaut arra kötelezte, hogy „a halálbüntetést csak a legbűnösebb és legveszedelmesebb egyéneken hajtsák végre”, érvényben volt, de a halálbüntetés tényéről csak utólagosan kellett jelentést tennie az uralkodónak. Schmerling ugyan némi erőtlen kísérletet tett arra, hogy elérje: Haynau csak a halálos ítéletek bécsi megerősítése után hajtathassa végre az ítéleteket. Schwarzenberg miniszterelnök, Bach és Haynau azonban megakadályozták a királyi kézirat mérséklését. Haynau Ernsttől, a vértanúk perének tárgyalásvezető hadbírájától megkapta az ítéleteket megerősítés végett. Másnap reggel hét órakor Ernst hadbíró felsorakoztatta a tábornokokat, s kihirdette az ítéleteket. Ezután megbilincselték, majd visszavezették őket a cellájukba, megtagadva tőlük azt a kérést, hogy együtt tölthessék az utolsó napot. Október 6-án hajnali kettő és három óra között a papok felkeresték a halálraítélteket. Fél hatkor először a golyó általi halálra ítélteket - Schweidel Józsefet, Kiss Ernőt, Dessewffy Arisztidet és Lázár Vilmost vezették a kirendelt katonaság közé. 12 katona állt fel velük szemben töltött fegyverrel, majd amikor a parancsnokuk kardjával intett, a lövések eldördültek, Kiss Ernő kivételével mindhárman élettelenül buktak a földre. Kiss Ernőt csak a vállán érte a lövés, ezért három katona közvetlenül elé állt, s leadták a halálos lövést. Az akasztófára ítélt tábornokok a következő sorrendben búcsúztak el egymástól: Poeltenberg Ernő, Török Ignác, Lahner György, Knézich Károly, Nagy-Sándor József, Leiningen- Westerburg, Aulich Lajos, Damjanich János, Vécsey Károly. . Október 6-án nemcsak Aradon voltak kivégzések. Ezen a napon Pesten kivégezték gróf Batthyány Lajos első magyar miniszterelnököt. A kivégzést követően az elítélteket elrettentésül közszemlére tették ki, majd este az agyonlőtteket a sáncárokban, a felakasztottakat a vesztőhelyen temették el.