Hídlap, 2005. október-december (3. évfolyam, 193-257. szám)

2005-12-03 / 237. szám

• HÍDLAP • 2005. december 3., szombat hídlaf magazin Képeslap-könyv Párkányról Vércse Miklós, Párkány történetírójának új könyve Képeim, apró, pici sejtjeim... Beszélgetés Sipeki Gyula fotóművésszel no esztendő (1895 és 2005 kö­zötti időszak) terméséből került ki­válogatásra az a 110 darab képes­lap, mely Párkány városáról és kör­nyezetéről szóló új könyv vezérfo­nalát adja. A meglehetősen szép kiadású könyvben, fényes lapokon, oldalanként díszes keretben foglal­nak helyet a postai küldemények, mint illusztrációk. A szlovák és ma­gyar nyelvű turisztikai kiadványban a fő ékességek mellett rövid hely- történeti áttekintést és város jelen­legi leglényegesebb területeinek bemutatását is megtalálhatjuk. A párkányi történetírónak is nevez­hető Vércse Miklós több képeslap gyűjtő kollekciójából válogatta ki azt a száztíz, egyenként is kuriózumnak számító fotót és rajzot tartalmazó pos­tai lapot, melyek a „Párkány képes­lapjai” című könyvben szerepelnek. Nem saját gyűjtése ez, de a helytörté­neti írásban is jeleskedő Vércse Mik­lósnak nem ez az első ilyen munkája. A gyűjteménybe való válogatás cél­jának a szerkesztő-író egy 1998-ban felmerült gondolatot nevezett meg. Abban az évben a dunaszerdahelyi Lilium Aurum könyvkiadó egy soro­zatot indított el „100 év - 100 képes­lap” címmel. Az előzetes tervek sze­rint úgy volt, hogy több más felvidé­ki várost és települést ábrázoló képes- lapgyűjteményben a párkányi ösz- szegzés is belekerül. Mivel ezen kiad­ványokat a magukat e könyvsorozat­ban reklámozni szándékozó helyi vál­lalkozások által befizetett összegből készítették volna el és Párkányban er­re nem jött össze a megfelelő pénz, a '98-as sorozatban nem szerepelt a párkányi kiadvány. Később a Mária- Valéria híd újraépítése kapcsán is fel­merült, hogy egy helyi történelem­mel, a két egymással kapcsolatban élő városról ki kellene adni egy könyvet. Fontos tudni, hogy Párkányról alig egy-két összefoglaló könyvet írtak, és ez a rendszerváltást követően sem igazán változott. Vércse Miklós kez­deményezésére végül is elkészült a „Párkányi Mária-Valéria híd történe­te” című kötet, de ez főként a két vá­rost összekötő építményről szólt, s a képeslap-könyv ötlete így háttérbe szorult. A tavalyi évben aztán több mecénás megkeresése után két szer­vezet ajánlotta fel segítségét. A „Párkány képeslapjai” című könyv első oldalain a város történel­mének fordulatairól, az itteni gazdasá­gi fejlődés fejezeteiről, a közélet, a kul­túra, a sport itteni jelentős eseményei­ről is olvashatunk. Külön kiemelésre szánták a szerkesztők a Párkányban található emlékhelyek, emlékművek, szobrok és az idegenforgalom számára lényeges más látnivalók helyeit. Sőt, röviden ugyan, de magvasan arról is tájékoztatja az olvasót a könyv, hogy miféle története van a képeslapnak, mióta és milyen jellegű lapokat külde­nek egymásnak az emberek. A könyv író-szerkesztője, Vércse Miklós már korábban, más Párkány­hoz kötődő könyvei mellett, mint mű­fordító és író is jeleskedik. Több szlo­vák és cseh mesét, novellát és fantasz­tikus kisregényt fordított magyarra. Ezek között talán ismerős a „Kondás Jankó”, a „Hófehér hercegnő”, a „Mi­óta van eszük az állatoknak?” című mesék, illetve ifjúsági regények fordí­tása. Saját írásaként kiemelkedő a 19. századi szőgyéni jegyző, egy bizonyos „Pathó Pál úr”, akinek halogatásra va­ló erőteljes hajlamát Petőfi Sándor hí­res költeményéből ismerhetjük meg. A megverselt népies hősről, mint va­lós személyről írt saját tollából Vércse Miklós tanulmányt. A „Párkány képeslapjai” című kö­tetet a város több pontján, könyves­boltban és turizmussal foglalkozó in­tézményekben lehet megvásárolni. • Pölti Zoltán Hatvanéves az UNESCO A második világháború végefelé világossá vált, hogy a 20. század további eseményeit természetesen a legerő­sebb nagyhatalmak fogják meghatározni. Már a rende­zési tervek fontolgatásakor felmerült ugyanakkor egy fontos kérdés: vajon a szövetségesek és a Szovjetúnió együttműködése átmenthető-e a háború utáni időkre, hiszen mind gazdasági, mind társadalmi-politikai be­rendezkedésük merőben ellentétes volt. Ráadásul az Egyesült Államok szerepe jelentősen megnőtt a háború alatt, aminek következtében felborult az az egyensúly, ami Európa primátusán alapult. A vén kontinens végleg elvesztette már a két világháború között is megingott dominanciá­ját. A Churchill és Roosevelt által még 1941-ben kiadott Atlanti Charta ugyan még kimondotta, hogy a háború után minden nem­zet maga választhatja meg állam­formáját, 1945-re azonban bizo­nyossá vált, hogy ezt sem az Egyesül Államok, sem a Szovjetúnió nem szándékozik ko­molyan venni. A Sztálin által „fel­szabadított”, vagyis megszállt or­szágok előbb-utóbb csatlós álla­mokká váltak. A nagyhatalmak mindazonáltal emlékeztek az első világháborút lezáró békediktátumra, amely alapvetően megteremtette a második világháború kirobbanásának minden feltételét, így szándékaik szerint a fennálló né­zetkülönbségek ellenére is igyekeztek olyan kompro­misszumokat kötni, amelyek biztosítékot jelenthetnek egy megismétlődő világégés ellen. Ennek jegyében írta alá 1945 június 26-án ötven állam az Egyesült Nemzetek Szervezetének Alapokmányát, amelynek célja a világbé­ke fenntartása, az emberi jogok védelme, a népek egyen­jogúsága, a belügyekbe való be nem avatkozás volt. Az így létrejött testület részeként 1945. november 4-én meg­alakult az UNESCO az ENSZ Nevelésügyi, Kulturális és Tudományos Szervezete, amely még az év december 4-én megkezdte működését. Az UNESCO Alkotmánya értelmében tevékenysége céljául azt tűzte ki, „hogy a béke és biztonság fenntartását azáltal segíti elő, hogy a nevelés, a tudomány és a kultúra révén szorosabbra fűzi a nemzetek közötti együttműködést a célból, hogy faji, nemi, nyelvi vagy vallási megkülönböztetés nélkül min­denki számára világszerte biztosítsa az igazság, a tör­vény és ama emberi jogok és alapvető szabadságjogok tiszteletben tartását, amelyeket az Egyesült Nemzetek Alapokmánya az összes népek javára elismer” A Szervezetnek jelenleg 190 tagállama van, Magyaror­szág 1948. szeptember 14-én írta alá az Alapokmányt. A Magyar UNESCO Bizottság célja, hogy együttműködve a többi nemzeti bizottsággal konkrét projektek kidolgo­zásában vegyen részt. A tagállamok igényei alapján a pá­rizsi titkárság éves munkatervet dolgoz ki. Ezek a projek­tek nemzetközi, több tagország által közösen támogatott akciók, de lehet jelentős, nemzeti programokra is támo­gatást kapni. Tipikusan támogatott akciók a konferenci­ák, kutatások, kiadványok, képzési programok, ösztöndíjak, civil szervezetek támogatása, illetve a szakértői munka finanszírozása. Az UNESCO jól ismert feladatai közé ma már olyan „új” tevékeny­ségek finanszírozása is beletarto­zik, mint a kutatás, fejlesztés, in­nováció segítése a biomedicina és orvoslás területén. A szervezet fel­adatát kiterjeszti az ember és kör­nyezete harmóniáját megbontó ártalmak megszüntetésére, az életminőséget javító körülmények támogatására az egészséggel és fo­gyatékkal élő népességben egy­aránt. Figyelemre méltó, hogy az UNESCO kompeten­ciájába tartozik az emberiség története legértékesebb al­kotásainak megóvása is úgy, hogy azokat a világörökség részévé nyilvánítja. így vehető „egy kalap alá” a Horto­bágy vagy az aggteleki cseppkőbarlang mondjuk a Galapagos-szigetekkel, a gizai piramisokkal vagy az inka Macchu Picchuval. Mindegyik elmúlt idők és kultúrák tanúja, felbecsülhetetlen értékű, emberkéz által alkotott kulturális vagy évmilliók alatt keletkezett természeti kincs, amelyek pusztulása súlyos és pótolhatatlan veszte­séget jelentene az egész emberiség számára. Védelmük ezért nemcsak egy adott ország, hanem a népek közössé­gének feladata. • Rainer Tipikusan esztergomi figura. Mégsem közéleti, és, ahogy az első vá­laszából kiderül nem is művész. Nem bekategorizálható, hanem „a” Sipeki. Sipeki Gyula, fotós. A barátoknak pedig egyszerűen csak bece­nevén: Csiő. A művész céh legújabb összegző kiállításán aszfaltrepedé­sekből komponált felvételeket láthatott tőle a közönség.- Véletlenül vettem észre, hogy itt az asztalodon tnaradt egy olyan névjegykár­tyád, ahol a Gyula Sipeki név alatt a photoartist szó olvasható.- Tulajdonképpen ez nem a számomra helyes kifejezés. Nekem a „pic­tures maker” kifejezés tetszik, a film-maker vagy a gold-maker mintájára.- Milyennek látod az Esztergomi Művészek Céhét, mint alkotók közösségét?- Én egy baromi jó dolognak tartom. Az egésznek az a lényege, hogy Esz­tergomban és a régióban az alkotókat gyűjti össze. Szándékosan nem haszná­lom a művész szót, mert ezt a kifejezést sem kedvelem. A rendszerváltás előt­ti időkből van ez az ellenérzésem. De a megértéshez fontosabb, ha egy pilla­natra felidézzük Leonardo De Vincit. Őt egy mesternek, illetve több nemes mesterség tudójának tartották. Csak a későbbi korokban mondták rá, hogy művész. És manapság túl sokan mondják magukra, hogy művészek. Engem meg az is idegesít, ha a kocsmában rákérdeznek, hogy „mi van művészkém, nincs pénzed?”- A nagy festők nyomora sok esetben képeikkel együtt volt legendásan ismert...- Igen. Én pedig az a típus vagyok, aki eldugdossa a képeit, hogy ha vala­ki felismerne, akkor legalább viccből azt mondhassam, hogy nem én vagyok, hanem az ikertestvérem... Nem szeretem, ha úgymond felismernek, vagy a fotóim, képeim készítőjeként például az utcán faggatnak. A céhre visszatér­ve szerintem az is fontos, hogy, aki ide bekerült, az mind egyenlő a többiek­kel és ez úgy értendő, hogy egyenlő a fiatal céhtag azzal, aki már 30 éve a pályán van. Teljes körű tag mindenki, egyenlő beleszólási, kiállítási joggal. Ez az Esztergomi Művészek Céhének lényege.- Mit érdemes tudni az aszfaltrepedésekről készített fényképeidről?- Ezek új ötleteim, de igazából mindig új képeket állítok ki. Ez az aszfalt­repedések kompozíció sorozat az utcán jártamban-keltemben talált meg engem. Rájöttem, hogy mennyi mindent nem veszünk észre, ami egyéb­ként nyilvánvalóan ott van körülöttünk, a talpunk alatt vagy a szemünk magasságában. Ezek az aszfaltrepedések, vagy falvakolat-repedések, de akár említhetném a Kis-Duna parton lévő platánfák kérgének mintázatát, szerintem érdemesek arra, hogy keretbe foglalva kompozícióként fényké­pezze az ember. Még a legrosszabb festők palettáján sem látni annyi csodá­latos színt, mint az említett platánfáknál. De az aszfaltnál az merült fel bennem, hogy hányszor törik fel a lelkünket, és az meg sem látszik, az asz­falttal ellentétben...- Absztraktnak vagy figurálisnak mondanád ezeket az aszfaltrepedésekről készí­tett fotókat?- Isten bocsássa meg nekem, de kénytelen vagyok ilyen nevet a számra venni, hogy Barcsay Jenő. Ő a pályája végére teljesen „befeketedett”. Már csak fekete-fehér képeket csinált, ilyen „kubusokat” készített. Persze Barcsay már mindent tudott a művészetről. Tehát kérdésedre válaszolva, sem nem absztrakt, sem nem figurális. Ez egy ilyen sorozat és kész.- Ezekkel az új képeiddel akkor most egy új korszakodba léptél?- Nem. Ha az utakon, járdákon felbontásokat végző vállalatok csak miat­tam karistolnák oda-vissza az aszfaltot, akkor nem készülnének ilyen képe­im. Egyébként már többen mondták, hogy szépek lettek ezek a fotók, úgy­hogy mindenképpen felhagyok ezzel. Ebben ha valami szép volt, az pont az, hogy az elrontott, felbontott egészből próbáltam jót kihozni...- Egy pár éve foglalkoztál feltörekvő tehetségekkel, kezdőfotósokkal, diákokkal...- Erre azért volt szükség, mert én utánam nem sok kép marad. A tanítvá­nyok majd esetleg archiválják a saját képeiket, de az átadott tudás minden­képp megmarad. Én nem vagyok az az archiválós típus, nem gyűjtöm a ró­lam írt cikkeket, ha egy fotóm kell valakinek, azt általában odaadom, az egyes kiállítóhelyeken is otthagyok egy-egy munkámat. Engem egy kép ad­dig érdekel, amíg kitalálom, elkészítem és megnézik. Utána már nem tudok vele mit kezdeni. Ez azért van, mert ha egyszer kiadom a képet a kezemből, akkor már bárki-bármit mondhat róla, és én nem tudom és nem is akarom senkinek azt elmagyarázni, hogy milyen borús vagy derűs kedvemben csi­náltam az adott felvételt. És különben sem arról szól ez a dolog, hogy a kö­zönség vagy más, jót vagy rosszat mond a fényképeimről. A kiállított kép­hez nekem már semmi közöm, a kiállított munka már nem az enyém, bár úgy tartom, hogy képeim, apró, pici sejtjeim.- A '97-es esztendőt követően ötnél is több kocsmában szerveztél úgynevezett kocs­ma-tárlatokat. ..- Életem egyik legnagyobb húzása volt az említett kocsma-tárlat sorozat. Nemcsak rendkívüli népszerűsége, spontaneitása miatt, hanem mert a legna­gyobb fotósokkal, festőkkel, grafikusokkal együtt tudott kiállítani amatőrök egész sora. Ezektől a különös atmoszférájú tárlatoktól kaptak sokan ihletet, lökést, hogy elinduljanak, hogy merjenek kiállni a nyilvánosság elé. Barcsay Tiborral, Bállá Andrással, Kaposi Tamással együtt kiállítani igen megtiszte­lő, nagy esemény. Olyan, régebben alkotók kaptak ismét szárnyra, mint pél­dául Jablánszky László, a festő. De tényleg nagyon sok új, névtelen fotós, grafikus, festő, költő jelentkezett munkáival. Ez is egy jellemzője a környék­nek, hogy egy ilyen akciót, mint a kocsma-tárlat turné, ezt is csak Eszter­gomban lehetett megcsinálni. Esztergom egy földöntúli város, olyan különös aurával, amivel még az itt élők sem nagyon tudnak mit kezdeni. 1945-ben születtem itt, s kisebb megszakításokkal, de azóta is e helyen élek, alkotok. Egyébként úgy látom, hogy a városon belül ismét szükség lenne egy olyan bázisra, egy olyan légkörű vendéglátó helyre, mint a régi Petőfi Művelődési Ház Libresszója volt. Bulgakov Mester és Margarita című könyvében ír egy hasonló, ott, csak a művészek számára fenntartott étteremről, melynek neve Kribojedov volt. Más nem hiányzik Esztergomból, a többi adott. • Berger Norbert

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom