Hídlap, 2005. július-szeptember (3. évfolyam, 128-192. szám)

2005-09-17 / 183. szám

• HÍDLAP • 2005. szeptember 17., szombat magazin Egyszuszra Duray Miklós rovata Valaki helyettünk gondolkodik? Nyárutón, készülve a közelgő ősz várhatóan mellünknek szegülő feladataira, rendet kell teremtenünk nemcsak a kertben, de az íróasztalon, meg egyéb he­lyeken és rekeszekben is. A rendteremtés teszek-veszek szakaszában került a kezembe Ablonczy Balázsnak a legutolsó trianoni évforduló alkalmából a Heti Válasz 2005. június 2-i számában írt eszmefuttatása. Ablonczy néhány évvel a kommunista rendszer bukása után vált érett felnőtté. Történészként Teleki Pál - életművének értő kutatójává lett, könyvet is írt róla, és a televízióban - amikor a kommunista-liberális városvezetés nem engedélyezte Teleki szobrának elhe­lyezését Budapesten - néhányszor harcosan és ifjú történész tudóshoz méltón védelmezte őt. Ez eddig jól hangzó történet. Teleki Pál életművét - mint ahogy azt Balázs is tudja - a trianoni tragédia tel­jesítette ki. Geográfus szakemberként elvégzett munkája is bizonyítéka annak, hogy az I. világháborút lezáró békerendszer minden vonatkozásban megcson­kította a magyar nemzetet. Amellett, hogy családok tízezreit döngölte a sárba, megnövelte az egyéni és családi tragédiák számát. Ámbár az is lehet, hogy a közegészségügyre is hatással volt, mert lehet, hogy 1920 és 1930 között - ha nem lett volna Trianon - sokkal több vízöblítéses illemhely épült volna a ma­gyarok által lakott területen, mint egyébként. Ablonczy Balázs azonban - sze­rencsére - nem ezekkel a tényekkel és valószínűségekkel vitatkozik, hanem a józanságnak arról a porondjáról pöröl, ahonnan csak tisztességgel lehet és sza­bad feleselni. A kérdés: kivel? Valamilyen szélsőjobboldali, revizionista, állam­határ változtató, esetleg a szomszéd népek ellen fegyvert ragadni akaró tömeg­gel? Vagy a helyzetébe beletörődött közösséggel? Félek, hogy ma, az utóbbia­kat mérhetjük tömeg-mértékkel, az előbbieket még 1918-1920 tájékán sem sike­rült volna tömegesen felfedeznünk. Eszmefuttatásának többszöri elolvasása után azonban egyre inkább azt éreztem, hogy azoktól félti a nemzetet, akiknek még ma is fáj Trianon, és nem azoktól, akik például 2004. december ötödiké előtt a „nenT-mel való szavazásra buzdították Magyarország felnőtt lakosságát. Erre mondják mifelénk, hogy növeli, aki elfedi a bajt. Egyszer, a kilencvenes évek közep>e táján Pesten, amikor a legtöbb értelmiségi jelenik meg az utcán, a Múzeum körúton sétáltam. Megálltam a központi antik­várium kirakata előtt, ahol az 1920-as és 30-as évek határrevíziót követelő és irre­denta mozgalmainak plakátjait, füzeteit állították ki. Ekkor láttam életemben először ezeket az eredeti példányokat, amelyek óhatatlanul emlékezetembe idéz­ték szüleim, nagyszüleim korosztályát, akik számára a két világháború közötti húsz év nemcsak a borzalmak korszaka volt, hanem a reménységé is: várták a trianoni diktátum igazságtalanságainak jóvátételét. Nézelődésem közben meg­állt mellettem két egyetemista kinézésű fiatalember, Ablonczy Balázs-korúak le­hettek, ráköptek a kirakatüvegre, és káromkodva kérdezték egymástól: mit akar­nak már megint ezek a szar hungaristák? - noha nem akartak semmit, csak az üzlet könvvésze tette közszemlére gyűjteményének egy részét, mint ahogy egyébként is tette, és remélem teszi ma is, mindig más-más témát választva. Trianon óta körülbelül három emberöltőnyi idő telt el. Azóta felnőtt három nemzedék és öregkorukat élik - ha még élnek - az akkortájt születettek. Az öreg sebek is mindig másként fájnak mint az újak. Ami 1920-ban hihetetlennek tűnt, ma már a mindennapjaink része. A háborús repeszszilánkot azonban ak­kor is ki kell operálni, ha régen fúródott az ember testébe, és nem csak frissi­ben. Amikor az 1980-as években Pozsonyban több száznapos szakaszokban a kommunista hatalom börtönének falai között múltak napjaim, sokszor gondol­tam végig mindazt, ami a XX. században történt velünk, magyarokkal. Nem véletlenül jártak ekörül gondolataim, hiszen többszöri börtönzésem is en­nek a huszadik századi magyar sorsnak volt a része. Ha nincs Trianon, vagy ha mértéktartóan van jóvátéve, vagy ha sikerül felszámolni a bennünket mindmáig tipró következményét és hatását, akkor nem kerültem volna börtönbe, és ma sem erről beszélnénk. De nem így történt. De a börtönben arra gondoltam, hogy létünkben mi fáj leginkább, mi sújt, nyugtalanít és késztet tevésre ben­nünket? Ekkor már tudtam, hogy a felvidéki magyaroknak egy csaknem tízez­res csapata áll mellettem, és ugyanazt követeli, amit én: a magyar iskolák meg­tartását. Az jutott eszembe, hogyan lehetett volna egy olyan trianoni döntést megfogalmazni vagy akár fegyverrel kikényszeríteni, ami megnyugvást hozha­tott volna? Mert nyilvánvaló, hogy a napi élet, vagy a börtönvilág szemszögéből nem a Retyezát, Verecke vagy a Gerlachfalvi-csúcs, esetleg a Vörös-torony hágó földrajzi helyének állami hovatartozása a fontos, de még az sem lényeges, hogy a garamszentbenedeki vagy a gyulafehérvári románkori és a lőcsei barokk re­mekművek államilag hová tartoznak, noha ezer éves nemzeti és állami tudatunk részét alkotják. A lényeges az: hol él és hol áll a nemzet? Ne vegye senki kevélységnek részemről, ha azt mondom: a nemzetről nyilat­kozni a legkisebb erkölcsi joga annak a magyarnak van, aki 1920 óta a trianoni Magyarországon él, vagy ezután odaköltözött, akár egy évvel ezelőtt is és tuda­tilag ezzel az állapottal azonosult. A nemzetért lehet és szabad is tennie min­denkinek, de a nevében csak azoknak, akik végigjárták a XX. század össze pok- lát - Trianontól ötvenhatig, és az ezt övező többszöri kiűzetést a szülőföldről, az elhurcolást, a hadifogságot, a gulágot, a kényszermunkatáborokat, a börtönvilá­got. Csak így lehet átérezni ezt a valóságot. Akkor a börtönben az a renegát gondolat jutott eszembe, hogy az igazi megrázkódtatást nem az váltotta ki belő­lünk, hogy sokfelé szabdalták történelmi országunkat - noha ez is több évtize­des válságot idézett elő. A folyamatosan létező legfájdalmasabb állapotunk azál­tal következett be, hogy a nemzetet szabdalták szét, elvágva a baráti, rokoni, csa­ládi kötelékeket, szétszabdalva természetes belső kapcsolatrendszerét, tudatosan elidegenítve egymástól a csonkokat, lehetetlenné téve együttes fejlődését, közös jövőtervezését. Ha valamit meg kell változtatni, akkor ez a megváltoztatásra érett állapot. De ez nem érhető el sem az autonómia körüli handabandázással, sem iskolabuszok ajándékozásával, még a civil szféra nagy erőfeszítéseivel sem, ha mindez nem illeszkedik a nemzetstratégiába, ebbe az elvont, a pártpolitikai viaskodások áldozatává vált, a képzetlen politikusok szellemi sötétségében elme­rült vagy a gazemberek által megásott csapdákba veszett rendszerbe. A magyar nemzetstratégia, ez a rendszerváltozás utáni varázsszó, noha alapele­meiben már létezik, de nagyrendszerként még nem, nem a mozaiknemzet kon­zerválásáról, magyaroktól elhagyott területek emlékeinek megőrzéséről vagy az érmelléki borok feledésbe merült ízeinek felidézéséről kell, hogy szóljon, és ar­ról sem, hogy lesz-e vagy nem lesz magyarországi fogyasztói (önfelfaló) társada­lom, hanem a Kárpát-medencei nemzetegyüttes létéről és közös jövőjéről. Ne mások találják ki a nevünkben a mi nyel­vünk által a szájunk közvetítésével elmondva, hogy mi lenne jó nekünk, de elsősorban nekik. Esztergom felfedezése Eperfák Szentgyörgymezőn. A.D. 1532. A Perényi loggia a sárospataki vár reneszánsz dísze. Szerencsésen vészelte át az elmúlt fél évezredet. Aggodalmas gondoskodásnak kö­szönheti ezt a „szerencsét”. 1945 után például Mezei Mária színész­nő vette szárnyai alá, megvásárol­ta, óvta a kastély, a Perényi loggi­ával együtt. E Perényi családdal - és természetesen Esztergommal - kapcsolatos a mai felfedező utunk. A család Mátyás király idején, az 1400-as évek vége felé tündökölt a magyar hatalmi életben. Nádor volt az akkori családfő. A mohácsi győz­tes II. Szolimán stabilitást akart látni az új hódításának területén, ezért szelíd erőszakkal Istambulba kérette Perényiék tízéves kisfiát, Gáborkát. Jót fog tenni a szélkakas Perényi kéz­bentartásának, ha a fia túszként a szultán udvarában nevelkedik. Gá­borka eltűnt, soha vissza nem került édesanyja, testvére házához. Mit tesz Isten, egyszer mégiscsak megérke­zett Budára egy azonos korú fiatal­ember, aki állította magáról, ő a Sztambulba hurcolt, eltűnt Perényi gyerek. Édesanyja, dajkája felismer­te, de testvére, aki addigra már egye­dül örökölte meg a nádor papa hatal­mas vagyonát, - az bizony til­takozott. Szélhámosnak tar­totta a felbukkant idegent, aki a hagyaték felét akar­ja kikanyarítani magá­nak a hazugsággal. Sa­rokba is szorították az állítólagos Perényi Gá­bort, ki bevallotta, Esz­tergomból való és Poor Mihály az igazi neve, - de akkor már ezt sem hitték el a szélhámosnak. Megkez­dődött az egri érseki bíró­ság előtt egy korabeli átvilá­gítási per, annak igazolására, hogy mi is a valóság, köze lehet-e az ipsé­nek a Perényi hagyatékhoz. A fűzérradványi várban hallgatták meg az esztergomi szélhámost. A bíróság tudni akarta, tényleg lakott-e itt Poor Mihály. Kihallgatták minden olyan kérdésben, melyet csak esztergomi lakos tudhat. Megeredt a tanú nyel­ve, vagy negyven különféle történe­tet, színes esztergomi pletykát és tényt mesélt a bíróságnak az ál Perényi leszármazó, miáltal sikerült is tisztáznia magát. Vallomását leír­ták, a megtért bűnöst szabadon en­gedték. A régmúlt Esztergomnak va­lóságos kincsestára ez a bírósági jegyzőkönyv. Fontos, eddig nem is is­mert dolgok, események, illetve tud­ni sem érdemes mindennapi apró történetek, szokások maradtak ránk. A tanú megemlíti, hogy kitől hord­ták a ministránsok a misebort, elme­séli a ferencesek, bginák, klarisszák, Agoston-rendiek és domonko­sok rendházát. Részlete­sen leírja a várbeli palo­ták eddig nem ismert ap­ró részleteit. A latin nyelvű jegyzőkönyv hemzseg a magyar kifejezésektől, sza­vaktól. Rablás, homo­kos szőlőhegy, szent vér (kápolna), püspök, hordó, réz tarack, víz-vár, Dorkó nevű szégyentelen női per­sona, vagy erkély (sic!) sza­vakat találunk a szövegben. Esztergom-Szentgyörgy, zöld - mező - városról is részletes leírást ad Poor Mihály: „A Szt.György templom mellett” „vbi lignorum Móri Magna est Copia.” , vagyis sok mórus (eper­fa) áll. A.D. 1532. Kedves olvasók! Petróczy Gyula képviselő úr ösztökélésére nemrég he­lyezte védelem alá a szentgyörgymezei eperfákat egy testületi határozat. Ugyanott, ugyanolyan fákat. Ötszáz év telt el közben, tizenöt ember­öltő. Akkor is, ma is, a város emlékezetes dísze volt az ut­cák eperfa alléja. A „Korencsi” ajtajába támasz­kodva tessék egy kicsit eltű­nődni, ugyanígy díszítette a sok eperfa a Dózsa György teret már Dózsa György ide­jében is. Valóságos krimik, horrortörténetek és pletykák is ránkmaradtak a leírásban. Megtudjuk, hogy az érseki fellegvár ablaka alatt vérfoltos zöld ruhájában hever egv te- metetlen hulla. Barbél János borbélysegédjét gyilkolták meg a palota ablakában. A kézrekerítéséig szokás volt a tetemet a helyszínen hagyni. Egy másik rémtörténet sze­rint a Szent Vér kápolna tol­vaját a közeli szőlőhegyen el­égették! A várbeli udvarbíró­ról jut eszébe Poornak, hogy „ismert valami Dorkó neveze­tű personát, Mutnoki Mihály ágyasát, akit az arra kényszerített, hogy mással semmiképpen se bonyolítson le ügyletet.” A Domonkos­rendi orgonistáról, János test­vérről megjegyzi: „.szerfölött szerette Kiss Miklós feleségét.” Kiss Miklósnál egy pillanatra magállunk: Ma az esztergomi érdeklődők naponta kukucskálnak be a főtéri Szent Lőrinc templom falainál kezdett ásatások munkagödrébe, a tucatnyi csontváz kö­zött régészkedő, ásató csapat munkáját figyelve. Az előző mondatban emlege­tett, felszarvazott Kiss Miklóst itt nem hagyhatjuk újabb említés nélkül. Való­színűleg azonos volt azzal az Eszter­gomból később elmenekült négy pol­gár egyikével, akik 1548-ban (már török idők!) királyi engedélyt kaptak a Szent Lőrinc templom elásott kincseinek fel­kutatására és elhozatalára. Ma is van­nak felszarvazott férjek, ma is vannak rejtett kincseink, ma is folyik a Szent Lőrinc templom feltárása, Kiss Miklós­nak erős dejavu érzése támadhatna a Rochlitz - GranTours sarkán! A Várhegy aljáról is említést tesz a kétségbeesetten védekező lator. Azzal bizonygatja esztergomi illető­ségét, hogy olyan, 1532-es évből való adatot közöl, amelyet szemtanúként ismer: „Harmickettedszer: Item WYZ_WAAR (Werpecz) vocatum Bene Sciret, Et Quod super unumMagnum Gradum Ex Ligno factum in eum Descederetur, vbi una Rota fusiet, qe Ex Danubio aquam Impelleret ad Cisternam.” Magyarítva: „Jól ismeri a Werpechnek nevezett wíz-waarat” és hogy abba egy nagy, fából készült lépcsőn járnak le, ahol egy kerék volt (una Rota), amely a Dunából felhajtja a vizet a ciszternába.” Ez az 1543-ban megrongált vízműnek helyszíni ismereten alapuló leghite­lesebb leírása. Esztergom felfedezése véget nem érő történetek sorából áll. A mai alkalom­mal a Poor Mihály per jegyzőkönyvét, mint Esztergom kis színes leporellóját nyitogattuk. Aki a teljes szövegre lenne kíváncsi, az megtalálja az eredeti okira­tot az Országos Levéltár Zichy családi iratai között vagy az Esztergom Évlap­jai 1983 II. kötetében. Mindez történt a török foglalás előtti évtizedben, az 1530-40-es években, azon utcákon, me­lyeket ma mi taposunk. • Dr. Kolumbán György

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom