Hídlap, 2005. július-szeptember (3. évfolyam, 128-192. szám)
2005-07-09 / 134. szám
hídlapmagazin 2005. július 9, szombat • HÍDLAP V Egyszuszra Duray Miklós rovata Van-e Szlovákiában magyarellenesség? Van-e Szlovákiában magyarellenesség? Van. A szűkszavú válasszal akár befejezhetnénk a kérdés taglalását, ha ennyivel eljuthatnánk a lényeg megismeréséhez. A politikai rendszerváltozást követő 1990-es évek elejének szlovákiai magyar- ellenességéről sok bizonyíték áll a rendelkezésünkre, - nem csak a sajtóhírek szerint. Akkor még voltak merész közvélemény-kutató intézetek, amelyek megrendelés nélkül is felmérték ezt. A magyarellenesség egyik akkori legmeghatározóbb vonása a gyűlölet volt. Szlovákiának tisztán szlovákok által lakott területén élő megkérdezetteknek az 56%-a vallotta azt, hogy a magyarokat ki kellene telepíteni Szlovákiából. Ma nem tudunk semmit arról, hogy mennyiben maradtak meg az ilyen indulatok a szlovák lelkekben. Minthogy azt sem tudjuk, miként változott meg a felvidéki magyarság értékrendje az elmúlt tíz évben. Csak annyit tudunk, hogy az 1990-es évek közepén még a nagy többsége autonómia párti volt és a közösségi értékek uralkodtak az anyagi érdekek fölött. A politizáló felvidéki magyarok jelentős része akkor még úgy gondolta, hogy az autonómia hozhatja meg a gazdasági boldogulásának a lehetőségét is. Ezt a meggyőződését azonban módszeresen kiverte a szlovákiai politika a fejéből. Ma csak a nagy zűrzavart és anyagiasságot lehet észlelni, aminek egyik oka abban gyökerezik, hogy a felvidéki magyaroknak egy maroknyi csoportja meggazdagodott, jelentős részének az anyagi helyzete pedig nem változott vagy romlott a nagy környezetéhez képest. Amióta Szlovákiában a magyarok kormányalakító tényezők, azóta nem tudjuk pontosan, mi zajlik a mélyben, sem a magyarok, sem a szlovákok mélyrétegeiben. A felszín azonban annál láthatóbb. Amikor 1996 őszén a szlovákiai előrehozott parlamenti választások után megalakult az új törvényhozó testület, a parlamenti bizottságok alakítása során elhangzott egy emlékezetes kijelentés az egyik kereszténydemokrata politikustól, Ján Carnogurskytól: a magyarokat nem lehet beengedni a biztonságpolitikai parlamenti bizottságokba. Ez nem a gyűlölet hangja volt, más húrt pengetett, ami körülbelül így szólt: a magyarok létét Szlovákiában tényként kell kezelni, de nem engedhetők az állampolitika kulcs- fontosságú helyeinek közelébe. Ugyanez a Carnogursky 1990 tavaszán még azt is kétségbe vonta, hogy magyarok saját pártjuk révén a parlamentbe juthatnak. Nagy meglepetést jelentett számára is, hogy ily módon Prágában mégis tizenkét, Pozsonyban pedig tizennégy képviselői helyet szereztek az önállóan fellépő magyar pártok. A népi rétegekben gerjesztett magyarellenesség mellett a rendszerváltozás után megjelent a nemzethatalmi megfontolású magyarellenesség, ami korábban ilyen lepárolt minőségben nem volt látható. Sokan nem hitték, hogy a magyarok Szlovákiában kormányalakítóvá válhatnak. Nem is váltak volna, ha ezt 1998-ban nem várta volna el a washingtoni, a strassburgi és a brüsszeli politika. A szlovák politikusok biztosan nem akarták. Az 1998 őszén bekövetkezett kormányalakításig nem mondták ki, hogy a magyarokkal együtt fognak kormányozni. Nem riadtak vissza a magyar politikai erő megalázásától sem, abban reménykedve, hogy majd maguk mondanak le a kormányzási részvételről. Nem mondtak le, de nem is állították a kellő magasságba a mércét, amit pedig a külföldi elvárások és a parlamenti aritmetika alapján megtehettek volna. Az 1990-es évek elejétől, pontosabban a rendszer- változástól számítva a magyar kérdés Szlovákiában egyre inkább a hatalombirtoklás kérdésévé vált. Ez egyértelműen azzal függött össze, hogy a szlovák politikának le kellett mondania a felvidéki magyarság gyors felszámolásának a lehetőségéről, és a közigazgatás, a gazdaságpolitika és a közvetlen hatalmi politika eszközével kellett beindítani a magyarok felmorzsolásának új folyamatát. Ne tévesszen meg bennünket az a tény, hogy a felvidéki magyarság a Magyar Koalíció Pártja révén a kormányhatalom és részben a regionális illetve a helyi hatalom részévé vált. Ugyanis nem alakultak ki a hatalmi pozíció megtartható- ságának a politikai feltételei. Ez azonban nem a politika demokratikus hintájának a törvényszerű lengésével függ össze, hanem a kiszorítósdival. A közigazgatási reform minden régióban kisebbségbe szorította a magyarokat, a hatalmi és a pénzügyi decentralizáció pedig folyamatosan ellehetetleníti a helyi önkormányzatokat. Ez már most vetíti előre a gyászos következményeit. A régiókban (megyékben, vagy ahogy a szlovákok mondják: a kerületekben) kialakulóban vannak a magyarellenesnek mondható koalíciók, amelyek azonban a hagyományos magyarellenesség szempontjából nem értelmezhetők, mert csupán a demokrácia alapszabályát betartó politikai szövetkezésről vallanak. Országos méretben is úgy mutatkozik, hogy a 2006-os általános választások után a magyarok kiszorulhatnak a központi államhatalomból, vagy annak a {seremére kerülhetnek, ami viszont meggyengítheti a helyi hatalmi pozíciókat is, ezzel ugyanis megszűnne az 1999-től működő pénzosztogatás, vagy jelentősen csökken a mértéke. Ennek két olyan következménye lehet majd, ami súlyos csapást mérhet a magyar azonosságtudatra. A zömmel magyar emberek alkotta helyi önkormányzatok arra fognak kényszerülni, hogy pénzhiányra hivatkozva bezárják a magyar iskolák egy részét - ebben az ügyben azonban már nem az ellenségesnek tartott államigazgatással kerül szembe a magyar ember, hanem a sajátjával. A kettőezer hatos választások után pedig várható a területi közigazgatás újabb átalakítása, amiről már most lehet tudni, hogy a magyarok hatalmi lehetőségeinek további romlását fogja előidézni és készül a választójogi törvények átalakítása is, amely akár a felére is csökkentheti a magyar képviselet súlyát az országos és a regionális politikában. Az a baj, hogy mindez a felvidéki magyar politika szemeláttára történik és mivel nem hatalmi eszközökkel történik, ezért látszólag nincs ellentétben a demokrácia klasszikus játékszabályával sem, mert ez a többség érdeke és a kisebbség nem tesz ellene semmit, tehát elfogadja. A magyar politikusok tétlensége vagy alkalmatlanság miatt is kialakult veszélyek elhárítására már csak egy eszköze maradt a felvidéki magyaroknak: a törvényszerű kiábrándultság vagy az egyes magyar politikusokkal szembeni elutasítás ellenére eddig soha nem tapasztalt mértékben kell részt venni az elkövetkező választásokon, mert csak a jó választási eredmény csökkentheti ezeket a veszélyeket. Ehhez azonban önmagunkban és a változtathatóságban kell bízni. A felvidéki magyarok lelkiállapotát viszont nem javítja a jelenlegi magyarországi nemzetáruló kormánypolitika sem. Meddig kevélykedik?... kéjjel öl, nem csak parancsra...” Már nem két hadsereg áll egymással szemben, hogy megmérje erejét - azt is oktalanul mint a történelmi korokban, hanem gazemberek helyeznek el robbanószereket ott, ahol a legtöbb ártatlan embert sejtik. Áruházakban, metrókban, munkahelyeken. Hiszen mik voltak a londoni katasztrófa helyszínei? Az Aldgate East és a Liverpool Street, a Russell Square és a King's Cross metróállomások között, illetve az Edgware Road metróállomáson, valamint egy buszon, a Tavistock Square-en. Pánik, félelem, vér és szenvedés... És nemcsak Londonban, hanem Európa nagyvárosaiban szintúgy. Készenléti állapot, áruházak kiürítése, repülőterek bezárása. És a sebesültekkel megtelt kórházak egy másik osztályán gyermekek jönnek a világra. Azért, hogy egykor majd valamely terrortámadás áldozataként kerüljenek vissza a szülőszoba helyett az intenzív osztályra? És miközben London és környékének kórházai megtelnek a sebesültekkel, Skóciában a világ nagyhatalmainak legnagyobb hatalmait tízezer rendőr őrzi. Köztük azt az amerikai elnököt, aki feljogosítva érzi magát, hogy a világ „békéltetőjeként” gyilkos háborút folytasson Irak ellen, mellette legfőbb szövetségese, az angol miniszterelnök, aki mást nem tehetett, mint elcsukló hangon bejelentette, hogy valószínűleg terrortámadás érte az Egyesült Királyság fővárosát. De hány embernek csuklott el hangja a metró alag- útjába szorulva, vagy a szétroncsoló- dott autóbusz mellett látva a sérülteket és a halottakat, akiknek az életét már senki nem garantálhatja, ahol nem volt más, mint „sírás és fogak csikorgatása”. Abban a Londonban, ahol készültek a támadásra, csak „nem tudhatták sem az órát, sem a napot”. „Emberiesség elleni barbár tett” - jelentette ki XVI. Benedek pápa, Mádl Ferenc köztársasági elnök pedig részvéttáviratban fejezte ki együttérzését a Londonban elkövetett terrorcselekmény miatt II. Erzsébet brit uralkodónak. „Magyarország valamennyi polgára nevében mélységesen elítélem a terrorcselekmények valameny- nyi formáját. Határozott meggyőződésem, hogy csak a világ demokratikus erőinek összefogásával leszünk képesek eredményesen küzdeni a biztonságunkat és stabilitásunkat veszélyeztető erőszakkal szemben” De akkor az erőszak ellen küzdj ünk és ne egymás ellen, és ha egyáltalán beszélhetünk demokráciáról a legújabb korban, azt ne gazdasági érdekek, ne politikai csatározások jellemezzék. Olyan világ legyen, ahol valóban béke és nyugalom uralkodik, nem pedig a félelem és a rettegés! Mert most még senki nem tudhatja, meddig kevélykedik még rajta ellensége! • Varga Péter Dénes FOTÓ: BBC.COM „Meddig lesz még Uram? Végképp megfeledkeztél rólam?... Meddig kevélykedik még rajtam ellenségem?” — jutottak eszembe a 12. zsoltár panaszos sorai a londoni merényletek hírére. Terrorizmus. Mit is jelent a kifejezés? Nehéz meghatározni, de találtam egy definíciót: „Egyének vagy csoportok erőszaktétele valamely állam működésének megzavarása, megbénítása, illetve a fennálló hatalmi viszonyok megváltoztatása céljából.” Csakhogy ez az erőszaktétel nem a fennálló hatalom működtetői ellen irányul általában, sőt napjainkban egyre kevésbé, hanem ártatlan emberek ellen. Az emberiség története erőszaktételek és háborúk története, amelyek mellett vagy mögül itt-ott előbukkan az a csoda is, amelyet kultúrának, művészeteknek, tudománynak nevezünk. A huszadik században két világháború rengette meg a világot milliók életét oltva ki és további milliókat nyomorítva meg a diktatúra eszközeivel. A huszonegyedik század csekély öt esztendeje a terrorcselekmények története. Sosem lehet elfelejteni a 2001. szeptember 11-i merényletet New Yorkban, amely ezrek életét követelte, vagy a 2004. március 11-én Madridban fölrobbantott tíz pokolgép áldozatait és sérültjeit. Hol videokazettán, hol az interneten általában valaki „névtelenül vállalja” a felelősséget a történtekért. Micsoda felelősségvállalás ez? És miképpen lehet felelősséget vállalni asszonyok és gyerekek, idősek és fiatalok, munkába vagy a családjukhoz, templomba vagy találkára igyekvő ártatlan, élni és boldogan élni akaró emberek haláláért, megnyo- morodásáért? Charles Clarke angol belügyminiszter nyilatkozatában kijelentette, hogy a londoni kormány egyelőre nem tudja, ki áll a terrorcselekmények hátterében. Fontos? Hiszen sosem kerülnek bíróság elé, sosem halnak „halálnak halálával”, amint érdemelnék. Korunkra „az ember úgy elaljasult, hogy önként,
