Hídlap, 2005. július-szeptember (3. évfolyam, 128-192. szám)
2005-08-06 / 154. szám
i Varga Péter jegyzete Esélyek Őszintén szóivá, ebben a tanévben sem szívesen érettségiztem vagy felvételiztem volna. Miközben mást sem hallani, mint hogy állítsuk vissza az érettségi vizsga rangját, presztízsét, nos mindeközben más sem történik, mint az illetékesek úgy járatják le és rongálnak rajta, ahogy csak lehet. Elhíresült a botrány, a minisztériumból kiszivárogtatták a tételeket, meg kellett, meg lehetett ismételni a vizsgát körülbelül ötvenezer maturandus kárára. Ezen túljutva azt hihette az ember, hogy végre vége a botrányoknak és immár minden megy tovább a maga útján, a szokott mederben. Ebbe következett azután bele az a nem kisebb skandallum, amit az emelt szintű érettségik, illetve a velük kapcsolatos tájékozatlanság produkált az idei tanévben. A középiskolák nem szívesen javasolták a vizsga előtt álló diákoknak az emelt szint választását, mondván, hogy az elképzelhetően sokkal nehezebb lesz, mint a hagyományos érettségi, márpedig megfelelő eredmény produkálásával az is alkalmas arra, hogy a jelöltek bejussanak bármelyik felsőoktatási intézménybe. Azután nem egészen így lett. Megtörténhetett, hogy egy, akár két nyelvvizsgával is rendelkező, középszinten kitűnő eredményt produkáló felvételizőt nem vettek föl, leginkább az úgynevezett „sztárszakmákra” képező egyetemekre, mint például orvosnak, közgazdásznak vagy jogásznak. Szó se róla, ha az ember a háta mögé dob egy kavicsot, valószínűleg jogászt vagy közgazdászt talál el vele, mégsem hinném, hogy a képzésük szükségtelenné vált volna, nem is beszélve az orvosokról, akikből az ország egyes megyéiben egyenesen hiány van. Nyilván azért, mert közülük, aki tehette inkább külföldön vállalt munkát, ám ez hadd ne legyen a középiskolák vagy akár az egyetemek gondja! Egy biztos: ebben a tanévben szó sem volt a médiákban oly nagy kedvvel emlegetett esélyegyenlőségről. Folyt itt a négerfürdetés, miközben az igazat megvallva, valójában senki nem tudta biztosan, hogy mi is történik. Szerény véleményem szerint maga, az egyesek szerint „jelesre vizsgázott” miniszter sem. Nem baj, az élet megy tovább, a csalódottak jövőre talán már nem csalódnak, esetleg a ponthatárok is reálisabbak lesznek majd és talán akad, aki megfogadja gróf Bethlen István, a huszadik század legnagyobb magyar politikusának két világháború közötti koncepcióját, miszerint csak egészséges és képzett emberekkel lehet országot építeni. hídlapmagazm 2005. augusztus 6., szombat • HÍDLAP • A Murányi Vénusz A „murányi kaland” története Gyöngyösi István köznemes volt, jogász fia, a nagyszerű sárospataki kollégium neveltje, Comenius is a mesterei közé tartozott. Viszonylag fiatalon már igen jól képzett jogász. Nem elmélkedő jogtudós volt, hanem a jogi szövevényekben jártas elsőrendű ügyvéd, aki alkalmas arra, hogy nagyurak jogtanácsosa legyen. Volt is egyéniségében valami alapvetően ügyvédi. Az ügyvéd ügyfele érdekével azonosult, s ahány ügyfele volt, annyi érdeket képviselt. Gyöngyösi kuruc ügyfél érdekében ugyanolyan jól érvelő kuruc volt, mint amilyen következetesen érvelő labanc, ha labanc urat szolgált. És ugyanezt tette költészetében is. Ügyvédi költészet ez, de az ügyvéd-költő ugyanolyan biztonságosan volt járatos a verselés szövevényeiben, mint a -Corpus Jurisban. Nyilván fiatalkora óta verselt. Ilyen biztonságos technikával nem lehet kezdeni. A Murányi Venus mögött nagy gyakorlatnak kellett lennie. Maga a mű egyszerre udvarlás urainak és propaganda urai számára. Wesselényi Ferenc és Széchy Mária házassága híres pletykaanyag volt abban az időben. A császári Wesselényi ostromolja az erdélyi kézen fekvő Murány várát, amelynek úrnője a hajdani uraság ifjú özvegye, Széchy Mária. Wesselényi pedig úgy hódít várat, hogy meghódítja a vár úrnőjét és szerelmi ajándékként kapja, meg a várat. Gyöngyösinek köszönhető, hogy ez a politikai-szerelmi komédia irodalmi hagyománnyá vált, idővel Petőfi is, Arany is elbeszélő költeményt írt belőle, számos vígjátékban feldolgozták; azóta is mindig várható új epikus vagy drámai változata. Gyöngyösi pedig a Wesselényi-Széchy Mária házaspárnak volt udvari jogtanácsosa, tőlük maguktól hallotta, hogyan is történt a nevezetes kaland, ezt színezte ki, s díszítette fel főleg Ovidi- ustól tanult ókori képekkel. A Murányi Venus legalább kétszázötven évig a legnépszerűbb magyar olvasmányok közé tartozott. Ezzel kezdődött el költőjének felívelő politikai karrierje is. És mennél magasabb helyen ült, annál jobban fejlődött verselési technikája. Közben soha semmi meg nem ártott neki. Mint Wesselényi házi jogásza, igen közel volt a Wesselé- nyi-féle összeesküvéshez, de Wesselényi halála után, amikor a mozgalmat leleplezték, és elkezdődtek a véres perek, Gyöngyösi még csak vádlott sem volt. És meg kell adni, amikor már politikailag a másik oldalon állt, akkor is kitartott a börtönöket megjárt Széchy Mária mellett, és soha utólag sem mondott semmi rosz- szat hajdani uráról. Saj‘átos erénye, hogy sohase gyalázza azokat, akiket elárul. Ez hozzátartozott a modorához és mindig elnézték neki. Csak azt várták el tőle, hogy gyönyörködtesse olvasóközönségét, ennek pedig derekasan eleget tett. Következő műve a Kemény János erdélyi fejedelem kalandos életéről, szerelméről, fogságáról, majd vitézi haláláról szóló elbeszélő költemény. Ez ugyanúgy nem hősköltemény, mint ahogy nem az a Murányi Venus sem. Versben írt regényes történet, igen laza szerkesztéssel, az emberábrázolás képessége nélkül, de kitűnő leírásokkal, lírai részletszépségekkel, sok szerelemmel és csengő-bongó verseléssel. Idős korában, már a XVIII. század fordulóján megjelenik az Új életre hozatott Chariclia. Ezt a kalandos történetet az ókori görög Héliodórosz írta meg Aithiopika című kalandregényében. Az ókori irodalomban jártas Gyöngyösi Theagenész és Kharikleia szerelmének és felettébb szövevényes kalandjainak ismert témáját dolgozza fel újra a terjedelmes verses történetben. Sokáig ez is a népszerű hazai olvasmányok közé tartozott. E három főművén - a Murányi Venuson, Kemény Jánoson és a Chariclián - kívül még számos történetet írt. Lefordította Ovidiusnak is néhány költeményét. Volt, amikor áhítatos katolikus szellemű elmélkedéssel igyekezett jóvátenni protestáns múltját. Irt politikai tartalmú allegóriát, amelyben kifejti labanc álláspontját, mintegy mentegetőzésül az átmeneti kuruc korszak után. Hogy azután élete legvégén megint kuruc alispán legyen. Sok olyan művet később neki tulajdonítottak, amelynek nem derült ki a költője. Általában amelyik szöveg jól verselve gördült, azt Gyöngyösi költeményének vélték. Az irodalomtudomány végül is alig győzött rendet teremteni-, hogy megállapítsák, melyek is hitelesen az ő művei. Gyöngyösi sokáig tartó példátlan népszerűségének az volt az oka, hogy pontosan kifejezte egy viszonylag széles nemesi réteg alapvető elvtelen- ségét. A valóság az volt, hogy sem a kurucoknak, sem a labancoknak nem volt olyan tömege a nemesség körében, amely hajthatatlanul állt a politikai eszme mellett. Hiszen a Habsburgokat a labancok sem szerették igazán, csak érdekeik védelmét várták tőlük. A kuruc nemesek többsége sem volt olyan haladó, mint a kuruc eszmevilág, de a kurucoktól várták a védelmet a Habsburgok ellen. Ezért azután a hatalmi viszályoktól függően kuruc nemes is, labanc nemes is könnyen vált köpönyegforgatóvá. És még ennél is megalapozatlanabb volt a lelkekben a vallási hovatartozás. Ilyen eszmei megalapozatlanságban emberi és költői eszménnyé lehetett egy szívélyes modorú, bravúros formakészségű, szórakoztató költő, akinek nemcsak elnézték áll- hatatlanságát, hanem szinte elvárták tőle, hogy magatartásával igazolja olvasóit is. Alighanem ez a titka a Gyöngyösi-költészetnek. De ha nem is volt nagy költő, és nem is volt példamutató jellem, jó költő volt, sok művészi erénnyel. És jellemző alakja korának, amelyet kifejezett. • P. Rein 1664. augusztus 5-én történt a híres „murányi kaland”, amikor Széchy Mária legendába illő körülmények között nőül ment Wesselényi Ferenchez. A történet legnagyobb megéneklője Gyöngyösi István volt. Wesselényi Ferenc és Széchy Mária házassága híres pletykaanyag volt abban az időben... Muki bácsi 40 esztendeje hunyt el Rajner János főorvos Bizony, legalább középkorúnak kell lennie valakinek ahhoz, hogy még emlékezzen rá. Pedig már életében legenda övezte és nem csupán szaktudásáért, hanem azokért az emberi értékekért, amelyek jellemezték őt. Szerették az egyszerű emberek, és ő is szerette az egyszerű embereket. Amint felesége szokta volt mondani, leginkább három dolog érdekelte: a betegek, a betegek és végül a betegek. 1904-ben született Széplakapátiban. Édesapja primaciai főintéző volt, egyik nagybátyja püspök Esztergomban, a másik Ipoly vármegye főorvosa. Talán tőle fogant meg az elhatározás, hogy neki is az orvosi hivatást kell választania. Édesanyja korán megözvegyült, így a fiatalember nevelésének gondja elsősorban püspök nagybátyjára és rajta keresztül a bencésekre hárult. Vallásos neveltetése egész életére kihatott. Egy alkalommal, már a Rákosi rendszerben, egy, a kórházban történt látogatás során felszólították, hogy szobája faláról távolítsa el a feszületet. Rajner csak ennyit válaszolt: „én anélkül nem tudok gyógyítani”. És a feszület maradt. Az egyetem elvégzése után Esztergomban lett segédorvos, majd a belgyógyászat főorvosa. Dr. Szállási Árpád írja róla „Szegényháztól a kórházig” című könyvében: „Nagy kár, hogy prominens betegeiről egyetlen sort sem írt le... ” Pedig írhatott volna, hiszen gyógyította a súlyosan cukorbeteg Serédi Jusztinián hercegprímást, betege volt Babits Mihály, a költő több helyütt is említést tesz róla a „Beszélgető füzetekben”, de háziorvosa volt Bajor Ágost festőművésznek és nem utolsósorban Mindszenty József hercegprímásnak. A Mindszenty-per idején folyamatos zaklatásoknak volt kitéve, nem egyszer fordult elő, hogy vizit közben vitte el az ÁVO kihallgatásra a kórházból. Autója mindennek ellenére, vagy talán éppen az isteni megerősítés reményében haláláig minden vasárnap ott állt a Bazilika parkolójában a fél 11-es szentmise kezdetekor. Zaklatott és túlhajszolt élete végül „megteremtette a gyümölcsét”. 1965-ben infarktust kapott. Maga ment be a kórházba, készíttetett egy EKG-t.. Akkor még elő kellett hívni a filmet. Két alorvosa, Dr. Kopasz László és Dr. Tábori Lajos sorsot húztak, hogy ki merje bevinni neki az eredményt, hiszen nyilvánvaló volt a nagykiterjedésű infarktus. Rajner megnézte, nem szólt semmit, de elment haza és aznap délután nem rendelt otthon. Mosonyi László professzor barátja járt ki hozzá minden héten, mígnem szinte a karjai között, Orsolya lánya születésnapján halt meg. Temetésekor fehérbe öltözött a ravatalozó. Az egész kórház jelen volt, és egy egész város gyászolta. Nyugodjék békében! • MARKUS
