Hídlap, 2005. április-június (3. évfolyam, 63-127. szám)
2005-06-25 / 124. szám
2005. június 25., szombat • HÍDLAP V Egyszuszra Duray Miklós rovata Nemzet és politika Új szokás dívik a mai magyar közéleti szóhasználatban. Előszeretettel beszélünk nemzeti programról, nemzeti alaptantervről, nemzetgazdaságról, nemzeti jövedelemről, nemzettudatról, nemzeti azonosságról, nemzeti fejlesztésről, nemzetpolitikáról, nemzetstratégiáról, nemzetegyesítésről, nemzeti minimumról, nemzeti paradigmáról, új magyar nemzetfogalomról, sőt csak úgy magában a nemzetről, a hazáról, anyaországról anélkül, hogy tudatosítanánk: miről beszélünk. Gyakran használják ezeket a kifejezéseket a kormánypolitikusok, az államtitkárok, pártvezetők, pártpolitikusok, egyéb más közéleti tényezők, sőt szakmailag is fontosnak tartott személyek, anélkül, hogy figyelnének arra, mit mondanak. Néha úgy látszik, mintha a nemzet „hüjéi” beszélnének a nemzetről. A nemzet a politika lábtörlőjévé vált. Ha valakinek koszos a cipője és csoszog egyet az ajtó előtt, azt hiszi, hogy az összes sárkolonctól megszabadult. Ez a hit azonban nem jelenti azt, ha valaki szalonképtelen, de kimondja a varázsszót: „nemzet”, „hazafi”, azonnal megtisztult és lehullik róla az összes szenny. Ez még nem a szalon, csupán az előszoba, ahol le lehet tenni az esernyőt, és várakozni kell. Gyakran adódik azonban olyan helyzet, hogy ha valaki a nemzetről beszél őszintén, akár elsírva magát, mert annyi fájdalom szorult belé, ráhull az összes szenny. A nemzet, ma egyeseknek vállrándításnyi szólam, másoknak szent ügy Hová jutottunk? Hová tartunk? Tudjuk-e mi a nemzet? Egy művelődéstörténeti turistakalauzt kellene megszerkesztenünk, hogy tudjuk, hol vannak a nemzet nyomai. Helyette azonban rendezhetnénk műveltségi vetélkedőt is, amelynek bíráló bizottságában társadalom lélektannal foglalkozó szakemberek is helyet foglalhatnának. Az eredménye mérvadó lehetne, akár a választói jog meghatározása vagy a képviselőjelöltség szempontjából is: csak az választhat és az választható, aki birtokában van néhány alapismeretnek. Ez az alábbi kérdésekből állna össze: Mi a nemzet? Mi az állampolgár? Mi a politika? Min áll a jövő? Mi a felelősség a közösségért? r Mi a közösségi felelősség? Mi a politikai nemzet, és ma van-e ilyen? Ezek a kérdések akkor jutottak eszembe, midőn a 2004. év végén és a 2005.év elején, az érvényben lévő magyarországi alkotmány szerint is alkotmányos tényezőnek tekinthető személyiség (kormányfő) a nemzetről, a nemzetpolitikáról, a hazafiságról néhány energikus, kocsmai színvonalú bejelentést tett. Például az identitással, a politikai nemzettel, a nemzetpolitikával vagy a felelősséggel kapcsolatban. Ma a legnagyobb gond a magyarországi, de a magyar politikai szóhasználatban és a közbeszédben a nemzetpolitikával kapcsolatos. Mi a nemzetpolitika? A választ egy újabb kérdés előzheti meg: mi a nemzet? Mi a különbség az állampolgár és a nemzet tagja között? És miben különbözik tőlük az országlakó? De feltehetnénk azt a kérdést is: mi a különbség a magyar és a magyarországi között? Mikor magyar és mikor magyarországi egy kormány? És mit jelent a „mindenkori magyar kormány”. Ha a kérdéseket soroljuk, ne álljunk meg félúton. Tudja-e valaki, a különböző kormánypárti vezető politikusok közül, mi a különbség a kormány- politika, állampolitika, országpolitika és a nemzetpolitika között? És hányfajta nemzetpolitika létezik? Mert más a politikai nemzet érdekében és más az etnikai nemzet érdekében végzett közéleti tevékenység. Ebből a kettősségből következik egy rendkívül fontos kérdés: mi a nemzetállam? Az etnikai nemzet államát értem-e ezen, vagy a politikai nemzetté érett közösség államát? Ennek a vetületében a haza mibenléte is kérdésként fogalmazható meg. A haza a magyar nyelvben ugyan az otthon, a ház fogalomköréből származik, tehát a haza az a hely, ahol nyugalmat és védettséget találok: ott a honom, ahol a hazám. Aki elvesztette a hazáját az hontalan. Ma már ez utóbbi kifejezést is rosz- szul értelmezzük, mert a hont az állampolgársággal keverjük - hontalan az, akinek nincs állampolgársága, mintha a haza csupán az állampolgárság kérdésével függene össze. Más nyelvekben a haza fogalma a gondoskodó atyából, anyából származik, de egyes nyelvekben a tulajdonlásban gyökerezik. És ez hozza az igazi bonyodalmat, mert ott, ahol a nemzetállam az etnikai nemzet államát jelenti, ott hiába kap állampolgári jogot egy más etnikumhoz tartozó személy, mégsem érezheti magát a hazájában, mert az a másik etnikum tulajdona. Ebben a zavarodottságban, ha elkezdjük a rendteremtést, nehéz biztosnak lennünk abban, hogy valóban az elején kezdtük-é el és egyáltalán tudunk-e rendet teremteni. A teljesség igénye nélkül legalább a saját házunk táján kíséreljük meg ezt, megfogalmazva e fogalmak értelmező szótárát, hogy végre tudjuk, nyolcvanöt évvel Trianon után mi a magyar, mért nincs a nemzetünknek államhatára és hol a hazánk? ■magazin Az igazi nemesség a létekben gyökerezik Édesapja a Teleki-kormány földművelésügyi minisztere volt, keresztapja IV. Károly koronázási szertartását rendezte meg, dédapja pedig, a miniszterelnöki székben ült a millennium idején. Amúgy családfája egyes források szerint Szent István koráig nyúlik vissza, de a XIII. századig biztos források igazolják a történelmi család létét. Ki gondolná, hogy egy ilyen felmenőkkel bíró ember egy karnyújtásnyira él és dolgozik tőlünk? Pedig ő, Bánffy Miklós, Lányvár polgármestere, már tizennégy éve intézi a község ügyes bajos dolgait, ha pedig őseiről kérdezi valaki, szerényen mesél a család történetéről. A Bánffy család története - írásos dokumentumokkal bizonyíthatóan - az Aranybullát kiadó II. András korába nyúlik vissza, egész pontosan Tomaj Dénes nádorhoz. Bár egyes elbeszélők szerint az a besenyő fejedelem, aki Szent István korában nem akarta felvenni a kereszténységet, szintén az ősök közé sorolható. De térjünk vissza az említett nádorhoz. Akkoriban, a XIII. században, a Tomaj nemzetség három ágra szakadt: a Losonczira, Dezsőfyre és a Bánffyra. Az a bizonyos Dezsőfy-ág viszonylag hamar, a XIV században kihalt; a Losonczi-ág pedig később 1552-ben halt ki, Losonczi Istvánnal, aki Temesvár védőjeként vesztette életét a török ellen vívott harc során. A Bánffy-ág azonban megmaradt, és ma is létezik és a történelem során nádorok, országbírók, bánok, egyéb komoly funkcióban tevékenykedő udvari emberek kerültek ki a családból. Erdélyben gyökerezik... A Bánffy család gyökerei Erdélybe nyúlnak vissza. Először IV Béla idején kaptak ott birtokokat, aki akkor, mint trónörökös kapta feladatul Erdély igazgatását. Vele tartott II. Tomaj Dénes is, tehát így kerültek a család ősei kapcsolatba Erdéllyel. A történethez az is hozzá tartozik, hogy II. Tomaj Dénes az életével fizetett a birtokért, hiszen a magyarok szempontjából gyászos emlékű muhi ütközetben életét vesztette. A következő századokban a Bánffyak sűrűn előfordultak megbecsült pozíciókban. Az egyik legismertebb sarj az irodalomból is ismert Bánffy Dénes, Apafi Mihály sógora és egyben áldozata is. Apafi ugyanis kivégeztette őt, igaz, az utolsó pillanatban kegyelmi levelet írt számára, de ez nem jutott el a hóhérig. Az esethez fűződik a család egyik élő hagyománya, miszerint a Bánffyak nem esküsznek szőnyegen. A legenda szerint ugyanis Apafi megesküdött, hogy nem érheti Bánffy Dénesi bán- tódás. A kivégzést követően azonban Apafi kijelentette, hogy ő hiába esküdött a földre, amin áll, amikor szőnyeg volt a lába alatt és nem föld... Az erdélyi fejedelemség megszűnését követően is Erdélyben maradt a család, méghozzá továbbra is megbecsült pozícióban. Mária Terézia például Bánffy Györgyöt nevezte ki Erdély kormányzójának, akit e poszton II. Bánffy György követett. Az újkor Az újkor történelme szintén sok dicsőséget hozott a családnak. A következő, kimagasló sarja az ősnemesi családnak Bánffy János volt, az 1848-as szabadságharc idején. A leányvári polgármester dédapja szintén folytatta a család hagyományait: a millennium idején, 1894-98 között miniszterelnök volt. A család másik ágából is jutott e korszakra jelentős szerepet betöltő Bánffy: IV Károly koronázási szertartásának rendezője, Bánffy Miklós, író, későbbi külügyminiszter volt. A család eddigi utolsó, a magyar történelemben jelentős szerepet játszó személyisége Bánffy Dániel, a polgármester édesapja, aki földművelésügyi miniszter volt a második világháború ideje alatt a németek bevonulásáig. Őt Teleki Pál hívta meg a magyar kormányba, miután megtörtént Erdély visszacsatolása. A háború viszontagságai Erdélyben ma már viszonylag kevés Bánffy él, a család egy része ugyanis 1940-ben átkerült Magyarországra, a miniszter édesapával. A háborút követően meglehetősen kockázatos dolog lett volna visszamenni a Romániához csatolt Erdélybe, ezért nehéz időszak köszöntött a családra. Az Alföldre száműzték őket és egy hentes bolt raktárában élt jó ideig a kilenctagú család. „A fogassal nem volt gond, ott lógtak a falakon a húskampók” - mondja mosolyogva az idő távlatából Bánffy Miklós, bár akkor egy kisfiúnak bizonyára nehezebb volt feldolgozni a történteket. A viszontagságos időket követően a család szétszakadt, egy részük '56-ban, Svájcba, mások Amerikába emigráltak. A hét testvér közül ma négyen élnek, ketten közülük Leányváron. A politikával azonban Bánffy Miklóson kívül egyikük sem foglalkozik. Hogy miért pont ő viszi tovább a „családi hagyományt”, arra talán magyarázatot ad édesapjával folytatott egyik beszélgetése: „Lehet, hogy a családi örökség is kihat arra, hogy politikával foglalkozom.- Amióta az eszemet tudom, már politikai dolgokat hallottam otthon. Korán megtanultam olvasni, már ötéves koromban felolvastam édesapámnak az Egri csillagokból. Ekkor úgy gondolta, már érett fejjel is tudok gondolkozni és közölte velem: ami otthon az asztal körül elhangzik, az csak a családra, a szobában tartózkodókra vonatkozik”- emlékezik vissza a politikusi gyökerekre a polgármester. A háborút követően hosszú út vezetett Leányvárig, 1981-ben költözött családjával a faluba, 1990-től önkormányzati képviselő, 1991. december elsejétől pedig- máig - a település polgármestere. Nem kell kutyabőr A család egykori értéktárgyainak nagy része, bútorok, könyvek eltűntek a háborút és az erdélyi otthon kifosztását követően. Több száz éves emlékek így csak mutatóban vannak a tulajdonában. Az Erdélyben maradt emlékeket a románok lopták szét, nem is olyan régen egy romániai üzletemberrel készült televíziós interjúban látott viszont egy családi ezüsttálat. „Ritkán azért bukkannak fel régi dolgok. Egyszer, még a 70-es éveken kaptam egy kis csomagot Erdélyből, benne édesapám pecsétnyomójával. Egy alkalommal, amikor Erdélyben tartózkodtam, éjjel megjelent nálunk egy ember, a vállán zsákot cipelt, amelyben egykori könyvtárunk hat kötete lapult. Kiderült, hogy az illető apja édesapám kocsisa volt, és amikor a háborúban a románok szétlopták, felgyújtották a könyvtárunkat, akkor ő megmentette ezt a hat kötetet” - mesél a sajnos ritka pozitív esetekről Bánffy Miklós. A nemesség eredetét igazoló oklevéllel kapcsolatos kérdésére mosolyogva csak annyit válaszol: „Nincs nemesi oklevelünk, nekünk nem is kell: erre azoknak van szüksége, akik a XVIII- XIX. században kaptak nemességet.” A Es a jövő? Remélhetőleg a családi otthon nem vész el, a tárgyakhoz hasonlóan. „A házainkat, birtokokat talán sikerül visszaszerezni, bízom benne, hogy a román törvények hamarosan lehetővé teszik ezt, hiszen jelenleg is folyamatban van a kárpótlási törvény módosítása. Eddig nem román állampolgár nem kaphatott vissza földbirtokot, csak felépítményt. Ennek köszönhetően egy ház már visszakerült hozzánk, eléggé megviselt állapotban” - meséli a polgármester, aki ennek ellenére nem tervezi, hogy visszatér Erdélybe, de - mint mondja -, ha esetleg Románia is bekerül az unióba, akkor talán elképzelhető. Addig azonban marad a község szolgálatában. • Gál Kata
