Hídlap, 2005. április-június (3. évfolyam, 63-127. szám)

2005-06-18 / 119. szám

HÍDLAP • 2005. június 18., szombat

hídlapmagazin

Visszatekintés

Szemtől szemben a vulkán erejével

leg az alsóbb, szórványos településekkel is rendelkező régió felé. Barátunk elismert szaktekintélynek számít a hegyen, amiről magunk is meggyőződhetünk. Nem kell magyarázkodnunk, engedélyekhez folyamodnunk az egyébként szigorúan ellenőrzött területen, elég ha csak rá hivatkozunk, és megnyílnak a kiskapuk.

A fák recsegése, ropogása, az égő fa szaga, és a mindenütt szálló pernye jelzi, hogy közeledünk célunkhoz. Messziről erdőtűznek tetsző jelenség, közelről azonban már jól láthatóan, az erdőt pusztító, lánctalpasként előrenyomuló, 1000 °C-on izzó olvadt, gigantikus lávafolyam az, amihez igyekszünk. A látványt nehéz elképzelni pusztán e sorok olvastán, én mégis megpróbálom szemléltetni: Az izzó tömeg kétemeletnyi, 6-8 méter magas homlokkal közeledik, és a szó szoros értelmében falja az erdőt. A vastagsága azért ilyen tetemes, mert egy időszakos patakmederben halad, ami természetesen nem engedi szétterülni. Ez persze az erdő szempontjából szerencsés helyzetet teremt, lévén így csak a mederben, illetve annak szegélyén lévő fák pusztulnak el. A láva 3-4 méterről már begyújtja a gyúlékony anyagokat, a fenyők „sikítva” kapna lángra. Néhány perccel később pedig a már szürke kőhalom borít mindent . Az egész lávatömeg ereje igazából csak szemből tűnik félelmetesnek. A frontvonalról hatalmas méretű izzó tömbök gurulnak le. Nem árt az óvatosság. Arra, hogy az

erdő egyéb részei ne kapjanak lángot, egyenruhás erdészek ügyelnek, akik lapátokkal, csákányokkal folyamatos készenlétben állnak. A kőfolyam, mind fentről, mind oldalról inkább egy meddőhányóra emlékeztet, amit láthatatlan erőként a folyamatosan pótlódó láva állandó mozgásban tart. Ezt különben csak abból látjuk, hogy minden irányba apró kövek gurulnak le róla. A láva mozgásáról a jellegzetes üvegcserép-törés hang árulkodik, ami a felszíni kéreg megszilárdulásának és a mozgás során történő felda- rabolódásának következménye. A csörömpölés olyan mértékű, mintha egy lakótelep épületeinek üvegablakait egymás után betörné valami vagy valaki.

Amíg a láva frontjánál tartózkodunk, úgy. kb. 5-6 méteres távolságban, nincs okunk panaszkodni a hőmérsékletre. Arcunkat izzó kohó melege perzseli, míg a 2000 méter körüli magasságban a novemberi időjárásnak kitett hátunk fázik. Időnként, muszáj megfordulni is, hogy hőháztartásunkat egyensúlyban tartsuk. Az erdészek javaslatára felkapaszkodunk egy magaslatra, ahol a kb. 1 kilométerre lévő kráter lávaszökőkutas kitöréseiben gyönyörködhetünk. Egy rövid ideig, mert a hideg hamarosan ismét a forró katlanhoz késztet bennünket.

Provenzana. Az északi turistaközpont, már csak a térképeken, úti könyvekben létezik. Itt volt ugyanis az októberi földrengések epicentruma. Épület alig maradt állva. Amelyik pedig túlélte a rengéseket, a hegyről lefolyó lávaár áldozatává vált. Ez a lávafolyam nem azonos az előzőekben részletezettel, ami ugyebár a déli oldal erejét pusztítja. Az északi sokkal nagyobb területeket érintett, és nem csak lakatlan részeket. Az egykori turistaközpont épületei: szállodák, éttermek, büfék, ajándékbódék tűntek el. A láva egyszerűen átfolyt felettük. A kép, mely bennünket fogad, egyfelől siralmas, ám mégis lenyűgöző, hiszen a természet erejével találjuk szemben magunkat. Gőzölgő, kietlen táj terül el előttünk. Mintha a földtörténet egy korábbi időszakába csöppentünk volna vissza, amikor még mindenütt vulkánok működtek. A furcsa az egészben az, hogy akkor, évmilliókkal ezelőtt is minden ugyanígy működött, igaz, ember még nem lakta a bolygót.

• Kép és szöveg: Lieber Tamás

2002 novemberét írjuk. Személy- gépkocsinkkal az Etna meredek szerpentinjén kapaszkodunk. Az igen heves kitörések már majd egy hónapja rendületlenül tartanak.

Milo, Zaferrana, Nicolosi, néhány kisváros azok közül, melyeket keresztezni kényszerülünk, s melyekben a természeti károk első látásra is köny- nyen felmérhetőek.

Összeomlott, illetve a sűrű ácsola- tokkal félig-meddig megmentett épületek árulkodnak a vulkáni színjáték előjeleiről, a néhány héttel korábban lezajlott pusztító erejű földrengésekről.

Az itt élők mindenre fel lehetnek készülve - gondolnánk, ám ez koránt sincs így. A megélhetést, sőt viszonylagos jólétet - konkrétabban: közvetlenül a termőtalajt, építőanyagot, közvetve pedig az idegenforgalmi bevételeket - biztosító hegyre nem különösebben a váratlanul bekövetkező események a jellemzőek. Legalábbis az itt élők többsége ekképpen vélekedik.

Egy emberöltő persze kevés ahhoz, hogy egy vulkán működéséről messzemenő következtetéseket vonjunk le. A statisztikák ugyanis csak évezredes, esetleg évszázezredes múlt ismeretében értelmezhetők, de még így is csak hozzávetőlegesen. Néhány generáció tapasztalatai tehát ilyetén semmitmondónak tekinthetők. így van ez mindenütt a világon, ahol tűzhányók működnek. Évtizedek, sőt évszázadok múlhatnak el viszonylagos nyugalomban, mígnem egyszer csak a szunnyadó vulkán életre kel.

Kontinensünk legnagyobb tűzhányója a szicíliai Étna, folyamatos kitöréseivel ugyan valamelyest éberen

tartja a környékén élőket, ám épp ez az állandóság, monotónia az, mely a ritka kivételektől eltekintve különösebb izgalomra nem ad okot. Ezért történhetett meg, hogy a 2002. októberében bekövetkezett katasztrófa még a sokat látott, és elvileg mindenre felkészített kutatókat is váratlanul érte.

Milo. A kisváros utcácskái néhány céltalanul lézengő egyéntől eltekintve, kihaltnak tűnnek, csupán a polgárvédelem főtéren felállított sötétkék sátraiból szűrődik ki a rádióadóvevők szüntelen recsegése. Amerre nézünk, mindenütt sérült épületeket vagy romokat látunk. Szerencsésnek mondhatja magát az, akinek háza talpon maradt. Acsolatok, támfalak, gerendák kaotikus összevisszasága - számunkra, érthető okokból - a hetekkel ezelőtti fejetlenségről, szervezetlenségről árulkodik. A település szinte a szó szoros értelmében, a feje tetejére állt. Az utcákat róva, magunk is próbáljuk kikövetkeztetni a történteket, miközben fejünk felett sűrű, sötét fellegek gyülekeznek. A helyiek jól ismerik ezt a jelenséget, amely bizony jócskán megkeseríti az egyébként sem problémáktól mentes napjaikat. Az Etna éppen működő parazitakráteréből kilökődő irdatlan mennyiségű poranyag (vulkáni hamu) fölénk ért. Majd hirtelen zivatarként zúdul a nyakunkba. Ami ilyenkor a legrosszabb, hogy ez elől képtelenség elmenekülni. Ha az embernél nincs olyan ruha, mellyel szemét, száját, orrát, fülét védi, abszolút kiszolgáltatott. Nem beszélve a fedetlen fényképezőgép kényes tartozékairól. Azt hiszem, már el tudom képzelni, hogy mit élnek át a beduinok egy-egy sivatagi homokvihar alkalmával. Próbáljuk elérni a közelben parkoló autónkat, de csukott szemmel ez nem megy valami könnyen. Aztán valahogy mégis sikerül, ám eközben a szél a segítségünkre siet. Kisöpri a város felől a porfelleget. Tanulunk a leckéből, legközelebb az ilyesmire is felkészülünk.

Zafferana. A poráldás látható nyomai. Mindent több centis, szürke bevonat borít. Utcákat, épületeket, autókat, növényeket. A híradókból jól ismert kép, amint az idős nénik portájukat söprik. Ezek azok a momentumok, melyek a helyiek mindennapos küzdelmeiről a leginkább árulkodnak, nem véletlen, hogy a tudósítók indítóképeit is többnyire az ilyen képsorosok teszik ki. A söprögetés persze mélyebb értelmet is nyer, ha belegondolunk abba, hogy ez az egyetlen dolog, amit az ember tehet a vulkánnal szemben: eltakarítja a romokat.

Sapienza. Reggel 7 óra, kint tartózkodásunk második napja. A déli turistaközpontnál Francót várjuk. O az a helyi vulkanológus, akihez immáron több éves kapcsolat fűz minket, és aki itteni túráinkat szervezi. O az, aki tudja, hogy mikor, mit és hol érdemes megnézni. Előző este értesült egy lávafolyamról, mely kb. 2700 méteres magasságból indult, s jelenleg még az Etna lakatlan déli lejtőjén halad lefelé. Már kb. 2000 méteren van, és megállíthatatlanul köze-