Hídlap, 2005. április-június (3. évfolyam, 63-127. szám)
2005-04-02 / 64. szám
HÍDLAP • 2005. április 2., szombat hídlapmagazin mot tévőé k a különbségek. Térdig hóban a Csukás-hegységben Erdély, vagy ahogy a népnyelv nevezi, Tündérország tájképében legmeghatározóbb szerep a Kárpátok vonulatának jut. A magas-, középhegységi, valamint dombsági jegyeket egyaránt magán hordozó vidék, akárhányszor is keressük fel, mindig más arcát mutatja. Erdély területén a Kárpát koszorú részeként, a kialakulásában egymástól merőben eltérő Keleti- és a Déli-Kárpátok vonulatát találjuk, ám a különböző vonulatokon belül is szálópontünktől a Csukás-házig az „l”-es, innentől pedig a „3”-as, illetve a „2”-es jelzéseket használtuk. A Csukás-hegységről alkotott ismereteinket idáig csak könyvekből, illetve térképekből meríthettük, viszont az ezekből szerzett információk alapján kellőképpen fellelkesülve vágtunk neki a hóakadályokkal, bükkösökkel, fenyvesekkel és sziklatornyokkal tarkított terepnek. A márciusban szokatlanul meleg időjárás (szélárnyékban 18-20 °C, valamint az erőteljes napsugárzás és a csekély légköri nedvességtartalom) tiszta időt, az útvonal és szinte az egész hegység jó beláthatóságát biztosította, és természetesen ez amellett, hogy a közérzetünket is pozitívan befolyásolta, kedvezett a jó minőségű fényképfelvételek elkészítésének is. Körülbelül egy órás gyaloglás után értünk el az első igazán látványos részhez, a Bretocsa szikláihoz, ahol a hegység mintegy 50 megalitja közül jó néhány érdekes formációt találtunk. Itt jegyezhetjük meg, hogy a hegység jellegzetes, a domborzatot is meghatározó kőzete az úgynevezett Csalhó-Zaganu konglomerátum vagy kavicskő, amelyek néhol 600 métert is elérő vastag rétegei rátelepültek a puhább palás-, márgás-, homokköves alsókréta flis rétegre. A konglomerátumot alkotó kavicsok átmérője általában 30 cm alatt van, eredetük szerint mészkövek, kristályos, illetve vulkáni kőzetek egyaránt lehetnek, amelyeket meszes-homokos agyag köt össze. A Bretocsa szikláiban különböző formákat fedezhettünk fel, melyeknek a barlangokban lévő cseppkövekhez Az elmúlt évben több alkalommal is ellátogattunk Kézdivásárhelyre, ahol a helyi Petőfi Sándor Általános Iskola Földrajz Körének diákjai és tanárai voltak vendéglátóink. Mindamellett, hogy előadásainkkal segítettük a Földrajz Körösök munkáját, természetes igényünk volt, hogy egy rövidebb túrát is programunkba iktathassunk. Sajnos csak egy nap állt rendelkezésünkre, hogy a hegyekbe is ellátogassunk, ezért olyan célpontot választottunk, amelynek „megkóstolásá- hoz” ennyi idő is elégségesnek tűnt. A Csukás-hegység - mely a Keleti- Kárpátok déli hegységcsoportjának, az úgynevezett Kárpát-kanyarnak a tagja - nem tartozik a turisták által felkapott kirándulóhelyek közé, ám hihetetlenül látványos, főként konglomerátumból képződött formakincsei, valamint történelmi emlékei révén méltán tarthat igényt az érdeklődésre. Maga a hegység „mindössze” 200 km2-nvi kiterjedésű, legmagasabb pontja a névadó Csukás 1954 méterrel emelkedik a tenger szintje fölé. A területet északnyugat felől a DN 1A számú műúton közelítettük meg, amely a hegység nyugati oldalán halad, és ahonnan tervezett túránkhoz a legjobb kiindulópontot találtuk. így Brassóból ezen az úton a Tészla-híd (Podul Teslei - 29,5 km) és a Babarunka menedékház érintésével a Bretocsa-hágóig (1263 m) autóztunk, ahonnan kezdetét vette a gyalogtúra. A relatíve nem túl nagy szintkülönbségek ellenére a terep március derekán is nehéznek ígérkezett, ugyanis ebben a magasságban jelentős hőmennyiséggel kellett számolnunk. (Ennek mértéke az idehaza tapasztalható téli hőmennyiséggel nem vehető egy kalap alá.) Az olvadó, vizes hó nemcsak a benne való járást nehezítette meg (minden harmadik lépésnél térdig, combközépig süppedtünk bele), de a bakancsok rövid idő alatt történő átázásában is közrejátszott. Túránkat a Bretocsa-hágó - Bretocsa- havas - Tigáj-nyereg (1745 m) - Csukáscsúcs (1954 m) - Csukás menedékház (1595 m) - Cheia (880 m) által közrefogott turistautakon teljesítettük. KiinduA gerincen haladva kezdetben északnyugati irányban a Tészlát, távolabb a Barcasági-medencét láthattuk. Tovább haládva észak felé a Dong-havasra, alattunk, nyugat felé pedig a Babarunka forrásvidékére pillanthattunk rá. Majd miután a Bretocsa-csúcsának (1827 m) megkerülésével leereszkedtünk a Tigáj- nyeregbe (1745 m), ahol a Nagy-Tigáj sziklacsoportjára volt rálátásunk. A csúcs felé a nyeregből meredeken, azután lassan emelkedtünk, jobbról elhaladtunk egy magas szikla mellett, ahol az útikönyv szerint sodronyköbetartani, mert egy meredek hólejtőt is keresztezni kényszerültünk. Bár nem tűnt lavinaveszélyes terepnek, nem ártott az óvatosság. A csúcs elérése nem tűnt különösebben nehéz feladatnak, egy viszonylag lankás hólejtő tetején állott a tábla (Váriul Ciuca°), mely az 1954 méteres magasságot jelezte. Az elmaradhatatlan csúcsfotó elkészülte, majd a csokoládé elfogyasztása után szintén az „l”-es, vagyis a „piros sáv” jelzés mentén indultunk lefelé. Útközben fantasztikus rálátás nyílott a környező hegyekre (Persány-, Baróti- és Bodoki-hegységek, Keresztény-havas, Nagykő-havas, Bucsecs keleti része, az Omul gerincével, Kis- és Nagy-Tatárhavas stb.). Lefelé ereszkedtünkben sem kellett nélkülöznünk a hatalmas konglomerátum tornyokat, mint például az Orsót, vagy a Pletykáló vénasszonyokat. Innen már látni lehetett a Csukás menedékházat, amit célba is vettünk. Egy viszonylag meredek lejtőn ereszkedtünk lefelé, miközben többünkben - talán az oly kedvelt Börzsöny analógiájára - a menedékház nyújtotta komfort járt az eszünkben. Ebben sajnos tévednünk kellett. Az épület elhanyagolva, gondozatlanul állt. De így legalább „időhúzás” nélkül folytathattuk utunkat a „sárga”, illetve „kék” jelzések mentén. A Csukás-hegységben kevés forrás található, az egyikbe éppen ezen az útvonalon botlottunk. A valamikori Hármas-forrást (1940-es foglalásakor három, 1982-es felújításakor pedig kettő kivezetést építettek) ma Nicolae Ioan-forrásnak nevezik. A lefelé vezető úton, az alacsonyodé térszínnel arányosan a hó mélysége is csökkent, így egyre könnyebben haladhattunk immáron a kényelmet biztosító autók felé. Bár egy kisebb nehézség még hátravolt: felfelé kb. 300 méteres szint és kb. 3 kilométeres táv leküzdése a szerpentinező aszfaltúton. Mindeközben érdekes légköri hatásokat tapasztalhattunk. Az egyébként hűvösen fújó széllökésekbe időnként - vélhetően a magasabb, sziklák által is felhevített régióból - kifejezetten meleg légáramlatok is vegyültek, melyek, még ha csak másodpercekre is, de enyhítették el- csigázottságunkat. • Lieber Tamás hasonló fantázianeveket adhattuk. Van itt pásztorkucsma, emberfej, de itt találjuk a Galamb, valamint a Bretocsa szfinxe elnevezésű tornyot is. A hóban történő haladás jócskán fogyasztotta erőnket, így egy hómentes sziklaaljban, melyet a nap is kellemesen melegített, elköltöttük reggelinket. A sziklák lábától 20-25 perc alatt értünk fel a gerincre, ami már az itt leggyakoribb hegy-völgyi szélnek kitett terület. A növényzet kitűnően alkalmazkodik a mostohább időjáráshoz, a cserjék a talajhoz lapulnak, a fák pedig zászló alakúak (csak a széllel ellentétes oldalon maradnak meg az ágaik). télbe is kapaszkodhattunk volna, ám ennek - lehet, hogy a nagy hó miatt - nyomát sem láttuk. Egy kissé bizarr érzés volt a térdig süppedő hóban, egy 30-40 cm széles párkányon harántolni, úgy, hogy jobbra tőlünk 15-20 méteres meredek letörés volt. Egymástól 8-10 méterre haladtunk, amit már csak azért is igyekeztünk A Keleti-Kárpátok sziklatornyai közt
