Hídlap, 2005. április-június (3. évfolyam, 63-127. szám)
2005-04-02 / 64. szám
hídlapmagazin 2005. április 2., szombat • HÍDLAP • Közeledik a Költészet Kapja AZ ISTEN ITT ÁLLT A HÁTAM MÖGÖTT... Az Isten itt állt a hátam mögött s én megkerültem érte a világot. Négykézláb másztam. Álló Istenem lenézett rám és nem emelt föl engem. Ez a szabadság adta értenem, hogy lesz még erő', lábraállni, bennem. Úgy segített, hogy nem segíthetett. Lehetett láng, de nem lehetett hamva. Ahány igazság, annyi szeretet. Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra. Gyönge a testem: óvja félelem! De én a párom mosolyogva várom, mert énvelem a hűség van jelen az üres űrben tántorgó világon. Lassan közeledik április II és éppen 100 esztendeje lesz, hogy megszületett József Attila 1905-ben. 1964- től évente ez a nap a magyar Költészet Napja. Költészet! Vannak megfoghatatlan dolgok, ezek közé tartozik a versírás is. Mit is akar valójában a költő? Arany János legendás története jut az eszembe. Egyszer, egyik írásával kapcsolatosan mondotta valaki a jellemző, verselemzést kezdő gondolatot: „és a költő azt akarta mondani...” - mire Arany szarkasztikusán csak ennyit válaszolt: „Akarta a fene! ” A költészet egyszerre lágy és kegyetlen, őszinte és meseszerű, valós és valótlan, érthető és átláthatatlan. A költő nem külömb, mint a többi ember, csak más. Gondolkodik és mert gondolkodó lény, csalódni született. Sorsa, hogy felfogjon minden fájdalmat, megszenvedje mindazt a rosszat, ami a világban fellelhető. Mégis ő az, aki látja a hamuban az arany csillogását és hallja a muzsikát a dörgő ég alatt is. De olvassuk-e még őket? Veszünk-e még a kezünkbe verseskötetet? Épp hogy elmúlott a húsvét. Emlékezzünk az ünnepre, József Attilára és a Költészet Napjára Vass Albert soraival! Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk. Messzi út porából köpöúyeget veszünk Nem egyszáz, nem kétszáz, sok százéves nóta. így dalolják magyar honban, talán Mohács óta. Véreink, véreink, országutak népe. Sok százéves Nagypénteknek, soha sem lesz vége? Egyik napon Tamás vagyunk, másik napon Júdás vagyunk. Kakasszónál Péter vagyunk, Atokverte, szerencsétlen nagypéntekes nemzet vagyunk. Golgotáról golgotára hurcoljuk a keresztfákat. Mindig kettőt, sose hármat. Egyet felállítunk jobbról, egyet felállítunk balról. S amiként a világ halad, Egyszer jobbról, egyszer balról, Fölhúzzuk rá a latrokat. Kurucokat, labancokat, közülünk a legjobbakat, Mindég csak a legjobbakat. Majd, ahogy az idő telik, Mind ki dolgát jól végezte, Nagypéntektől nagypéntekig Térdelünk a kereszt alatt. Húsvéti csodára lesve, Egyszer a jobbszélsö alatt, Másszor a balszélsö alatt. Éppen csak a középső az igazi, Üres marad. Nincsen is keresztfánk közbül, Nem térdel ott senki, senki. A mi magyar nagypéntekünk Évszázadok sora óta, Évszázadok sora óta, Ezért nem tud húsvét lenni. így lettünk országút népe. Idegen főid csavargója. Pásztortalan jószágféle. Tamással hitetlenkedő, Kakasszóra Péterkedö, Jti- dáscsókkal kereskedő. Soha-soha békességgel Krisztus úrban szövetkező. Te kerülsz föl, bújdosom én, En vagyok főnt, búj- dosol te, Egynek közülünk az útja Mindig kivisz idegenbe. Bizony jól mondja a nóta, Hogy elmegyünk, elmegyünk, Meszszi nagy utakra megyünk, Messzi nagy utak porából Bizony köpönyeget veszünk. S ebbe a nagy köpönyegbe Sok-sok súlyos köpönyegbe Bizony pajtás mondom néked, Rendre-rendre mind elveszünk. • Varga Péter Dénes A legnagyobb magyar kább, milyen ellentmondásos, önpusztító és önmagával is kibékületlen nagyszerű szellem volt. Egész életét végigkísérte a rettegés. Félelem attól, hogy amit útjára indított, nem fordul-e a visz- szájára, nem pusztít- ja-e el önmagát? A polgári reformok bátor kezdeményezőjét tiszteljük benne. Hazaszeretete, az emberi haladásba vetett hite, harca a haladó reformokért, áldozatkészsége, akaratereje, alkotó szenvedélye, szívós gyakorlati munkássága a magyar történelem egyik legnagyobb személyiségévé avatta. A napokban lesz 145 esztendeje, hogy 1860. április 8-án Döblingben elhunyt. Korábbi meggyőződése ellenére az 1848 áprilisában megalakuló Batthyány-kor- mányban a közmunka-közlekedésügyi miniszteri tárcát kapta. Bécs és a független magyar kormány közötti feszültségeket azonban nem volt képes elviselni. Posztjáról lemondott, és 1848. szeptember 5-én a döblingi elmegyógyintézetbe került, orvosa Almási Balogh Pál tanácsára. Széchenyi Döblingben hamarosan visszanyerte szellemi alkotóerejét, és élénk érdeklődéssel kísérte a hazai és európai politikai eseményeket, viszonyokat. Az 1850-es évek második felében élénk politikai tevékenységet fejtett ki, szoros kapcsolatban állt a magyar politikai élet, elsősorban a politikai irodalom szereplőivel, és maga is hatamas irodalmi munkát végzett, amelynek kiemelkedő jelentőségű darabja a Bach-korszakot. dicsérő „Rückblickre” válaszként írt „Ein Blick auf den anonymen Rückblick” című munka, amely nyíltan, kemény szavakkal illette a fennálló rendszert. „A vasutat az idő hozta és nem Ön, drága kegyelmes úr” -írja egyhelyütt. A névtelenül megjelent munkában mindenki ráismert Széchenyire, a magyar ellenállás és haladás képviselői éppúgy, mint a császári rendőrség. A sorozatos zaklatások, házkutatások felőrölték maradék erejét. Az üldöztetéseknek csak a halála vetett véget. 1860. április 7-éről 8-ára virradó éjszakán „karosszékében ülve, átlőtt koponyával találtatott”. • PABLO „Kezét a kornak ütőerére tévé, s megérzé annak rezdüléseit és ezért, épp ezért mondom én őt a legnagyobb magyarnak.” Kossuth híressé vált szavai valóban kijelölték Széchenyi István helyét a magyar históriában. Nincs is a 19. század első felében olyan valóban nagy jelentőségű esemény, amelyben tevőlegesen ne vett volna részt. Reformer a szó klasszikus értelmében, aki modernizálni kívánta a meglehetősen feudális arculatú Magyarországot. Hidat épített és folyót szabályozott, Nemzeti Kaszinót szervezett és megindította a lótenyésztést és nem utolsó sorban a szellem ébrentartása érdekében megalapított a Magyar Tudományos Akadémiát. Naplójában lapozgatva derül ki leginm. Felszabadulás vagy megszállás? Sajátos tulajdonságokkal rendelkezik a történettudomány. írják a hozzáértők, írják rendületlenül, az egyes korok pedig értelmezik vagy a legrosszabb esetben átírják. Hajlamosak vagyunk fontos eseményeket, történéseket egy kategóriába sűríteni, egyszerűsítve egyetlen szóban megfogalmazni, mígnem a későbbi korokban kiderül, hogy az illető definíció nem is fedi egészen a valóságot. Ne gondoljunk feltétlenül szándékos történelemhamisításra. Egyszerűen csak nemzedékek jönnek és mennek, változik az események megítélése, értékelése, közelisége. Jó példa erre április 4-e változó értelmezése. A középiskolás tankönyvekben öt kifejezést is használnak: felszabadulás, fél-szabadulás, megszabadulás, felsza- ba-dúlás és megszállás. A több nézőpontú megközelítés oka, hogy az eltelt 60 év alatt nemzedékváltás zajlott le a történetírásban is. Az új generáció számára ez az időszak már nem személyes, hanem olvasott, tanult élmény, ezért a tudományosság uralja az érzelmek helyett. Amikor az általános iskola énekkarában még nagy lelkesedéssel zengtük, hogy „április 4-ről szóljon az ének”, a hallgatóság többsége számára személyes élmény volt a háború befejezése. Joggal ünnepelték boldog örömmel az évfordulót, hiszen a második világháború valóban a „legek” háborúja volt. A legvéresebb, legtöbb áldozatot követelő. Többen haltak meg a harctereken, mint a háború miatt elterjedt járványok következtében, a legtöbb pénzt igényelte és a legideologikusabb háború volt, amiben a vehemens propagandának köszönhetően a legtöbb önkéntes vett részt. Ekkor maradt a legkevesebb európai ország (mindössze Portugália, Spanyolország, Törökország, Svédország és Svájc) semleges. A győztesek és vesztesek háborújáról szóló tételt meghaladta a történettudomány, amely az egyes országok „túlélő magatartásának” több változatát is megkülönbözteti. „Ugyanakkor itthon ma még szinte hiánycikk a mindennapi életet bemutató, hangulatokat rögzítő, személyes jellegű dokumentum, napló, feljegyzés. Ezért a hazai kutatás minden bizonnyal ebbe az irányba fog elmozdulni”. 1945. április 18-án az ideiglenes kormány első ülésén döntött arról, hogy április 4. a „felszabadulás napja” legyen, bár még egy hétig folytak a harcok, azután egy időre szinte megfeledkeztek róla. 1950-ben a Rákosi-rendszer tette igazi ünnepnappá és az államszocializmus nyitónapjává. Határozottan a kommunista diktatúrához kötődő ünneppé vált, elvesztette azt a jelentőségét, ami eredetileg a háború végéhez kapcsolódott. Felszabadulásnak neveztük, pedig csak helycsere történt. Magyarország az egyik megszállásból belekerült egy másik megszállásba hosszú évtizedekre. Hivatalos ünnepként 1989-ben törölték el. • P. Rein
