Hídlap, 2005. január-március (3. évfolyam, 1-62. szám)
2005-01-08 / 5. szám
2005. január 8., szombat • HIDLAP imiapmagazin II. világháborús visszaemlékezések gyermekszemmel Nem minden generációnak adatott meg, hogy olyan nyugodt, békés karácsonya és szilvesztere legyen, mint a mai kor emberének. Volt időszak, amikor a legnagyobb ajándék a pincékben bujdosóknak az volt, hogy megérhették a másnapot. Az újévi jókívánságokat nem csak elcsépelve szajkózták, hanem valóban reménykedtek egy boldogabb jövőben. 1944. december 22-ét írunk. Zsiga bácsi ekkor 12 esztendős volt. Este tíz óra után járunk már, amikor lövöldözésre, hangoskodásra riad fel a Garant túlpartján fekvő kis falucska, Kisölved lakossága. Akinek volt mersze kitenni a lábát, láthatta, amint a „felszabadító” Szovjet hadsereg katonái a faluban állomásozó száz német katona közül 17-et kirángattak az ágyukból, a kapu elé állították és egyetlen szó nélkül lemészárolták. Voltak, akik a kapuig sem jutottak el, már a konyhában végeztek velük. A kis Zsiga értetlenül rázza a fejét: az életnek ekkor nem volt semmilyen értéke. Zsiga bácsi azokról az évekről még ma is csak óvatosan nyilatkozik. A múlt, az elmúlt negyven év - úgy tűnik - még mindig kísért.- A lemészárolt katonák csak 18-19 éves gyerekek voltak. A többiek, akiknek sikerült meglépni, Zalaba felé vették az irányt. Ott összeszedték csapataikat, és másnap kitörtek. Visszaszorították az oroszokat, de azok újra erőt gyűjtöttek és ismét ellentámadásba lendültek. Volt olyan nap, hogy háromszor cserélt gazdát a falu. 13 orosz tankot és egy „német tigrist” lőttek ki december 23-án. A német tankban lévő öt katona közül három bennégett. Ketten, a rádiós és a sofőr csodával határos módon megmenekült - mesél tovább az öregúr. A tankkocsit egyébként épp Zsiga bácsi földjén lőtték ki. A tank sofőrével, Johann Baptist Lindennel ma is tartja a kapcsolatot. A volt katona néhány éve felkereste azt a helyet, ahol csodával határos módon megmenekült, azóta élénk levelezést folytatnak. De hogy emlékezik vissza erre maga J. B. Linden? Az egyik levelében a következőket olvashatjuk: „1944. december 23-án én voltam a sofőrje a 824-es számú harckocsinak. Tankunkat az orosz hadsereg katonái lőtték ki körülbelül 400 méterre a Kisölved nevű településtől. Három bajtársam azonnal meghalt, csak Horst Kreutzer, a rádiós és én maradtunk életben. Kilövés után nem sokkal a tank felrobbant. Ezen a napon 4-5 harckocsival egy települést támadtunk meg, valószínűleg Ipolypásztót. A mi tankunk volt az alakulat vezértankja. A települést gyorsan bevettük, mivel az oroszok nem voltak ránk felkészülve. Kilőttünk egy orosz T 34-es tankot. Egy meredek part tetején álltunk. A domboldal szőlővel volt beültetve. Ezt megkerülve kellett volna továbbhaladnunk a völgybe, de később kiderült, hogy ez lehetetlen, mert az alá volt aknázva. Ezért a meredek dombon a szőlőparcellák között jöttünk át. Ahogy leérkeztünk, parancsot kaptunk, hogy támadjuk meg Kisölvedet. Vette, a csapat főparancsnoka a településtől 300-400 méterre hirtelen megállást parancsolt. Megadta az ágyúsnak a célpontot, de ebben a pillanatban találat ért minket, majd másodperces időközönként még két becsapódás volt. Megpróbáltam a tankot bestartolni, de nem sikerült. A harckocsi ekkor már égett. A társaim nem reagáltak kiáltásaimra. Számomra is érthetetlen, hogy tudtam én és a rádiósunk kijutni az erősen égő tankból. Schlösser főparancsnokkal sikerült összeszednem elhunyt társaim testi maradványait és eltemettük őket. Párszáz méternyi futás után felvett minket egy másik német tank. Engem súlyos égési sérülésekkel vittek egy táborba. Az alakulat fennmaradó része még aznap bevette Kisölvedet. A következő napokon hazaküldtek pihenni, majd később Győr környékén újra visszakerültem a seregbe.” Kisölveden tehát épp karácsony napján folytak a legkegyetlenebb harcok, ráadásul a megpróbáltatások az újesztendőben is folytatódtak, ekkor telepítették ki a lakosságot a faluból a környékbeli falvak lakosaihoz hasonlóan.- Amikor elhagytuk a falut, az oroszok számára szabad lett a rablás. Mire hazajöttünk márciusban, semmink sem maradt. Sokan a földbe ásták a ruhájukat és némi élelmet, de az oroszok ahol látták, hogy fel van túrva a föld, azt is kiásták és elvittek mindent. Még a kitelepített lakosság felpakolt szekereiről is kapkodtak le élelmet, ruhát - emlékezik vissza Zsiga bácsi. A község tavaly Johann Baptist Linden kérésére egy emléktáblát helyezett el a falu temetőjében az itt elhunyt német katonák emlékére. A falu polgármestere, Bacsa Zoltán büszkén újságolja, hogy a község neve a tavalyi emléktábla-avatás alkalmával idelátogatott katonáknak köszönhetően bekerült a német sajtóba is.- A németek pontosan feltérképezték, melyik katonájuk hol nyugszik. A legnagyobb háborús zűrzavarban is képesek voltak megjegyezni, hol temették el társaikat. Tudomásom szerint a régióban hasonló táblát az elesett német katonák emlékére csak Kétyen állítottak - mondta Kisölved polgármestere, aki azt is elárulta: kölcsönös látogatások megszervezésével tovább szeretnék mélyíteni kapcsolataikat. • Czigler Mónika Kisölved A falu emberének élete mindig is szorosan kötődött a templomhoz és a református valláshoz. A Hont vármegye nyugati részén található település fő megélhetése a mezőgazdaságban és a szőlőtermesztésben rejlik, de napjainkban ez nem jelent jövedelmező forrást. Ezért a falu fiatal generációja inkább a nagyvárosokba költözik. De tekintsünk vissza egy kicsit a falu történelmébe. Kisölvedről az első írásos emlék 1255-ből származik és Vlud néven említi. 1504-ben az Ewlewd, 1508- ban már a Kys Elwed elnevezés használatos. Ez a név állítólag egy állatnévből származik. A török portyázások következtében lehetelenné vált a közlekedés a felvidéki bányavárosok két fő útvonalán a Garam és az Ipoly völgyében, ezért a hadvonaltól távol eső Szekince-parti útvonal használata került előtérbe. Ez magával hozta az itteni falvak, tehát Kisölved gazdasági fellendülését is. A reformáció hulláma a falun is végigsöpört, és ez sorsdöntő fordulat volt a falu életében. A település lakói egytől-egyig a református egyház tagjaivá váltak. A falu ma is büszke a hitéért és híveiért mártírsorsot magára vállaló Jabloncai Petes Sámuel lelkészre, aki 1757 és 1767 között teljesített szolgálatot a faluban, amíg be nem börtö- nözték, meg nem vakíttatták és Orosziba nem helyezték. A jelenlegi templom majdnem a türelmi rendelettel egyidőben, 1789- ben épült. Több javításon is keresztül esett. Az 1903-ból származó adat szerint a 484 lelket számláló faluban 451 református élt. Ekkor kezdett emelkedni a faluban a más vallásúak létszáma és elérte a 7%-ot. A második világháborúban bombatalálat érte az iskolát és a templom tetejét a toronnyal együtt. A háború után hozzáfogtak a templom újjáépítéséhez, amelyet 1954 őszén szenteltek fel. A háború után 40 kisölvedi családot jelöltek ki deportálásra, ebből 16 családot marhavagonokban indítottak Csehországba 1946.december 21-én. Sok családfőt családja nélkül hurcoltak el csehországi kényszer- munkára. Ezt követte az 1947/48-as lakosságcsere, amely összesen 57 személyt, vagyis 19 családot érintett. Ebből csak három családnak sikerült visszatérnie sok megpróbáltatás árán. A Magyarországról Kisölvedre telepített emberek nagy része evangélikus volt, a későbbi években tovább nőtt az idegen fele- kezetűek száma a faluban. 1951 őszén megalakult a földműves szövetkezet, amelyet talán senki sem akart a faluban, de mindenki kénytelen volt belépni. 1960 nyarán pusztító árvíz tombolt a vidéken, a kiáradt Garam összeért a Szekincével. Talán épp a mentési munkálatok kovácsolták össze az embereket, amelynek következtében megindultak az építkezések, mezőgépek vásárlása, valamint a szőlő telepítése mintegy 20 hektárnyi területen. Az 1970-es években az ún. összevonással a szövetkezet irányítását átveszi Oroszka és Lekér. A munkalehetőségek korlátozottak, ezért a fiatalság inkább elköltözik, ami a falu elöregedését hozza magával. A rendszerváltást követően 1990. július 1- jén Oroszkáról hazaköltözik Kisölved önkormányzata. 1991-ben felbomlik a nyolc faluból álló szövetkezet is, a tagok pedig hazatérnek Lekérről. A gazdák egy része magánvállakozásba fog. Ebben az időben már rég nincs lekipásztora a falunak, ezért kérelemmel fordul az illetékesek felé. Hozzáfognak a parókia felújításához, amely 1997 őszére készül el, így már a felújított épületbe költözhetett be az új lelkész-asz- szony 1998-ban. • CzM
