Északkeleti Ujság, 1918 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1918-04-06 / 14. szám

X. évfolyam. Nagykároly, It1t. April»» 7. 14-tk Mám. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILaK — A NAGYKÁROLYI KERESKEDŐ TÁRSULAT HIVATALOS KÖZLÖNYE. Kléfústési arak K(éss érrt Félévre ............................. Ne gyedem ............................. Ta nítóknak égési érre .. rószerkesztó: OR. YBTZÁK EDE. BBSJEUiiiK mnn ssibmtsh. Szerkesztőség e* kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCMENYI-UTCZA M. SZÁM. („KÖLCSCY-MYOMDA* R.-T. NAOYKARRIT.) " Hirdetések ugyanott vétetnek fel. —­Nvilttér sora 1 X 20 fillér. Állítsunk hadimuseumot. (M-y.)A monarchia külügyminisztere a napokban azt mondta, hogy közel van az az idő, midőn erre a szomorú, véres napokra, csak mint egy rossz álomra fogunk visszagondolni! Ezt a percet, ezt a boldog időt nagyon nehezen várjuk már, mert hiszen rég beleuntunk e földi zivatar dörgését hallgatni. A véres napok után pihenőre vágyunk, Szivárványért esengünk, szent, magasztos jelért, hogy nem sokára ismét derült lesz az ég és a halál be­szünteti irtózatos munkáját. így gondolkozunk mi, hétköznapi, szürke életet élő emberek, kik kétszeresen érezzük testünk és lelkünk fájdalmát. Most igy gondolkozunk, mert a teremtésnek azon szerencsétlen mártírjai vagyunk, kik átélni vagyunk kénytelenek a történelem legnagyobb eseményét, a világok rettentő harcát a .földi hege­móniáért! És ugyanez az érzés fog eltölteni bennünket akkor is, midőn a megpróbáltatások keserű óráján tűi leszünk, de még lelkünk és szivünk érezni fogja a nemrég múlt napok, közeli esztendők hidegét, keserűségét. Amig e könnyek fel nem száradnak, sóhajok meg nem szűnnek, gyászfátyolok szét nem szakadnak, addig a vissza­emlékezés perce, életünkben szomorúsá­got fog jelenteni. De jönnek a kései évek. A föld gránátszakitotta testén, aranykalászok ringanak. A sirhantok márványoszlopain elfakul a név, belepi a moh, mert aki gondozta régen elköltözött már s halottak estélyén nem gyújthatja fel az emlékezés apró gyertyácskáit! Egy uj, fiatalabb kor fog beköszön­tem, más emberekkel, más gondolatokkal, más érzelmekkel. Hogy a mai kor képe hü maradjon, a történelem hatalmas könyvében sok­sok lap telik meg apró, igaz sorokkal. A jelen kor háborúját a jövő emberei már csak ezekből a könyvekből fogják megismerhetni, mert a résztvevők mesélő ajkait csendeskén mind lezárja a halál. A történelemnek a jelen kor igen bő anyagot szolgáltat,-de nekünk is van bizonyos kötelezettségünk az utókorral szemben. A háború emlékeinek összegyűjtését és megőrzését a történelem már nem eszközölheti. Vannak dolgok, melyek fájó, vagy örvendetes emlékeink, de amelyeket elég szemléltetően, elég kor­hűen a történelem talán nem is tudhat megörökíteni. Ez a mi kötelességünk, most a háború alkonyán, midőn hosszú pihenésre készül a.világ! Egy hadimuseum felállítása cultu- rális szempontból elkerülhetlenül szük­séges. Ha majd az idő fehérre festi hajunkat, ha az évek súlya alatt gör- nyedezni kezdünk, ha körülvesznek érdeklődő unokák, meg kell mutatnunk nékik azon emlékeket, melyek oly fon­tosak és fájdalmasak voltak életünkben. El kell vinnünk őket egy helyre, hol elővarázsoljuk nékik a mostani kort. Megmutatjuk nékik azt a gránátot, amivel a Jü(-ik század embere mészárolta egy­mást. Azt a fegyvert, mely halált küldött felebarátjának szivébe. Azokat a jelen­ben gyülöltnek tartott cédulákat, mely számunkra a nélkülözést jelentette, de egyben kitartásra buzdított és meghozta számunkra a győzelem babérkoszorúját a népek viaskodásában! Egy oktató, tanulságos museumot kell csinálnunk, melyből hazaszeretetei, erőt, kitartást tanulhatnak az unokák, kiknek számára életünkkel és vérünkkel megoltalmaztuk Árpád honát! Városunkban a vármegyeházán van egy nagyon szép, kis museum. Ez a & feltámadt halott. Irta: Margitay Imre. A kávéházban ketten 'ültünk. A kis város nem ér rá kávéházba járni. — Az ürességtől kongott a nagy szürke terem, melynek falai szombat és vasárnap este a helybeli paraszt- legények indiánokéhoz hasonló harci üvöltéseit veri vissza. A falon egy régi módi óra ketye­gett, szinte unalmasan, mintha az is megé­rezné hogy hétköznapokon nem érdemes a kerekeit elkoptatni. Ugyan kinek is? Malagát ittunk és bele bámultunk a szürke semmibe, melyet az est kezdett csak barnára festeni. Macza, a kifestett arcú pincérleány köze­lebb húzta székét az enyémhez s az asztalon felejtett kezemre helyezte szépen ápolt fehér kezét. Mind a ketten szomorúak és üresszivüek voltunk és mintha mind a Ketten tudtuk volna, hogy csak visszafelé kereshetünk, bambán átad­tuk magunkat a gondolatainknak és kerestünk, kutattunk a múltba, olyan jó ilyen, szürke csendben kedves gondolatokkal foglalkozni, amikor sötét van és csak a hold világit be az ablakon. Három hete ültem itt mindennap és három hete bámultam bele a Macza színtelen, kék szemeibe. Három hete simítottam meg minden­nap kifestett haját és három hete, hogy egy kínos bizonytalanság vett körül egy rettenetes kétely, amely nagy hirtelen belopta magát a szivembe, az agyamba, a mindenembe, meg­marcangolta a lelkemet. Három hete temették el a menyasszonyo­mat. És én, Réz Benő, úgy éreztem, hogy megszűntem létezni. Egyszerűen meghaltam én is, szépen, csendesen, mint a többi halott csak épen koporsóba nem tettek és nem kapartak el. De ez mindegy! Majd elkaparnak, ha ész­reveszik, hogy megvagyok halva. Punktum I Nincs tovább. Majd hozzáérnek egyszer a tes­temhez és észre fogják venni, hogy hideg, ak­kor aztán nagyot fognak kiáltani „ni, hiszen Réz Benő meghalt, temessük el csak gyorsan, szépe , virágosán, a helybeli bandával, hogy legyen egy kis szenzáció ebben a kis városban. Igen, én Réz Benő meg vagyok róla győződve, hogy ez igy lesz. Hár*m hete éptn ilyen szelíd alkonyat volt, Macza ott feküdt az ágyban kipirult arc­cal kibontott hajjal én az ágy szélén ültem és vékony sovány kezét tartottam és vigasztaltam. Az egyik haldokló, a másik haldoklót. Macának láza volt és én jeges ruhát tet­tem a fejére. Ekkor szépen elhalványult az arca, megszorította a kezemet és mélyen a szemem­be nézett. Miért ülsz itt Benő ? Miért nem mégy ki, messze innen a szép virágos tavaszba, ahol koszorút kötnek a lányok és lágy, illatos tavaszi csókokat kinálnak. Nekem valami összeszoritotta a szivemet sikoltani igen nagyot sikoltani szerettem volna, be csak krákogtam, hiszen én is haldoklóm, hiszen én is megakarok halni. Maca kivonta vékony kezét és bele kapasz­kodott az ágy szélébe, kissé felemelkedett az ágyban és lázas arcát hozzádőrzsölle az én Hideg ábrázatomhoz. Miért szeretsz engem Benő ? Négy hónapja fekszem itt tehetetlenül, megbékülve a halál gondolatával, mindennap könnyebb-könnyebb a búcsú. Csak Téged sajnállak Benő, mert úgy érzem jó feleséged lettem volna. Szeretlek, mint a ragyogó napot, olyan voltál nekem mindig, mint egy utóíérhetetlen valami, talán azért engedte meg az Isten, hogy a menyasz- szonyod legyek, hogy egy kis örömet is adjon, ahhoz a sok l ánathoz, amivel megajándékozott... Itt elfojtotta a köhögés és én éreztem, hogy lesülyed velünk az ágy, megmozdulnak a falak, hogy örökre eltemessék ezt az átkozott helyet, ahol Macám szenvedett. Szólani nem bírtam, úgy ültem az ágy szélén mint egy múmia, megkövesedve érzéketlenül. Maca pedig szépen szelíden megsimitotta a kezemet. Látod Benő, talán jó is lesz. igy, én egy kis igénytelen senki, csak egy buta szerelmes lány vagyok egy csacska, kacagó ábrándozó kis bolond. Én egészen magamnak szerettelek volna, örökre, mindörökké, Te pedig okos ember vagy Benő, részt kért volna belőled a nagy világ és én féltettelek volna az idegen asszonyi szemektől, azért ha megházasodol . . . Nem folytathatta tovább. Belevágtam, el­keseredésem, végsőkig felizgatott lelkem min­den erejeivel, szinte ordítottam: Nem soha: Esküszöm !! A beteg leány szelíden mosolygott. Ne esküdj Benő! Nem szabad . . . nem akarom, igen, igen, ha megházasodol arra vigyázz, hogy ne szeress meg többet olyan leányt, aki kacagva, bolondosán, félénken néz a szemedbe és összerezzen, hogyha megszólí­tod. Kerüld az olyan leányt, aki ábrándosán, behunyt szemekkel mászkál, és titokban szerel­mes verseket irkái hozzád. Későbben ezekből lesznek a rossz asszonyok, a féltékeny, ideges bolondok, akik még össze! is tavaszt sejtenek.

Next

/
Oldalképek
Tartalom