Északkeleti Ujság, 1918 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1918-04-06 / 14. szám
2-ik eldai. 14-ik szála. északkeleti újság Nagykároly és ermellék museum a jelen hadi emlékeivel kibővítve nagy kincse lesz Nagykároly városának. Hasznos voltát csak aria igazán hivatott, kései utókor fogja bebizonyítani. Igen szeretnénk, ha a hadiemlékek és általában a jelen korral kapcsolatos dolgok itt összegyüjtetnének. Mondanunk sem kell, hogy ez sem nagy fáradsággal sem nagy kiadássál nem jár. Egy általános, társadalmi, megyei actió kell hozzá, még pedig oly irányban, hogy a nagyközönség erről a nemes gyűjtési célról felvilágosittassék és felkéressék, hogy a birtokában lévő háborús emlékét szolgáltassa át ennek a museumnak, hol gondos őrizet alatt megtartatnak az utókor számára. E háborús emlékek között helyet foglalhatnak az e korban kibocsájtott nyomtatványok tömege is, mert a kor képének hü festésében igán nagy szolgálatokat tehetnek! Majdnem minden nagyobb város első céljául tűzte ezt ki s hisszük, hogy Nagykároly sem fog hátramaradni! Gyüjtsünk emlékeket, melynek láttára tisztelet kél az unokában és a jelen kor szenvedő emberének emléke előtt megemeli kalapját! A tisztviselők mártírjai. (M-y.) Általános és köztudomású dolog az a sajnálatos tény, hogy a mai háborús viszonyok és árak mellett a fixfizetésii tisztviselő élete a szenvedések végnélküli láncolata. Van azonban különbség tisztviselő és lisztviselő között is. Fizetésben, előléptetésben s általában olyan rendes és rendkívüli javadalmazásban, amit tulajdonképen egyformán kellene kapniok, mert hiszen az állam és törvényhatóság fennen hangoztatja, hogy nincsenek mostoha gyermekei. De széttekintünk és gondolatainkkal meg -állunk a messze vidékre elszórt falvak jegyzői laka előtt, akkor kellemetlen, bántó érzés fog el bennünket, az a nagymérvű, őszinte sajnálkozás, amit már több ízben hangsúlyoztunk és felemlítettünk. Ha ezekbe a szerény jegyzői lakokba bekopogtatunk, az igazi és nagy szegénység fogad bennünket. Itt találjuk meg az igazi háborús tisztviselőt, rettentő munkájának tömkelegében. Az állami igazgatás első mozgató szerve a jegyző. Minden néven nevezendő hivatalos ügy szálai vagy az ő kezéből indulnak ki, vagy az ö kezében futnak össze. Nélküle felborulna az állam igazgatása. Ez azaz a mártír tisztviselő, akinek a világon mindenféle hivatal parancsol, rendeleteket ad, hogy a haja szála sem látszik ki belőle. Általános panasz tisztviselői körben, hogy a megfogyatkozott létszám miatt kettős teherrel nehezedik minden munka a tisztviselő nyakába. Ezt mi is elismerjük és a tisztviselők eme nagy fáradságát az államnak viszontszolgálat fejében meg kell jutalmazni. Ne feledkezzünk meg azonban e helyen a jegyzőkről sem. Csak tekintsünk be egy jegyzői hivatalba. Itt is megfogyatkozott a létszám, de ha ez meg nem történt volna is a jegyző terhére ugyancsak felszaporodtak ám azok a munkálatok, melyek elintézése halasztást nem tűr s amely munkálatok megörlik a jegyző erejét. Vannak olyan dolgok, melyekről a béke boldog óráiban mit sem tudtunk, de annál jobban megtanultuk ismerni a háború alatt. Tessék elképzelni egy egész község, vagy pláne egy több községből álló kör élelmezését hadiözvegyeit, rendes közigazgatási és adóügyeit, továbbá az összes hadisegélyezési ügyeket egyetlen egy embernek elintézni, ki e nagy munkája mellett anyagi gondokkal is meg van terhelve. Hogy egy körzet helyes élelmezése és hadisegélyezése mily munkát igényel, azt nem kell bővebben magyaráznunk. Tessék rátekinteni a kopott ruháju. munkától görnyedő jegyző szomorú arcára és ez minden magyarázatnál bővebb felvilágosítással szolgál. Minden munkaerejét, tudását áldozza fel a jegyző azért a silány javadalmazásért, amiben részesül. Háborús segélyének rendezésénél ezt az óriási munkát nem méltányolták és különbséget tettek a többi tisztviselők és jegyzők között. Nyugdíjtörvényük rendezetlen, ugyannyira, hogy midőn a munkától megros- kadva, összetörtén, a nyugalom perceit óhajtják nincsen számukra biztosítva az a megélhetés, amit egy hosszú időn át becsületben és munkában megőszült tisztviselő joggal elvárhatna. Általában a hivatalos és magánkörökben az a téves felfogás lett úrrá, hogy a jegyző úgynevezett munkálataiból vagyont gyűjthet össze. Ezt az állítását cáfolni sem akarjuk, hanem felesleges beszéd helyett rámutatunk a fentebb részletezett óriási elfoglaltságra és tisztelettel megkérdjük, hogy ezek pontos teljesítése mellett mikor érhet rá a jegyző magán- munkálatokat készíteni ? Elismerjük, hogy megtörténik azaz eset, hogy a falu népe bizalommal felkeresi a jegyzői hivatalt, hogy az ő viszonyait ismerő jegyző, valamely okiratát, kérvényt stb.-t neki elkészítsen, Ámde nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ezen munkálatokért a jegyző elenyészően csekély dijat szedhet csak, mely a végzett munkával arányban nem áll. A jelen időben, amidőn mindennek százszoros ára van, szinte unicumként szerepel a jegyző magánmunkálati dija. Első kötelessége lenne tehát a törvényhatóságnak, hogy az ezen törvényesen szedhető dijak összegét legalább 100 #/o-kal felemelné. Igen-igen sok sérelem van még, melyeket e kis cikk keretében fel nem sorolhatunk s amelyekről a másként gondolkozók tiszta képet csak úgy nyerhetnek, ha bekopognak az erőt megőrlő munka műhelyében, ott a községházánál, a jegyző ur szobájába! A tüzérek napja. A Nagykároly városában és környékén állomásozó tüzérek, a tüzér özvegyek és árvák javára f. hó 7-én vasárnap a nagykárolyi Széchenyi-téren népünnepélyt rendeznek. A tüzérek ezen nemes eszméjét örömmel üdvözöljük mi is, mert hiszen a jótékonyság érdekében kifejteti minden tevékenységet ntegmég mindig lyrai szerelmi vallomást várnak, deresédő fejjel és azt hiszik, hogy még mindig ragyognak, mint a májusi nap. Én majd addig fogok könyörögni az Istennek mig a lel - kémből a feleséged leikéhez küld egy kicsikét. Elfogok jönni, megfoglak Téged vigasztalni Benő. Ezt megígérem neked. Én ismét nem tudtam semmit sem szólni, csak némán, hallgató ajakkal tűrtem, hogy ujjaival hajfürtjeimben babráljon. Igen ezt megígérem neked Benő! Aztán szépen csendesen lefeküdt, erősen szorította a kezemet szemsugarait az enyémbe mélyesztette s mig a tavaszi alkonyat lassan belopódzott a szobába, orgonaszaggal, nárcis- illattal, Maca szépen csendesen odavonta két kezemet a szivéhez, az ajka mosolyra húzódott és én éreztem, hogy az a kia ábrándoa szivecske lassan-lassan elnémul örökre. Felállottam az ágytól, összegémberedett tagjaimat kiegyenesítettem és megállapítottam, hogy megvagyok halva Igen, én, Réz Benő, költő és regényíró halott vagyok. Az agyam lázasan kalapált és mintha novelláim alakjai megelevenedtek volna. Itt libegtek mind körülöttem. Sápadtan és véres arccal, ahogy a sírból kijöttek, ahová én temettem el a toliammal, virágoa, tavaszi illat ütötte meg az orromat, de úgy éreztem, mintha a temető szaga venne körül, összerázkódtam f! Kezeimmel igyekeztem elhesegetni az árnyakat, amik a csendből felém tódultak. Egy fekete hajú, kék szemű leány, egyik novellám hősnője oda furakodott hozzám és szemtelenül a fülembe nevetett. Látod, Réz Benő, letettél bennünket a sírba, most Te is lejössz Réz Benő, velem jössz, a főszereplő és a szerző egy sírba, haha-ha- érdekes, majd a Te arcodról is lefog- kopni a bőr és ilyen leszel Réz Benő, mint én. Nem bírtam szólani, csak ijjedten meresz- teítem szememet az üres szobába. A szőke leány még mindig ott állott, de álarcát a kezében tartotta és kék szemei helyett üres, csúnya lukak voltak a homlokán és a keze, mindene csontból volt, úgy vigyorgott rám csont szájával. Összebor7ongtam! Nem ! Ezzel a csúnya halottal nem fogok egy ágyba pihenni I Nagyon hideg, nekem pedig meleg kell. Forró, tűz . . . Elgondolkoztam. Hiszen halott vagyok, a halottnak pedig mindegy! Igen, nagyon mindegy . . . ebben aztán megnyugodtam és békességesen tűrtem, hogy arréb toljanak az ágytól. Emberek asszonyok jöttek, sírtak és nagy könnyeket hullajtottak. Bizonyára engem siratnak. Réz Benőt, a költőt és regényírót, aki most, az esti szürkületben meghaltam. A Maca fehér arcáról egész megfeledkeztem szólani akartam, de ajkamat összeszoritöttam. A halottaknak nem illik beszélni I Sírni akartam, de nem voltak könnyeim. Igen, biztosan tudom, hogy a hallottaknak nincsenek könnyek. Csöndesen az ajtó felé sompolyogtam és kiugrottam az éjszakába. Éreztem, hogy hűvös van, fázom. Magamban nevettem és ezeket gondoltam. De érdekes lenne, ha valakivel találkoznék. Elképzeltem azt az ijjedelmet, amit okoznék halotti külsőmmel. Sikoltana és szaladna és teleorditaná a várost, hogy „ime, találkoztam Réz Benővel, de megvolt halva“ Üresek voltak az utcák s ahogy ruhástól bedőltem az ágyamba pár percnek tűnt fel s háziasszonyom már ajtómon zörgetett. Reggel 9 óra volt! Aztán elmentem egy temetésre. Azt hittem, engem temetnek, pedig Macát tették bele egy csúnya fekete gödörbe. Én reám csak szánakozó pillantásokat vetettek. Aha! Már sajnálnak, bizonyara észrevették, hogy halott vagyok ! S amint fekete ruhámban, sápadt arcommal összekuszált hajammal a -sir szélén állottam, láttam, hogy a Maca koporsóját csendesen leeresztik a földbe, szinte hallottam a koppanását. No, most én következem ! Önkénytelenül közelebb léptem egy lépéssel, de a koporsóra földet kezdtek kaparni. Mit akarnak 11 Senki sem akarf semmit. Remegve vártam, hogy valaki a fülembe ordítsa : Itt van Réz Benő, a költő és regényíró, temessük el I De nem szólott senki. A siró emberek elfordultak a sir mellől és egymást taszigálva kimentek a temetőből. Egyedül voltam Maca sírjánál. Maca lenn feküdt a földben, én pedig mellette állottam. Mire vártam nem tudom, talán azt hittem, hogy Maca kinyújtja kezét és lehúz magához a koporsóba. De nem történt semmi, csak az este érkezett el kínosan, fagyosan és én dideregni és félni kezdtem. Ijjedten tekintettem széjjel, de csak a néma keresztek meredtek rám s egy nagy fehérkereszt mögül a kék szemű, feketehaju hősnőm integetett felém csontkezeivel. Elsikoltottam magam és leszaladtam a temetőből . . . (Folyt, köv.)
