Északkeleti Ujság, 1918 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1918-09-21 / 38. szám
X. évfolyam. Nagykároly, 1918. szeptember 21. 38-fk szán». ÉSZAKKELETI ÚJSÁG NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. — A NAGYKÁROLYI KERESKEDŐ TÁRSULAT HIVATALOS KÖZLÖNYE. BípflMtési irafc: Egiíz évre ........................................... 12 IroronaFélévre ..........................................................6 „ Negyedévre .. 3 „ Tanítóknál« egesz évre ...................................lü „ Fő saerkeszté: DR. VETZÁK EDE. BEíJJBLBSIS SI3ÜS8 SSOSBATOS. megint a székhelykérdés. Ma, mintha egyéb sokkal égetőbb kérdések nem volnának, Szatinár a régi hévvel kezdi forszírozni a székhelykérdést. Már gyüléseznek, agitálnak, tüntető felvonulásokat rendeznek, hogy elhitessék országgal, világgal, hogy most vagy soha lehet megmenteni Szatmár- megyét, kizárólag a székhely* áthelyezésével. Csodálatos, hogy mi mindenre érkeznek ma az emberek Szatmáron. Gyűléseket tartanak a nagy ügyben, melyeken előadók ismertetik a székhely kérdés múltját, jelenét és jövőjét. Szidják Nagykárolyt és a károlyiakat s mindazokat, akik a magasabb szempontok tudatában Nagykárolyban óhajtják továbbra is a megye székhelyét. Az akció a legszélsőségesebb személyeskedés jegyében indult meg, de mit sem törődik a dolog érdemével. Üt-vág mindenki, aki a kérdésbe tulnan beleszól, de elfogadható okokat, érveket nem találnak. A helyzet ma az, hogy a vármegyék kikerekitése és az uj választó kerületek megalakítása ma első rendű nemzeti érdek. Úgy a vármegyék átalakításának, mint a választókerületek uj beosztásának legjobb szempontja a magyar nemzeti szapretnácia biztosítása és a közigazgatási terhek csökkentése által az állami terhek könnyítése. Ez az a nagyobb horderejű szempont, amely a megyék ujja rendezését szükségessé tette. Szatmár ezt az alkalmat felhasználhatónak tartja a régi álmai megvalósítására. Agitál, ülésezik ismét a régi hévvel. Pedig ez az ország rendezés nem azért van, hogy beteges ambíció tultengésben szenvedő vidéki városok összes nagyralátó terveiket megvalósíthassak. Bizonyos, hogy jogos szempontokat fognak honorálni az uj beosztásnál, de tisztán hiúsági kérdéseket nem. « A jogos szempontokkal pedig elég rosszul állnak Szatmáron. Azok azjokok, melyek szükségessé tették, hogy a megye székhelye évszázadokon át Nagykároly és ne Szatmár lehessen, ma is, és ma még fokozottabb mértékben fennállanak. Épen a nemzeti szempotok követelik első sorban a székhelynek Nagykárolyban való megtartását. Ha volt valaha jogunk elsőbséget követelni a nemzeti szempontoknak, úgy különösen jogunk van ma. A magyarság, mely támasza a monarchiának, a középeurópai Öreg akác. Irta : Samassa Désy Annié. Zártkörű kis világom kertkeritésén túl csákánnyal, fejszével, szekercével, vastag kötéllel felfegyverzett kis csapat halad. Orosz foglyok. A kertkapuval szemben megállnak a várbástya árnyában a Lovas-uton, ahol kiégett, rozsdaszinü fü, egy-két törött lóca és gyérlombu akácfák alatt játszó mezítlábas, sápadt gyerekek képviselik a fővárosi nyarat. Előbb tanakodnak, nekigyürkőznek, majd munkához készülődnek az oroszok. Nagy esemény ez nyár derekán öreg, csöndes Budán. Azonnal körül is seregli a foglyokat egy egész csapat kiváncsi, bámész gyerek. Lármás szavú fiuk, kócoshaju leányok. Az utca virágzása. Az élet jövője. Csöndet szerető, békés Budának réme. Gyerekek, akik talán sohasem voltak fiatalok és hiába kicsinyek, olyanok, mint a nagyok. Unottak, fáradtak, fölényesek, agyafúrtak. Legfeljebb csak akkor gyerekek, ha katona- bandát hallanak vagy olyasvalami történik az utcán, amit nézhetnek. Mert bármily cinikus is az utca gyereke, alaptermészete a kíváncsiság. No, de hát legyünk elnézők, hisz én, az öreg gyerek, magam is kiváncsi lettem, hogy a szekercés oroszok itt a közvetlen közelben vájjon mit terveznek? Csakhamar megtudtam. Megálltak egy öreg akácfa mellett és ásni kezdtek. Az akácfa nagyon-nagyon öreg volt. Száraz volt már az egész koronája, csak egyik oldalágának a végén volt egy kis halványzöld sapkája. Sárgás, bágyadt levelek selymének ottfeledett foszlánya, A tövénél mély gödröt ástak, mint a sir- kertekben, amikor temetnek. Ásó-kapa munkája után a szekerce és a balta hasogatta a szegény öreg akácfa törzsét. Majd köteleket dobtak a testére és mint ahogy a koporsót a földbe eresztik, úgy húzták le a faóriás hulláját a rozsdavöröses gyepre. Temetés volt. Nem hiányzott a kiséret sem. Többnyire gyerekek. Egy-két töpörödött öreg asszony, rokkant katona, akik éppen véletlenül arra jártak-kelíek. Mind megálltak, mind komolyan oda néztek. Maguk sem tudták, maguk sem érezték fán, hogy végső tisztességén vannak egy darab életnek. Egy életnek, amely nőtt, fejlett, nagy lett és — megöregedett. Egy életnek, amelynek voit sok drága szép tavasza, perzselő nyara, aranykönnyes ősze, fehér téli álma. Volt sok ébredése és volt sok virágzása, amikor ráborult fehér fürtvirágok menyasszonyi fátyla. Szél is megcibálta viharokkal küzdött, záporokban fürdőit, 'napfényben ragyogott, holdsugaras csendben halkan sóhajtozott, amikor illatába belelehelte egész költészetét, akácéletének édes-bus történetét. Hogy hány dalos madárka hagyta el hűtlenül zöld sátorát, hány torkos méhecske lopta meg fürtjeinek mézét; hány orkán törte le ágkarjait, amelyeket játszó gyermekek fölé nyújtott. És hogy megnőttek a szőkefürtös apró gyerekek, akik törzse körül körbe-körbe futkostak, játszottak, énekelték az (iszpilángi rózsát). Gyerekek, akiknek a szőke haja fehér lett. Akik már régesrégen nem játszanak, nem éneSzerkeszí6*ég és toadéhivatel: NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM. („KÖLCSEY-NY8MPA“ R.-T. NAGYKÁROLY.) —Hirdetések ugyaaoit vétetnek fel. -~i— Nvitttér sera 1 K 20 fillér. szövetségnek egyaránt, a magyarság, mely a legértékesebb szolgálatokat tette a vele szövetségben álló nemzeteknek, joggal várja meg, hogy szupremációja az országban biztositassék. Ez olyan nagy érdek, amely mellett nem csoda, ha háttérbe szorulnak Szatmár aspirációi. Sajátságos jelenség, hogy valahányszor a nemzeti szellem hanyatlott, mindig felütötte a fejét az a tendencia, hogy a székhelyet az erős nemzeti érzés talaján álló Nagykárolyból a megalku- vóbb szellemű Szatmárra tegyék át. A darabont kormány idejében, a Nagy László aiispánsága alatt volt a székhely kérdés legutóbb felszínen. Valamikor meg a Bach-korszakban. Ez a kérdésnek mondhatni legkompromitálóbb tünete, hogy Szatmár mindenkor a nemzetietlen szelek szárnyán evez a székhely felé. De aztán jön egy nemzeti kormány, amelyik szétüt a zavaros vizek kis halászai között s a székhelykérdés vissza-visszatér siri világába, honnan időnként visszajár kisérteni. De miért épen most? Mi magyarázza meg, hogy az állam minden takarékossági igyekezetét szegre akassza és milliós építkezéseket eszközöljön a szatmáriak kedvéért? Ma, amikor Szatmár kelnek. Akik talán valshova messze-messze elmentek, téli álmot alusznak. De hát minden tavasz hozott uj, szőkefürtös, játszó gyermeksereget. Nem ért rá az öreg akác sokat eltűnődni, hogy a régi kis pajtásai idők folyamán hova tűntek, hova lettek? No meg azok a piruló leányvirágok, akik egyre tőle kértek tanácsot, zöld levélujjain számolgatva vájjon szereti-e szívből, forrón, egy kicsit, vagy egy cseppet sem a választottja? Isten tudja, miért volt ö annyi bohó, fiatal szivecskének a bizalmasa? És vájjon azok a szivek hova lettek, amelyek lázasan dobogva várták a levelek válaszát? Kihűltek? Megálltak? azok a kis ketyegő gépek, amelyek holdas estéken, örök hűséget esküdtek; háncsába összefonódott sziveket vagy betűket véstek. Azután valahogy csak elmentek, eltűntek . . . Uj tavaszok, uj virágzások, uj illatsóhajtások, uj leányálmok, uj őszi szelek, pergő levélkönnyek, uj feledések, uj csalódások, uj bucsuzások, uj álmatlan fehér éjszakák, egyre- egyre váltogatták, űzték, kergették egymást; kitudja, hány emberölle óta. Öreg akác a megmondhatója. Azután csak letelt lassan-Iassan az ő ideje is. A feje egyre kopaszabb lett. Kevesebb az életkedve, apadóban az életnedve, amely érhálózatában lüktetett. Virágfürtöt is már csak keveset termett. Hiszen kiálmodta — tán századok óta — az akácélet valamennyi álmát. Azután meghalt. És most eltemették. Olyan szép volt idáig elgondolni, mintha csak valami édes-bus gyászdalt zsongtak volna
