Északkeleti Ujság, 1918 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1918-09-21 / 38. szám
2-ik ©Idái. északkeleti ujsaq Nagykároly és ermellék 38-ik szám úgy akarja felépíteni kórházát, hogy 20 percentet ad ő, 80-at adjon az állam, kissé talán szerénytelenség is hasonló áldozatkészség mellett megyeházát, pénzügyi palotát követelni. Nem hisszük, hogy csak egyetlen igazi döntő okot is fel tudnának hozni a székhely átvitelének szükségére vonatkozóan, pedig Lénárd István főjegyző ur még évszázados történelmi momentumokat is belekevert e kérdésben Írott cikkébe. A nagy mértékben személyeskedő cikkre még alkalmunk lesz bővebben kiterjeszkedni úgy szintén a többi nekirugaszkodásokra is, most csak annyit: uraim, komoly időket élünk, ne játszunk bábszínházát. Tisztelettel felkérem Nagykároly város n. é. közönségét, hogy kiadó bútorozott szobáikat a színházi titkárnál jelentsék be. Neményi László, igazgató. Csak tisztviselőknek! A minap cipőfűzőt vettem. A tulajdonos diszkréten átnyújtva a pár kis sárga pertlit, jelezte, hogy másnak ugyan 5 K párja, de nekem csak 4 K 50 fillérbe számítja, mint tisztviselőnek. Némi köszönetét rebegtem zavaromban és sietve távoztam. Még hallottam, amint a tulajdonos neki lelkesülve fogadta az egész személyzet előtt, hogy egy hadi adós 6 koronán alul nincs rá eset, hogy kivigye a boltból azt a finom cipőfűzőt. Nemrégiben meg srófokat vásároltam valami meglazult bútorok megerősítésére. Itt is különös méltánylásban részesültem, hogy 5 fillér helyett 4 fillérért kaptam darabját. Maholnap nem lep meg, ha valahol egy hatost nyomnak a markomba borravalónak. Vagy talán kötélre? No, elég kevés akármelyikre is. Honnan egyszerre ez az összebeszélés a kereskedő világban a tisztviselői kar mostoha sorsának enyhítésére ? Sehol sem láttam eféle felhívásokat, hogy: „Kereskedő testvérek! Enyhítsünk a tisztviselők nyomorán!“ Mégis megindult a mentési akció az egész vonalon. Egyelőre ugyan nagyon szerény keretek között mozog, amennyiben egy pár fillér elengedésével segítenek a tisztviselői karon azok, akik a háborúból csak hasznot húznak. Milyen torz kép a háború erkölcseiből! A tisztviselő, aki állásának felelőségteljes súlyát érezve, intelligenciájának, erkölcsi önuralmának teljes megfeszítésével végzi terhes feladatát abban a tddatban, hogy az ő munkája ma még becsesebb az államnak és még fontosabb mint eddig s neki azt lelkiismeretesen végezni erkölcsi kötelessége, kedvezményt, nyomorult koldus filléreket kap sokszor olyanoktól, akik a lánckereskedelem, áruhalmozás, törvénykiját- j szás utján marékkai szedik a pénzt. A bűn alamizsnát ad az erénynek! Micsoda torz példája a háborús világrendszernek. És a szegény tisztviselő, aki rengeteg dolgát éhbérért végzi még talán jószivü méltányosságnak fogja tartani, ha a hadi milliomes alamizsnát vet neki. Hiszen nem is csúf dolog az, hogy a meggazdagodott osztály méltányolja a ^tisztviselők mai rendkívüli helyzetét, de micsoda formája ez a gondoskodásnak, ha a megélhetésben azt a tisztviselőt nem a munkadója, a hatalmas állam, hanem egyesek támogatják. Olyannak kellene Lennie az állami rendnek, hogy ne juthasson egyik osztály abba a helyzetbe, hogy a jótékonyságot kelljen gyakorolnia épen azzal az osztállyal, amelyik sokkal értékesebb munkát végez az emberi társadalom háztartásában, mint ő. Az iparos és kereskedő világ a maga kisebb intelligenciájával föléje került az értelmiségi osztálynak, melyet egyik legigazság- talanabbul kizsákmányolt vazallusává tett. A produktiv pályákon dolgozók ugyanis mind kárpótolják magukat, csakis a tisztviselő van kitéve kizsákmányolásnak. Ha olyan bőkezű a kereskedői és ipari foglalkozás, hogy még kedvezményeket is adhat, miért nem adja ezt meg maga az állam a közvetlen ellátás utján, megaláztatás nélkül. Mert igy, bármily jóindulatú is X vagy Y ur, aki „csak a tisztviselőknek“ jeligével 40—50 fillért enged, a vége mégis az, hogy az intelligencia felsőbbsége óriási csorbát szenved a kis alamizsna fillérek elfogadása által. (Ss.) ELVESZETT egy arany óralánc, a lánc végén egy függő van héber fulirással; a megtaláló 50 korona jutalomban részesül. Cím a kiadó hivatalban. HÍREK. Újra megbocsátok. • ♦ Te könnyüvérün bánsz velem; A kedvedet sohsem lelem . . . Sok szép szavamra rákacagsz S ha hiva-hivlak — elszaladsz. Te rajtad nem fog semmi átok, Mert másnap újra megbocsátok. Ma szép szemedben tűz lobog; S szived talán felém dobog. De holnap újra más leszel S ha látsz, még észre sem veszel . . . Te rajtad nem fog semmi átok, Mert újra újból megbocsátok. A kézfogásod oly meleg, Szőrit . . . remélni még merek . . . De egy szavad lesújt vadul És szép reményem porba hull . . . Te rajtad nem fog semmi átok, Mert holnap újra megbocsátok . . . régi történetek, akácillatíó! mámoros zümmögő, barna méhek, a földön elterülő holt fa felett. Ámde kíméletlen kézzel eltépi a hervadt akácfürtökből nőtt hangulatfátylat, mely szemfedőként borult reá, a kiabáló, lármás gyermeksereg. Mint üvöltő kis dervisek a prédára, úgy csapnak le a földön fekvő öreg akácfára. Törik, tépik, ráncigálják az ágait. Ki menynyit bir, annyit vonszol el belőle, Jó lesz apró fánnk A fiuk szilaj nekilendüléssel koppasztják, tépik, törik a lányok nagy keservére, akik erővel kevésbbé győzik. Az orosz foglyok bambán, közömbösen nézik. Nekik már nincs vele több dolguk. Az egy-két kiváncsi járókelő is odább lépett. És egyszerre úgy érzem, kedves öreg akác, csak én temetlek téged. Csak én búcsúztatlak el a nyártól, napsugártól, öreg Buda vérázott földjétől. Dalos madártól, zománcos lepkétől, pajkos szellőtől, holdfény csipkéjétől, zümmögő méhektől játszó gyerekektől, szerelmes lánykáktól, fáradt vándoroktól, akiknek mindnek oltalmat, árnyat, illatot, virágot nyújtottál. És most nem kellesz már senkinek. Kivágtak. Felvágtak. Tüzredobtak. Aki gyökérszivedböl annyi illatérzést adtál az embereknek, most majd rántott levest főznek a lángodnál. Szegény, kedves, öreg akácbarátom, fáj nékem a sorsod. Nem látom hozzád méltónak a befejezésedet. ___ Eg y illatos-virágos mesének rántott leves legyen a vége, amelyet komor arccal ül körül egy éhező munkáscsaiád. Nem, nem, én másként szeretném befejezni a történetedet. Ám jól van, rakjanak tüzet belőled. De egy kicsiny, felién« meszelt szobában, ahol kevés a bútor, sok az üres hely, sok a gond, kevés az öröm. Ahová egy melegszívű, szegény fiú viszi haza a szőkefürtös, halványarcu hitvesét. Künn sürü őszi eső szitáljon a fázós város felett. De a kis szobában vígan lobogjon a lángod. Sok forró nyár heve keljen benne életre. Támadjanak fel régi sugárzások és vonják be aranybrokáttal a fehérre meszelt, üres falakat. Régmúlt nyarak napfoltja szőjjenek aranyszőnyeget a rideg padlóra, hogy királynak érezze magát, aki arra lép. A csendben, amelyben csak két ifjú szerelmes szív lobog, mega te lángod, halk zizegés- sel suttogjanak az akáclomkok; és hófehér virágfürteid emlékétől legyen illatos a puha párna és ezen a boldogság álma édes legyen, mint akácvirágok méze. így, igy kedves öreg akác. így képzelem én el a te végedet. Meg úgy, hogy törzsödből szép sima deszkát gyaluljanak és az abból készült koporsóban aludja utolsó álmát egy halvány homloku magyar legény. Érdemrenddel a mellén, lőtt sebbel a szivén, amelytől a hazájáért elvérzett. Úgy öleld majd át, hogy azt álmodja: hazatért akáclombos falujába, a szőke Tisza partján, ahol piros muskátlis ablakban hiába Iesi-várja a falu legszebb rózsaszála. Mialatt igy búcsúztatlak, ázó verebek ernyője, éhes méhek asztala, gyerekek játszósátra, szerelmesek bizalmasa, vándorok oltalma, kedves öreg akác, szellő suhan végig a kerten. Odaszáii hozzád és mint láthatatlan gyöngéd kéz, végigsimogatja a bágyadt levélkék ottfeledett zöld selymét a félig korhadt ágon. Egy életszikra, a tavasz egy elkésett csókja az a pár maroknyi, halványzöld levél, amely életet kér a kidöntött akác nevében. Tudod mit? A gyökered szivéből, amely abban a kis zöld koronában túlélte a végedett, egy kis ringó-rengő bölcsőt faragjanak. Lombod susogása legyen a ringása. Fehér fürteid selyme legyen a függönye, illatod az altató dala. Sok színes mesédet, napsugaras emlékedet pedig álmában mind-mind lopd be lassan-lassan, halkan-halkan, észrevételenül egy alvó gyermek szivébe és biztosra veszem, ha majd megnő, költő lesz belőle.
