Északkeleti Ujság, 1917 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1917-03-31 / 13. szám

IX. évfolyam.

Nagykároly, f M17. március 31.

13-ik szám.

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI n MTI LAP — A NAGYKÁROLY! KERESKEDŐ

iELLEK

TÁRSULAT HIVATALOS KÖZLÖNYE.

OÍlSCt61.1 ui űi. .

Etiész. «évre .. .. .. .. .. ü korona*

Felévre ............................... \ ..

Ne

gyedévre ... .. . ...................... ;

Ta

nítóknak egész évre .. T

Szerkesztőség és kiadóhivatal:

NA iYKÁR )LY,dSZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM.

(„KÖl.CSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.) *

: ; Hirdetések ugyanott vétetnek fel. ■■

’; Ávíitter sora. ti l 'iiliér.

DR. VETZÁK EDE. •ÍHDE? S30S8ATÖH.

Főszerkesztő : SEdlELEKEI

Konvencionális hazugságok.

Irta.; Vidákovieh Dániel.

Egy cinikus hödcselkedö fennen hirdeti, hogy az aki békességben akar élni az emberi társadalomaau, an-oak konvencionális hazugságokkal keli élni. Van valami igazság benne, meri az emberek nem igen szeretik hallani a nyersen kimondod igazságot, azonnal sértve érzik magú,kát, mihelyest megmondjuk akár saját véleményünket, akár másokét róluk leplezetlenül, hroezés-hámozás nélkül. Az emberek jobban lenyelik a finomkodás mezébe öltöztetett kritikát annyi bizonyos, de ennél jobban esik, ha a kritika hazug az ő javukra.

Gondoljunk a holló és a róka meséjére. Gyönyörű vagy, isteni szép,vagy te ott fönn a fán, Jupiter kedvence vagy te, legszebb tollazatú madár a madarak közötti így hízelkedett a róka — nem meggyőződésből, de ravaszkodásból, csalafinta szándékból, mivelhogy a holló csőrében lévő sajtdarabra áhítozott őke- gyelme. Hátha még énekelni tudnál, oh én hiszem, hogy szépen tudsz énekelni, de irigy vagy, nem akarod, hogy gyönyörködjünk isteni szép, a pacsirtát és

f ., *vl|í . * / , ,

Jfülemiiét is megszégyenítő hangodban. O.h énekelj, te, köböktől magasztalt teremtménye Zeusznekl! Kiá, krá . . . é: a sajtot kiejté szájából. A róka felkapta és elsomfordált vele s a legelső dolga volt, hogy elbeszélje, mennyire hiú, ostoba volt a holió és hogyan sikerült őt rászedni. Ott pedig, ahol elmondot.a, jót nevettek a holló együgyüségén.

A mese nincs -(tovább, de ... a mese sajnos, igaz! Hái nem úgy vagyunk

: az életben is? A konvencionális hazugságok ilyenek, megejtenek, minket, mer, igaznak tekintjük emberi gyengeségünknél fogva. Akik konvencionális hazugságaikban nekünk csak szépet mondanak, csak jó dolgokat beszélnek rólunk, azokat kedveljük. Mégha eleinte tiltakozunk is a kevesebb-több merészséggel szemünkbe mondott bókokra, belül jól esik. Kifelé mutatjuk, mintha közönyösen

érintett volna minket megjegyzésük, de aztán, bellii annál nagyobb a megejtés és önámitás. A világ a konvencionális hazugságok nélkül olyan lenne, mint ember’ — hiúság nélkül. Mutassatok egy embert, kiben nincs hiúság; bizonyára nem tudtok mutatni, mert pl. Diogenez- ről megmondta maga Nagy Sándor, hogy sárkunyhójában nem a nagy bölcset látta,

hanem igenis a hiúságot a maga nagyságában.

Szerénykedünk külsőleg, de bensőnkben annál inkább óhajtjuk az elismerést, kitüntetést és ha valaki siet ebbéli hiúságunk táplálására pld. a konvencionális hazugságokkal, keblünkre öleljük, szimpáthiát érzünk irányában, de ha valaki megpróbálja az úgynevezett érzékenyebb húrokat pengetni s lelki tyúkszemünkre lép az ő — általunk azonnal modortalannak minősített — igazmondásaival, lázadozunk, elfordulunk tőle, antipathiával telünk meg irányában.

Próbáljad csak egy hiú asszonynak és leánynak mondani: önnek nem áll jól a rövid ruha, magassarku cipőiben való topogása eszembe juttatja a kínai nők eselen mozdulatait, a ruha színe nem harmonizál korával, kacagása olyan mint a béka-brekegés, mások megszólása csúnya a férfi részéről, de még csúnyább asszonyi ajkakról, ne fesse ábrázatát, túl sok kozmetikus cikket pazarol magára, miért fűzi be magát oly kegyetlenül, tornyos frizurája az oldalt lógó tincsekkel rémitő stb. stb. . . . kész az örök harag! Mondd — még ha nem is igaz: gyönyörűen áll a bokorugró szoknya, sőt még ha négy ujnyival rövidebb

Maguknakvaiók.

Irta: Tömörkény István.

János napszámos-ember kint a mezőkön. Az ő zsákja sohasem találta meg a maga foltját, nincsen neki parja, csak úgy lóg a világban, mint a Döme kutyája, nagy egyedüli- ségben. Szóval, magánakvaló ember, vagyis hogy jobban mondva: öregkutyakedvü. Talán ha megkérte volna valamikor valaki, hozzáment volna, de hát nem kérte meg senki lánya sem s ily módon magára maradva nézte élete folyását.

A tanyák életében ritka az agglegény, a nőtelen s ha akad, az rendszerint zsugori. Volt nekünk is egy öreg Ümre bácsi kocsisunk, annak a csizmaszárában volt a pénze, vele is hált a csiszmával s nyáron, a mezitlábos életben. a kocsiülés alatt hordozta a csizmaszárat, mint takarékpénztárt. Egyszer rászóltak, hogy ne pazarolja már annyira a zsiradékot a lóhámra, akkor elköszönt s elment világgá, mint a Döme sárga kutyája, semmi hir többé felőle nem hallatszott.

— Alighanem a más háza falánál halt mög, — vélték felőle s Ümre ezzel el is volt intézve végképp.

János nem jutott odáig. Hol napszámos- kodott, hol éves-cselédkedett, vasárnap hajnalban pedig ingyen borotválta a tisztálkodó népeket. Már aki a kése alá merte adni a fejét.

Azután akkor jött a háború, mert sokan vagyunk s nem birunk egymástól élni. Jánoshoz is kivert a szó, hogy az ország elkívánja az embereket, János tehát beóvaködott a városba és elment a kisebb hatósághoz. Két

hatóság van ugyanis, a nagyobbik a király, a kisebbik a polgármester, a többi sömlegös, János a kisebbik hatóságnak az asztalára tett száz koronát, hogy valakinek a gyerökeinek majd csak jó lössz, azután pedig elment katonának ország használatára.

Azért még maradt néhány koronája. Uzsoknál mondta is, mikor feküdt a hóban, hogy: embörök, adok két koronát annak, aki igenyösre huzza ki a lábomat, — a láb ki is egyenesedett idő múltán, mert elhagyták a görcs-szaggatásai, amiket a hideg ráeresztett s János továbbra is, a hü, öreg Werndllel a kezében, sok apró muszka gyereknek csinált árvaságot.

Utóbb azután melegebben kezdett sütni a tarhonyaszáritó csillag, itthon nőtt a vetés, kalászba szökkent a búza, kezdték hazaereszt- getni a népeket a táborokból' aratásra. János is jelentkezett, hogy ő is földművelő, bár csak a másét szokta művelni, ő utána nem is vár otthon kenyeret asszony és gyerek, de azért nagyon szeretne hazamenni aratni. Mert az Isten ellen való vétek volna az, ha a kenyér magvából csak egyetlen kalász aratatlan maradna.

Így hát hazaeresztették s Jánosnak megadatott a gyönyörűség, hogy ismét láthatta a honi rónatájakat, verhette a kaszaüllőn a kaszát a kis kalapáccsal s az oldalára a szurony helyett fölővezhette a kaszakőtokmányt. Vágta a rendeket, mint vágta a muszkát s csöndesen tűrte a lányok, asszonyok évődését, a mi az ilyen magánakvaló szakállas szőrmócnak a világteremtése óta kidukál. — Bolondok vagytok — mondta a marokverő lányoknak, mikor incselkedtek vele —, mindig is azok voltatok.

— A lánvféle azonban olyan teremtés, hogy nem hiszi el, ha az igazat megmondják neki.

Megtörtént az aratás, leterült a földre a kasza nyomán az élet. Búgott a mezőkön a cséplőgép s nagyokat fütyölt a vasbikája, hogy legyen mihez igazítani a tanyákban a faliórát. A szélmolnárok jó, alkalmas szellőért imádkoztak s kezdték hányni a malomszárnyak a cigánykereket. Ha nem sokat adott is a termésből az isten, de nem kophat már föl az álla azért senkinek sém — ezt János megállapította és no most már — gondolta — ha itt elvégeztük a kaszálást, gyerünk vissza amoda, ahol a gépfegyverrel kaszálunk.

János letette a kaszát s leoldotta a tok- mányt a derekáról, elköszönt a tanyáktól, a virágos rétektől, susogó jegenyenyárfáktól s elköszönt a népektől is, bár ezzel az utóbbi foglalkozással nem sok dolga van annak, akinek senkije sincsen, aki után nem imák levelet s akit senki sem vár vissza.

— Így van ez jól — gondolta János —, igy legalább nincsen szivszaggatás s könnyebb szivvel vág neki az idegennek.

Idegen életnek, vagy, ugylehet, idegen halálnak. Mindegy: menni kell,János hát ment, de előbb a kisebbik hatóság asztalára megint csak letett száz koronát, hogy majd jó lössz az valakinek a gyerökeinek . . . nini . . .ami azt illeti.

*

Mikor az első mozgósítás hire kivert a tanyákra, nagy hirtelenséggel megfogyatkozott a nép. Nagyon meglátszott a mezőkön, mert tiz egymás után Való születésű évűek mentek el egyszerre. Egész a harminckettőig. Azután megint elmentek harminchatig.