Északkeleti Ujság, 1917 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1917-06-23 / 25. szám

NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. — A í4gYKÁR0l1h KERESKEDŐ TÁRSULAT HIVATALOS KÖZLÖNYE.

E’ó-izetáíÁ ár.ik

Eíiész évre

Félévre ....................

Ne

gyedévre .....................

Tanítóknak c-üéi-z'évio KoronaFőszerkesztő : DR. VÉTZÁK EDt.

Szerkesztősé" és kiadóhivatal:

•\ iY ZÁR OLY, SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM.

(„KÖLCSEY- NYOMDA“ ÍJ.-T. NAGYKÁROLY.)

Hirdetések ugyanott vétetnek fel. =

wittier sora 50 fillér.

A szivekhez!

Irta: Hákosi Jenő.

Az emberiség, amely oly büszke volt az uj kor csodás, vívmányaira, Civilizációja mindennemű alkotására, a tudomány a művészet, -a társadalom, a humanitás intézményes nagy fejlődésére, úgy, hogy már a nemzetközi és világ- békének is orgánumai voltak, melyekben a világ legnemesebb ’ elméi kelték versenyre ez - ideái föltételeinek keresésében és biztosításában; az emberiség elcsüggedve szemléli a írnek sört szinte egyetemes háború borzalmait, melyek minden illúziónkat az ember nemesebb hivatásába a haladás igazi értékébe vetett hitünket összetörték s mintha azt bizonyítanák, hogy minden haladásunk csak az értelemé, erkölcsi lényünk megmaradt állati természetünk hatalmában.

Mégis a háború égő poklának füsttömegéből kicsap és égre tör két csodálatos lángoszlop, tu!világi fényben, földfeletti ragyogással. Egyik a halált megvető vitézség, melynek tündöklő példáit látjuk az öldöklés borzalmas káoszában is. Egymásért és mindnyájunkért, a hazáért a legnemesebb ideálért, a koronáért, históriánk fényében

ragyogó e közj gi fogalomért a háziüz- helyéert és az ország határainak sérthetetlenségéért, ezrek, százezrek és milliók rohannak a halálba, az önfeláldozásnak, a férfias bátorságnak, a magyar bravúros vitézségnek; legendába ihö példáit a lják, hogy elmondhassuk: sok mindenből kifosztod bennünket az idők mostoha járása, de a szép, a nagy és nagy dolgokra képes-? magyar létek él régi erejében s átmegy jév ;;dő idők feladataiért tovább küldeni.

A másik iángi szitip pedig a magyar asszonyok és férfiak ama megindultsága, amely a háború félelmeiből és zűrzavarából a jótékonyság irgalmas hajlékaiba gyűjti a lelkeket. Soha annyi áldozatot erre a. szent tűzben égő oltárra nem raktak, mint a megpróbáltatás e nagy napjaiban. A háború sebeit gyógyítani, a háború pusztítását helyre hozni, szenvedéseit enyhi étink keservét, bánatát, lelki fájdalmait vigasztal!: adonr -nnyai, munkával, szamaritánus - cselekedetekkel sieitek, szinte tolongtak leányok, asz- szonyok, férfiak.

Oh, de hol van még az áldozatok napjainak- vége! Mindennap újra széí- reppen az Ur angyala, irgalmasságra Indítani a dobogó sziveket.

Amit én most beszélek, az a beteg gyermekek esdeklő szava.

Akiket nem karddal és ágyúval fegyverkező ellenség vert le, hanem a

nélkülözés, a szegénység, árvaság, elha- gyottság és a gyilkos betegségek bujkáló serege.

Harson • el szózatom a paloták, a kunyhók,' az elmék, a szivek minden zugába.

Hallják meg azok, akiknek gyermeke most nő fegyver alá. Az árvák, iigye- íogyoítak, be; egek áldása fanja kísérni érte,

Hallják meg azok, akiknek fia és hozzátartozója már ott künn van az ellenség füzében. A nyomorult és beteg gyerfneksere-g imádsága fog őrködni rajta.

Hallják meg azok, ak k Isién tanácsából gyermek nélkül maradtak a háború "öldöklő kezétől. Gyermekük helyén, aki legdrágább vérét;; adta a hazáért, gyermeket mentenek meg a hazának.

Hallják "meg azok, akik gyermektelen élik életüket: ők gyermekükért gyötrődő szegény és tehetetlen , szülőknek adják vissza reményüket, életkedvüket, munkaerejüket: a gyermeket.

Tűnődés . . .!

Irta : Annus Antal 4. honv. tizedes.

Oias harctér, 1917.

Visszajöttem újból a harcmezőre,

Vissza, visszagondolok hitvesemre:

Édes jó szép feleségem Te hozzád zeng bus dalom,

Ekeszarva kis kezedben

Köny ragyog két szép szemedben,

Csak szánts édes angyalom . . .!

Mikor ismét válnom kellett tőled Bucsucsókom könnyeiddel öntözted, Szivemben a bus fájdalom De a csókod az ajkamon,

Felejteni- nem tudom ... 1 Hej, az a kis tizennégy nap Eltűnt, miként -egy pillanat 1 S ágyuszóba vész dalom . . .

A legnehezebb sor.

irta: Lengyel Gyula.

A hajnali vonatok pöfögve futnak be az állomásra. Álmos szemű utasok sietnek a várótermen keresztül a városba, A kemény lócán felül egy katona. Tábori zöld ruháját igazgatja. Nagyot nyújtózik, szinte ropognak edzett, erős izmai. Körülötte békésen pihen még három társa.

Uj utasok jönnek. A három katona hirtelen ugrik talpra. Az állomás szivatyus kut- jánál megmosakodnak. A köpenyeg szárnya a törülköző. Felfrissülve békésen kenyereznek a

váróterem sarkában. Közbe beszélgetnek. A tizenhatos honvéd, hatalmas szál nagybajusza férfi sóhajt egyet:

— Egy kis nyákolaj célirányos lenne —

mondja. ~ /

— Én az előbb az ujjammal toltam le egy falatot — huncutkodik a tizes honvéd.

— Feküdj a szivatyu alá — biztatja a harrnincnégves a tizenhatost.

— Nehéz sor biz ez. Se szalona, se egy kis célirányos nedvesség — méltatlankodott a harminckilences honvéd.

— No, no, no, talán nem is a kétheti szabadságra utaznak a tisztelt honvéd urak, hogy olyan nagy a békételenség — szól közbe a harmincnégyes.

A négy katona összepillant. Lelkűk előtt meglebben a régen látott otthon képe. Összemosolyognak. A harminckilences csillogó szemekkel beszél:

— Ennél még az is nehezebb sor volt, mikor nekimentünk a muszkának.

— Nekimentetek igazán ? — tréfál a tizedes.

— A muszka függönyt húzott az ágyukkal az á-kai elé. Jött a parancs : rajvonal előre ! Én a második rajban voltam. No attól jobb a lakzi is, mint az ilyenben táncolni. Előttünk robbant egy vonalban^ gránát, petyegtetett a shrapnell. Mi pedig mentünk neki. Egy se maradt el . . . csak azon a vonalon túl, ahol a gránátok lecsapódtak, maradtak fekve igen sokan. Hát az nehéz sor volt. Előttünk egy vonalban valóságos fal volt füstből, porból, lángból . . . Úgy mentünk neki, mint a biztos halálnak . . . Mégis megsegített az Isten, estére a muszka árkokban szalonnáztunk.

A harmincnégyes baka elgondolkozik. Izmos kezével a homlokát törli. Kicsinylöleg int a harminckilences- honvéd felé.

— Az nem nagy sor. A földön volt a lábatok. Ha lőttek, ti is lőhettetek, ha ütöttek, nektek se muszáj volt csókolózni. Attól már én sokkal kutyábbul vótam.

— Talán macskapecsenyére hit meg az olasz? — tréfál a tizenhatos honvéd.

— Nem a — folytatja a harmincnégyes. Valami „Monte“ nevű hegyen íurtuk be magunkat a sziklába. Egy szellős éjszakán rám került a sor. Sóvágó Pesta komámmal — Isten nyugtassa szegényt — járőrök voltunk. — Hajnalba ellőtte az olasz Pestáí mellőlem. Nekem pedig megbicsaklott a lábam és leestem azon a cudar meredek sziklán. A Pesta derekához oda volt kötve a -kötelem vége. Nem estem le a mélységbe, hanem ott lógtam fél napig az ég és a föld között. Az olasz úgy lőtt rám, mint a panorámára. A hives oiasz szél minden percben a sziklához vágott A sok geller csak úgy zúgott körülettem, mint a cserebogár tavasszal. A sapkám ellőtték. A bakancsom sarok nélkül maradt. Attól féltem egyre, hogy ellövik a kötelet, amin lógok, akkor aztán egyszerre repülök.

— Hogy másztál ki a bajból ? — kérdezi a tizes honvéd.

— A cimborák nagynehezen felhúztak a szikla tejére. Szegény Pesta komám holtatía is jó cimbora volt.. Félnapig tartott'a teste kötélen a mélység felett — «óhajÉjá1 hármlhenégyeS- A u! iA-rmein,)

— Attól nehezebb sorba voltatji — rhömfja

hatalmas termetét kiegyéhéHtve /k tüfetifiatös honvéd. — A gránátólr mféií á'fédezék.be húzódtunk. Szorgalmasan lőtt1 k' ‘tgysfcéVf-e