Északkeleti Ujság, 1916 (8. évfolyam, 1-53. szám)

1916-12-23 / 52. szám

52-ik szám.

ÉSZAKKELETI ÚJSÁG NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK.

7-ik oldal.

— Kevés.

Becsületemre ma nincsen többem. De holnap adok egy kasszafurást.

Helyes. Éjfélkor találkozunk a rendes helyen. Szervusz.

Szervusz.

Hogy honnan szerzi a kolléga holnap a kasszafurást, azzal ami Perényink nem törődik. Megígérte, hát be kell szállítania. Ez nem aggasztja őt. Ezalatt hire futott a szerkesztőségben, hogy Perényi gyilkosságot „fogott.“ A munkatársak letették a tollat és érdeklődve csoportosulnak körülötte

Csakugyan ? Gyilkosság ?

A riporter annyi hétköznap után, mikor utolsó volt a kompániában, élvezi azt az ünnepnapot, mikor ő a világ — ennek a forrongó kis világnak — a közepe és hidegen felelt:

Hm, van valami a dologban.

— Hát nem bizonyos ?

Semmit sem mondhatok, azaz majd a lapban elmondom a kis mondani valómat.

Azonban nem úgy van. A „gyilkosság“ nagy ur előtte meghajlik a többi rovat. Az újdonságok, a törvényszék, sőt a számok embere, a közgazdaság rovatának vezetője is reménnyel telten kezdte félre rakosgatni azt a nagy papirtömeget, melyet ma föl kell dolgoznia. Teringette, ha gyilkosság az eset, kevés hely jut minden egyéb számára, a rovat összezsugorodik s félórával hamarabb lesz összeütve a lap. Csak az a kérdés, mennyi! „ad“ az eset. Á sok remény élete a riporter kezében van.

Megfoghatja és szárnyakra bocsáthatja őket. Mézédes mosollyal környékezik s rábírják, hogy valljon.

— Hol történt?

— A Szerecsen-utcában.

— És az áldozat ?

— Egy ékszerész!

(Elvégre, miért ne lehetne az a kereskedő ékszerész? Ha van esze a gyilkosnak, nem is kezdi ékszerészen alul.)

Ezt a viccet jónak találta mindenki s általános derültség a jutalom. A közgazdász, aki a redakció Iegkiváncsibb embere, szeretné tudni a későbbi részleteket, hát igy szólt lekötelező mosollyal:

Hol fog ma vacsorázni kedves kolléga ?

A riporter szerényen felelt:

— v. ki ér rá vacsorálni, mikor nagyszabású gyilkosság után kell járnia ? A kocsi tüstént itt lesz.

A közgazdász nem tágított:

— Ugyan, az a tizperc amig bekapja a vacsoráját?! Mielőtt megírja a tudósítást . . . Igaz, hány hasábnyi lesz ?

— Ázt hiszem, ha szorítom elférek három hasábon.

Hát hézze, mielőtt megírja a tudósítást eljön az én vendéglőmbe és megvacsorázik, szívesen látom vendégemül.

Perényi, aki az imént még egy évet elengedett volna az életéből egy jó vacsoráért leereszkedően felelt:

— Ha lehetséges ott leszek. Nem rajtam fog múlni. De hol marad az a kocsi ? Hol késik ez a Pista ?

A nagy újságra a tárcairó is leereszkedett a riporterhez. Rajta van a tárcairás sora és érdeklődő izgalommal kérdi:

— Igaz, hogy ma gyilkosság történt ?

— Hárman is felelnek neki.

— Igaz.

— Nagy ? Szenzációs ?

— Úgy van ... A Király-utcában megöltek egy bankárt.

Perényi fölényesen mosolygott és nem leplezte le azt a kis metamorfózist, amellyel a Szerecsen-utcát átváltoztatták az előkelőbb Király-utcává és az ékszerészt bankárrá. Elvégre a Szerecsen-utca a Király-utca szomszédja és az ékszerész meg a bankár közelálló fogalmak.

Eszerint nekem — mondotta habozva a tárcairó — fölösleges megírnom a tárcámat.

Körül-belül felelt a riporter gőgösen, holott máskor csak szótlan áhítattal mert fölnézni a nagy íróra.

A tárcairó kapott az alkalmon és nyugodt lélekkel megugrott a szerkesztőségből.

Most berontott az Operett-színház kritikusa. Már az ajtóból kiáltotta :

szavára! A kri- ugyanis Lalának dívának a hive, most nem is

— Óriási diadal! A Tini párt meg pukkad dühében.

Senki rá se hederitett a tikus bámult. A „Pesti Gunár“ az utólérhetetlen és egyetlen Mi ütött a redakcióba, hogy reagálnak rá? Újra kezdte:

— Két tucat bokréta ... féltucat koszorú.

... Ah és Lala a fürdőkosztümben

elragadó volt.

Néma csend. Az operett-kritikus bámulva kérdezte:

— Mi történt, hogy igy megnémultatok ?

A törvényszéki rovat embere rászánta

magát arra, hogy fölvilágosítja a kollegát:

— Mi történt ? Az Andrásry-uton megöltek egy háziurat.

A kritikus egy tekintetet vetett a riporterre, aki valósággal glóriától övezve állt a szoba közepén és elkullogott.

Ismét megszólalt a telefon. A riporter egy ugyrással ott termett, mert kinek is telefonálnának, mikor gyilkosság történt, ha nem neki ?

— Halló! . . . Kérem van szerensém. Nos, megvan a tettes ?

Kis ideig csend következett. Az egész szerkesztőség feszült figyelemmel hallgatott. Perényi hangja remegett, mikor ezt kiáltotta a telefonba:

— Ne mondja !

Ismét csönd. A kis riporter hangja már kétségbeesett:

„Hallatlan!“ „Komolyan beszél?“

Pár perc múlva letette a kagylót és sápadtan fordult a kollegák felé.

— Nos, mi újság ? — rohanták meg. Perényi hangja tompán,csengett, fejét lehor- gasztotta, — maga volt a nyomor képe.

— Nincs gyilkosság — rebegte.

— Nincs! ?

— Nincs . . . közönséges verekedés az egésiz, egy facér borbélylegényt leütöttek az utcán, az is túl van a veszélyen.

A redakciót mély lenézéssel fordult el a vaklárma szerencsétlen okozójától, aki e pillanatban ismét nullává lett. Az újdondász dühösen fordult a feldolgozatlan,papir-halom feté, a közgazdász mintegy önkénytelenül igy kiáltott fel:

— Teringettét, sietnem kell! Mos jut eszembe, hogy a tanácsosék meghívtak vacsorára. (Értsd belőle szegény riporter, hogy a vendéglői törzsasztalnál hasztalan keresed.)

A törvényszéki rovat embere, a kritikust szólította:

— De milyen is volt a Lala fürdőkosz- tünije ?

A szerkesztő dühöngött, hogy a tárcairó a gyilkosság kontójára megszökött és a riportertárs, mikor Perényi referált neki, gúnyosan ezt telefonozta :

— Remélem, ezért a rongyos verekedésért nem kívánsz tőlem kasszafurást.

Hiszen még csalás is sok érte.

Az elszontyolodás e pillanatában megjelent lihegve Pista:

— Bejártam az egész környéket és sehol- sem találtam kétfogatut, kénytelen voltam konflist hozni. Perényi megtört hangon felelt:

Küldje el Pista a konflist — villamoson megyek Félóra múlva a „félelmes“ riporter megint az aztalnál ült és folytatólag törte a fejét azon a két fogas kérdésen, hogy miből fog ma este vacsorázni és miképen fogjon bele abba a nagy társadalmi drámába, mely örök időre megállapítja hírnevét.

Lágyan suhan a siró hang tova S felér az Úrhoz bánatos szava

Susogva halkan: „nincsen már szeretet.“ — „Lesz ! — és kigyult az ég, mert szólt az Ur „Szavam vegyétek biztos zálogul! —

Most a Hatalmas mond ígéretet.“

Az Ur ígérte, teljesült szava,

Leszállt az égből egyszülött fia,

Miként a hajdan szentelt éjszakán.

Hozott közibénk lángoló szivet,

Sötét homályon áttörő hitet . . .

— Szelíd sugáru béke homlokán . . .

Titkok világán — szent karácsony-estén Kisírt szemekkel, erős hittel esdvén

Kérjük a szende Isten-gyermeket: Szüntesd meg Isten ezt a nagy csatát, Figyeld a népek felsíró jaját!

— Békét könyörgünk és szeretetet.

A hósapka meséjeIrta: Léber János.

I

Békevárás.

Irta: Léber János.

Dúló csatákon, gyászmezők ölén,

Kihalt faluknak rommá lett kövén Zokogva sir a béke angyala.

Könnytelt szemekkel jár fel és alá . . . Keresve-kérve szent helyet, hová

Nem érhet el a bősz csaták zaja.

Panaszlón sir fel hangtalan szava:

— „Uram! hová lett szent békénk . . . hová.

Mióta rajtunk büntető kezed,

Uram, a bűnös, büszke gőg letört;

Feledni tudtunk életet . . . gyönyört . . .! Nyomunkba’ kínos, könnypatak ered ...

Csináljatok lányok hósapkákat

Nagy dolog az, higyjétek el. Nem is tudjuk felfogni mi — itthon — mennyit ér, mit jelent egy hósapka ott kinn, a viharok földjén. Nem pusztán melegitő ruhadarab az már, nem csak a finom szálak összeszövése .. . Ott már a hósapka több. Fogalommá lett. . . Lelke van ... Az otthonnak lelke van benne, amelyet merengő, szépszemü lányok leheltek belé . . .

Higyjétek el nekem, mert én is elhittem...!

Egy harcteret megjárt katonabarátom mesélte el egyszer a következő történetet:

Kint álltam a vártán. — Nem kellett volna, mert már akkor tiszti rangom volt. De megtettem azért, hogy a bakám lássa . . . ! Ha ő nem alszik, én sem alszom; ha ő fáz- lódik, vele fázom. Nem tudjátok ti azt (megérteni). milyen viszony van ott tiszt és baka közt! Érzi a felsőbségemet, megadja a tiszteletet ..... .De tudja azt is, hogy pajtása vagyok ... — kenyeres pajtása. Éhezem vele, didergek mellette. Nem „muszáj“-ból — önakarattal.

Kint álltam tehát a vártán s feszülten néztem a távol sötétjébe. Fagyasztóan hideg téli éjszaka vo't. Lehúztam a fülemre puha hósapkámat, kezeimet vastag köpenyemnek zsebébe mélyesztve, dűltem neki egy korhadó fának, amelyen a meleg párák zúzmarává merevültek. Körülöttem szitált a lágyan hulló hó s lábam alatt élesen csikordult meg egy-egy mozdulatra a jég borította föld.

Álltam némán, elmerengve . . .

Szemem a távolba mélyedt s ‘öleimhez csak finoman, átszürődve hatott el a fáknak reccsenő fagyása.

Hirtelen megszólalt valami. Halkan . . . fuvolaszerüen ... És mint a távoli álmok sejtelmes beszédet hangzott fülemben a szó . ..

Figyelni kezdtem rá. Fejmoccanás nélkül bámultam tovább, de idegszálaim szomjasan itták fel a suttogó hangokat.

A hósapka beszélt. Lágyan, szerelmesen simult a fülemre és mint egy szerelmes leánynak csókos ajka fülembe duruzsolta történetét...

. . . Gombolyogba göngyölve hevertem sokáig még pamutszállas koromban egy raktár homályos mélyén. Bennem is és körülöttem mindenütt vágyó sóhajok keltek — a kivágyás panaszai . . , Ráuntunk a haszontalan tétlenségre s menni akartunk ki ... Ki a világba, értékesíteni melegünket, simogató lágyságunkat!

Nagysokára teljesült a vágyam. Kérges kéz ragadott meg. Felemelt a földről s belehajtott egy kis kosárkába. Fájt a durva bánásmód nagyon — de örültem neki. Boldog voltam, hogy kimehetek világot látni, melegíteni — boldogítani ... A kosárka falán át még hallottam társaim irigy sóhajtását s ezzel lezárult az életemnek első felvonása.

Nem sokáig voltam a kosárban. Amikor kivittek, egy csinos kis szobában voltam. Gyönyéd finomsággal fogtak át egy leánykának rózsás ujjai. Felnéztem rá. Nagyon szép volt... és — nagyon szomorú.

Sokáig nézett rám. Mereven, bánatosan ... — könyesen . . .