Északkeleti Ujság, 1916 (8. évfolyam, 1-53. szám)
1916-08-05 / 32. szám
VII!. évfolyam. Nagykároly, 1916. augusztus 5. 32-ik szám. ÉSZAKKELETI UJSÁO NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK POLITIKAI ÉS TÁRSADALMA HETILAP. — A NAGYKÁROLYI KERESKEDŐ TÁRSULAT HIVATALOS KÖZLÖNYE. EIőíízBtési árak: Egész évre ............................... Felévre ........................................ Negyedévre .............................. Ta nítóknak egész évre ~ 8 korona. '4 „ o « 5J 5 „ Főszerkesztő: DR.Í VETZÁK EDE. Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM. („KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.) Hirdetések ugyanott vétetnek fel. ——-- Nvilttér sora 60 fiilér. Kenyérgondok. Minden harci dalunknak s minden itthoni panaszkodásunknak fájdalmas refraínje: a kenyér. A háború teljességgel átváltoztatta a társadalom képét, a jó! megszokott formák helyett merőben újakat hozott, a békés munka mély- tónusu rajza helyett a háborús napok meg nem pihenő kaleidoszkópját. A vér üteme lázasabb lett, a fantázia bővebb és íermőbb, csak a táplálkozás szervezetlensége és elégetlensége produkál meg nem szakított folyamatosságot. És ez annál sajátszeriibb, mert, bár a háborús- élet nem minden reformja egyben nyeresége is a társadalmi berendezkedésnek, mégis legalább helyesnek kell látnunk azokat a törekvéseket, melyek a társas élet szocializálódását érlelik. A táplálkozás megszervezése azonban nem is sikerülhetett, mert azok a szempontok, amelyek szerint történt volna, erőtleneknek és tudománytalanoknak bizonyultak az érdekeknek a szervezetével szemben, amelynek befolyásos hatalmát a háború sokkal nagyobb mértékben növelte, mint amennyire csökkentenie kellett volna. Mert ha ez a háború egy nagyszerű nekifutás lett volna csak, a győzelem diadalmas ugrásáig, akkor az élelmezés kérdése nem mélyült volna el problémává. Minden hadviselő ország belső fölkészültsége győzte volna a szükségleteket. De az egyes országoknak a politikai határaik szerint való tarlós elkülönülése megszakította azokat az utakat, amelyeken keresztül az életet tápláló fölösleg kicserélődött, s a nagy városok, melyeket korábban az egész világ termelése táplált, mindig kisebb és kisebb körű gazdasági egységek ellátására szorultak. Ehhez járult még az is, hogy velünk szemben a táplálkozásunk megnehezítése bevallottan harci eszközzé tétetett. De rövidlátás volna azt hinni, hogy élelmezésünk bajai kizárólag a blokád következményei. A harcoló hadseregek ellátása minden igénybevehető készletet fölemészt s ez az ellátás tnesz- sze meghaladja azt a színvonalat, amelyet az igy ellátottak túlnyomó része a táplálkozás tekintetében korábban elért. S azonkívül a túlnyomó nagy rész azelőtt saját maga gondoskodott élelmezéséről s ekként az állami és társadalmi főkészültség, mely a békés időkben merő jótékonykodásból foglalkozott a tömegélelmezés feladatával, olyan hasonlíthatatlanul megnövekedett munkához jutott, melyet sem a régi eszközökkel, sem a régi módszerrel nem lehetett teljesíteni. Az ellátás kérdésének megoldását még megnehezítette az is, hogy a földmivelő népesség az élelmiszerek példátlan magas ára s a könnyen szerzett pénz nagyobb mozgékonysága következtében a költekező anyagi jólétnek magas fokára jutott. E néprétegek föl- emelkedésével pedig a szükségleteik is megnövekedtek s ez a körülmény akkor, amikor a termelés a régi keretei közül nem tudott kilépni, a nem produkáló lakosság számára a termelés eredményeinek elosztását rendkívül hátrányosan befolyásolta. A közigazgatási intézkedések pedig, amelyeknek az egész ország ellátását kellett volna megszervezni, a forgalom- bahozás és fogyasztás megszervezése után a termelés megrendszabályozása előtt megálltak. Pedig kétségtelen, hogy a termelés megszervezése az előfeltétele az élelmezésről való gondoskodás eredményességének : fonák az az intézkedés, amelyik meghatározza, hogy a napszámos mit ehetik s szabályozatlanul hagyja, hogy a hitbizományok urai mit termeljenek. A most meginduló „élelmezési esztendő“ országos intézkedéseket már nem & szomszéd és a tehénIrta: Homok. (Folyt, és vége.) — Sok nagyon sok. Nem tehetők róla szomszéd uram, ennek ez az ára. Egy vörösréz krajcár nem sok, de annyit se engedhetek beliile. Ezt a pénzt még a hátam mögött is megkapom ezé' a tehénéi . . . Szeder szomszéd számol, összead kivon magában, végre arra a megállapodásra jut, hogy a tej kell, a túró is kell, a vajra is okvetlen szükség van, hát nincs más mit tenni, mint lefoglalózni a riskát. Előveszi a nagy bőrbugyellárist és úri kevélységgel mondja : — Lefoglalózom. Adok őtven pengő foglalót. — Nézze. Szeder szomszéd, ne foglalózza le, nem veszek el egy vasat se. .. Előbb próbálják ki a tehenet. Mit ad ?. .. Megadja-e a tiz litert napjában, vagy nem ? — Hát jó van. Helyes. Három-négy nap múlva nyilvánvalóvá válik az eredmény s most már harmadmagával megy át Szeder Mihály a szomszédjához. A kapásnéjával meg a kertészével. Pénzről van szó gondolja, jobb lesz ezt tanuk előtt kiadni a kézbői. — No János szomszéd hát úgy tudom rendbejöttünk a tejjel, megadja a tehén a tiz litert, gazdája leszek— A nyolcszáz ötven forintért ? — Azér‘ Sok rengeteg sok pénz egy tehénért nyolcszázötven forint, de hát ha nem adja olcsóbban. — Egy fillérrel sem, uram. Az az ára. Megint előveszi Szeder Mihály a nagy bugyellárist, hogy elintézze a financiális kérdést, Vörös János azonban újra csak közbevág: — Mit akar szomszéd uram ? — Foglalót akarok adni. — Egv krajcárt se adjon. — Miért? — Majd előbb átiratom a passzust, azután mikor elgyünnek érte kifizeti az árát egyszerre. — így is jó lösz. — Nézze Szödör szomszéd nem vagyok én názáreti embör, több az én szavam, mint a foglaló, amit mondtam, annak az ura löszök még egy hónap múlva is. Hát. Még a‘ vóna szép, hogy mögmásitsa az embör a szavát. Harmadnap ismét megjellennek mind a hárman. Köszönnek illedelmesen, csak Vörösjá- nos mondja húzódozva a „fogadj-istent“, mint akinek leütötték az oldalát. — Itt vagyunk szomszéd. — Látom. — Visszük a tehenet. — Vinnék csak. — Miért? — Mer‘ legel. — Hát aztán? — Aztán most nem háborgatjuk. — Nem háborgatjuk ? ... Micsoda beszéd ez? Fizettem, aztán viszem. — De nem lehet ám szomszéd uram. — Mi a csudáér1? — Azér‘, mert azt sürgönyözte az asszony Budapestről, hogy ki ne merjem adni a tehenet a házbul. — Úgy? . . . Hát akkor mégis csak názáreti embör kend. — Most az lőttem szomszéd uram, de hát nem baj az talán ? — Bajnak nem baj, de szépnek se szép. — Hát mán igy esött a sorja, mit csináljunk. — Semmit . . . Ma már, lássa, én is többet tudok, mint tegnap tudtam. Tegnap még azt tudtam, hogy szavatartó ember kigyelmed, szomszéd, ma meg már azt is tudom, hogy rosszabb kend a vénasszonynál. Ezzel befejeződött a dolog, még csak az volt hátra, hogy adj Isten, fogadj Isten . . . Mert úriember enélküi nem megy el más portájáról, ha még annyira boszankodik is. Nem telik azonban bele négy nap, megint csak átmegy Szeder szomszéd Vörös Jánoshoz. — Hát szomszéd, itt vagyok . . . Izent kigyelmed. Vörös szomszéd mosolyogva adta most vissza a feleletet: — Izentem ám. — No. — Meggondolta magát az asszony. — Hogy-hogy? — Hát úgy, hogy kilencszázötven forintért megválik a riskától. — Most már annyit sem adok érte, amennyit a múltkor akartam adni. — Nem ád ? — hőköl meg Vörös János. — Nem.
