Északkeleti Ujság, 1915 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1915-06-26 / 26. szám
VII. évfolyam. Nagykároly, 1915. junius 26. 26-ik szám. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. — A NAGYKÁROLY! KERESKEDŐ TÁRSULAT HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési árak: Egész évre ...................... 8 Fé lévre ................................ .. 4 Negyedévre ...................... ?; T anítóknak egész évre .. .. 5 Főszerkesztő : DR. VETZÁSÍ EDE. MEGJELENIK MIKBEN SZOMBATOK. Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM. („KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.)---------Hirdetések ugyanott vétetnek fel. _ .. ____ Nvilttér s ora 6.) fillér. Aratás előtt. Erik a búza, a rozs. Sárgulni kezdeti az ingó kalászok. Ha valami váratlan, elképzelhetetlen elemi csapás közbe nem jő: rövidesen learatjuk egy évi fáradozásunk, nélkülözésünk nehezen várt, drága eredményét. A kiéheztetési szisztéma nem vált be. Bölcs intézkedésekkel elejét vették, hogy kifogyjanak az életet adó kenyérből. Ha nem is került olyan finom sütemény az asztalra, aminőhöz azelőtt szokva voltunk, de kibírtuk valahogyan aratásig, amely után jobb, sokkal jobb lesz minden. Igen! Jobb, sokkal jobb lesz minden. Az ántántnak két reménysége, két igen vérmes reménye volt. Az egyik az orosz gőzhenger mindent leíipró képességébe vetett föltétien hit. A másik az a bizodaiotn, hogy a központi hatalmak kiéheztetése sikerülni fog. Istennek hála: alaposan, végzetesen csalódtak ellenségeink mindkét reménységükben. A vetések mai állása a legszebb reményekre jogosít; az orosz gőzhenger pedig valóban eszményi tökéletességgel tapossa le — az orosz hadakat. Nem győztük hangoztatni, hogy a háború a katonák dolga s hogy minden lépés, amit hadvezetőségünk előre vagy hátrafelé megtett: egy nagy cél, a végleges győzelem érdekében történt. Emlékezzünk csak vissza az őszi galíciai visszavonulásokra. A közönség türelmetlen, ideges volt. Megijedt és kétségbeesett mennyi, de mennyi ember! Pedig nem volt rá ok. A számbeli fölény óriási erejével reánk nehezedő orosz hadakkal a Lemberg-vidéki sik és defenzívára abszolúte alkalmatlan terepen tisztára őrültség lett volna felvenni a harcot. A mieink tehát visszahúzódtak, hogy — közeledjenek a végleges győzelemhez. A Kárpátok közé és általában a természet alkotta gigászi fedezékekbe vonult a mi haderőnk, amig megőrölie a muszka hadak számbeli túlsúlyát és egyszerűen felemésztette morális erejét. Ugy-e, mennyivel jobb, hogy az offenzivára predesztinált Közép-Galiciá- ban mi zuzzuk pozdorjává az orosz seregeket s nem megfordítva történt még az ősszel. - ; Dübörögve rohannak előre csapataink . . . nem földrajzi pontok, hanem világtörténelmi csattanó: a végleges győzelem felé . . . Minket pedig ezekben a magasztos, szent napokban serkentsen munkára, kitartásra az a mélységes meggyőződés, hogy rövidesen learatjuk fáradozásunk, nélkülözésünk nehezen várt, drága eredményét — a harctéren is. NemestóiSii koporsójánál. Szeiitíványi Béla kegyesr. tanár N. Szabó Albert temetésén az „Urak kongregrációja“ nevében mondott beszéde: Megboldogult Kedves jó Testvérem ! Büszke gyásszal és mélységes megindulással állanak meg kongreganista testvéreid az utolsó Istenhozzádra. Alig egy-két esztendeje, hogy a nagy- károlyi kaíholikus férfi intelligencia között intenzivebb hitvallói irányzat indult meg. A jobb lelkek néma örömmel kisérték figyelemmel mozgalmunkat. Te beszédes, harcos vezére lettél s élére álltái a szent ügynek. Mikor átlőtt szived utoljára dobbant, ép ama napokban volt a második évfordulója, hogy a Nagykárolyi Urak Kongregációja formálisan megalakult. Vezéri méltóságra teremtett az Ur Téged. Mint a budapesti Kongregáció kipróbált, aktiv katonája jöttél közénk. Mi gyámoltalanok és tépelődők voltunk, Te biztattál minket. Mi féltünk a nehézségektől, Te bátoritőnk voltál. Mi megbotlottunk a mozgalmunkat kisérő kisszerüségekben, Te emancipáltál bennünket. Mi tudatlanok voltunk, Te oktatónk lettél. S mikor megszerettünk, vezérünkké akartunk tenni. Te akkor félreálltál. Ez volt a lelkinagyság legnagyobb erőmutatója Benned s attól kezdve imponáltál előttünk. Eljöttünk, Bajtárs, az utolsó kézfogásra. Nénién, haloíthalványan, mereven fekszel előttem. Fekete, nehéz gyász minden kereted. Zokogó sirással kiséiünk iiősi sírodba. S mi Äz utolsó vacsora. — Elbeszélés. — Irta: Rasztinai R. Jenő. (folytatás) Az asszony is hallgatott. Az ő leikét is rabul ejtette a varázs, mely hallgatásukból támadt. Magán érezte Zádor delejes tekintetét s bár nem n >zet oda, látta délceg termetét s büszke, mély gondolkozásra valló szittya arcát. Lehajtotta fejét s arca a tekintet hatása alatt lassan kipirult. Már szerette volna a csendet megtörni, de még csak fölpillantani sem mert, mert érezte, hogy a férfi most erősebb mint ő és ha támadna győzne is. Látszólagos mozdulatlansága mellett vergődött, mint egy kis madár nagy, erős kezekben, de vergődése nem volt kínos, hanem mint mikor valakit az álom kerülget s küzd ellene, de a végén mégis édes- deden elalszik. Rajta is kellemes zsibongás vett erőt, mely édesen nyugtalanító volt . . . Megejtette lelkét a bűvkör, mely Zádort is elfo- gódottá tette. A falióra ércesen, döngő hangon felet ütött. Mindketten összerezzentek, az asszony szinte ijedten pillantott az asztalon fekvő zsebórára : fél tiz . . . — Igen, válaszolt Zádor, mintegy gépiesen elővonva zsebóráját s rápillantva, — féltiz. — Hogyan ? kérdezte, az asszony élénken s mintegy fölszabadulva, — hát két órát hord ? Vagy talán ez itten . . ^ — Nem az enyém, — fejezte be Zádor. Nagyolt lélekzett s szeretetre méltó modorával, mely mindennek oly derűt kölcsönzött, beszélni kezdett. — Ugyebár azt hitte, ez a sok apróság itten az enyem s most végrendelkezni akarok fölötte ? Nem, nem az enyémek. December tÍ7enhatodiki kitörésünkből hoztam ha a. Egy barátom adta át utolsó perceiben, hogy továbbíthassam családjának és mátkájának, — s halk sóhaj tört fel melléből, de mennyire különbözött ez az előbbi sóhajtól ... — Hát miért nem küldte ki azóta egy repülő postával ? Lehetett volna. — Nem lehetett, mert, mert családja Oroszországban van s ő maga orosz tiszt volt. — Ah ! — — És épen én öltem meg, tudja Hedvig, szólt Zádor előre hajolva, nem is bánom, hogy a holnapi nappal megszűnők emlékezni. A december 16-iki kirohanás győzelem volt ugyan, de tönkretette a lelkemet. Akkor — ott a harctéren — közeláltam ahhoz, hogy elveszítsem a hitemet Istenben, emberben, a hazában s az aranykardbojtnak kötelező bátorságában, a tiszti-, a hazafiuí becsületben . . . Közel álltam, hogy eszemet veszítsem, mint annyi szerencsétlen mindkét táborból. Én századommal egy dróthálós állást támadtam meg. Mesterien voltak az oroszoK elsáncolva. Nem lehetett egyebet tenni, mint szuronyrohamot intézni ellenük. Heves küzdelem támadt s én az oroszok vezénylő tisztjével kerültem szénibe. Rálőttem, a karddal támadtam rá. A tiszt, szép szőke fiú, tömött szakállal, bambán meredt rám s nem védekezett. Láttam, hogy golyóm talált, de ő mosolyogva felém lépet s kezét nyújtva, örvendve kiáltott: Carrel Te vagy? Csak egy kézszoriíást! Drága Carrel,, mily viszontlátás . . . Azután elsápadt s meg- tántorodott. A hangjáról megismertem : Vaszil- jevics Alexis a gyermeklelkü orosz festő, — szakálla miatt nem ismertem meg előbb. A legmelegebb barátságban éltem vele, mikor Münchenben pár évig tartózkodtam. Megszerettük egymást nagyon, közös lakásunk volt s ő kutyahüséggel ragaszkodott hozzám. Azután is fenntartottuk összeköttetésünket s legutolsó levelet éppen a mozgósitás első napján kaptam, melyben meghív egy hónap múlva leendő esküvőjére. Hozzáugrottam, de már elesett. Oh Carrel mit tettél, — mondta elfe- hérült ajkakkal, miért épen te ? Nem ... nem... neked ezt még-sem . .. in-kább . . . in-kább ... más-felé ... Óh Carrel . . . Letérdeltem melléje s bár láttam, hogy kabátján perzselt lyuk van, mégis föltéptem blúzát. Tényleg a mellét járta át a golyó. Óh asszonyom, azt az érzést leírni nem tudom, hogy mit éreztem ebben a pillanatban. Eltörpült minden előttem, csak azt az egyet láttam, csak azt tudtam, hogy azt a férfit, aki legjobban szeretett, aki legjobban ragaszkodott hozzám az életben, — megöltem. Én, — igen, én . . _ (Folyt, köv.)
