Északkeleti Ujság, 1914 (6. évfolyam, 1-53. szám)
1914-06-06 / 23. szám
VI. évfolyam. Nagykároly, 1914. junius 6. 23-ik szám. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG í NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. — A NAGYKÁROLYI KERESKEDŐ TÁRSULAT HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési árak: Egész évre ............................. 8 korona. Félévre .............................. .. 4 „ Negyedévre ............................. 2 „ Tanítóknak egész évre .. .. .. 5 „ Főszerkesztő: DR. VETZÁK EDE. Felelős szerkesztő: NEMESTÓTHI SZABÓ ALBERT dr. = MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. = Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM. („KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.) zz= Hirdetések ugyanott vétetnek fel. Nvilttér sora 60 fillér. Városi hirdetési vállalat. Valamikor akadt Nagykárolyban egy vállalkozó, aki hirdetési vállalatot akart itt szervezni. Ajánlatot adott be a városhoz, melyben megjelölte a feltételeket, melyek mellett bérbe venné a város területén való hirdetés jogát. így ő fizetett volna a városnak bizonyos váltságdíjat, amit viszont ő a hirdető feleken nyert volna ki. Bizonyosan úgy intézte volna, hogy azon bérösszegen kívül, amit a városnak fizetett volna, még nyerjen is valamit. Akkor a képviselőtestület a hirdetésügynek országosan való rendezésére tekintettel nem lépett semmiféle egyezségre a felajánlkozott vállalkozóval. A félretett akták romjain egy újabb terv feléledését várjuk. Amit akkor egy magán ember élelmes vállalkozásképen meg akart kezdeni, szeretnők lényegileg ugyanígy, de városi kezelésben megvalósulva látni. Hogy az eszme megvalósítható, az bizonyos. Hiszen privát embernek még üzlet is, amin nyerni lehet. Miért ne nyerjen akkor a város? Számos városa van az országnak, amelyik az utcai hirdetés jogát a maga javára monopolizálta. Akik hirdetni akarnak, azokat megadóztatja, viszont gondoskodik a hirdetések előnyös elhelyezéséről. Mikor azt kívánjuk, hogy a mi városunk is valósítsa meg a városi kezelésben álló hirdetési vállalatot, azzal úgy a városnak, mint a hirdető feleknek egyaránt javára akarunk lenni. A városnak olyan bevétele van az utcai hirdetések a plakátok megadóztatásából, amelyikhez könnyen és mégsem jogtalanul jut. A hirdető közönség pedig olyan adót fizet, amelyiket nem fizet hiába. Most az igaz, hogy nem fizet senki a plakát kiragasztásáért bért, de viszont a bizonytalanságba kibocsátott plakátok nem is sokat jelentenek. Épen a legforgalmasabb utcarészleteken nincsen olyan hely, ahova plakátokat lehetne kiragasztani. Ugyszólva minden valamire való kerítésre kiírják, hogy: Tilos a felragasztás! vagy Tilos a falragasz! (Mintha bizony akarná valaki a falat ragasztani.) Mit ér akkor a hirdető azzal, ha csaEa félreeső utcákat ragaszthatja tele a plakátjaival. Első sorban tehát épen az, aki megadóztatva látszik, a hirdető nyerne vele, ha hirdetési vállalat állna fent a városunkban. Mert ennek első feladata épen az lenne, hogy hirdetési táblák és hirdetési oszlopok felállításával lehetővé tegye a plakátoknak olyan helyen való kiragasztását, ahol a közönség hozzá is fér azokhoz. Másodszor fokozottabb és szigorúbb ellenőrzéssel azon lenne a városi hatóság, hogy a kiragasztott plakátok meg is feleljenek a céljuknak, más hirdető ne ragaszthassa le mindjárt másnap, vagy még aznap a maga konkurrens plakátjával. A törvény védi ugyan a plakátot a megsemmisítés ellen, de abban az esetben, ha a város a hirdető vállalkozó, külön rendelettel még szigorithajta vagy módosíthatja is ezt a védelmi intézkedést, ami bizonyára csak használ a plakátok életbiztonságának, amely bizony ezidő szerint nagyon gyenge lábon áll városunkban. Pedig az utca szépségére való tekintettel nem lehet valamit csúfabb látványnak tartanunk, mint mikor a falakról, kerítésekről cafatokban csün- genek alá a különböző szinü plakátok rongyai. Föltétlenül bizonyos dolog tehát, hogy a hirdetési vállalat felállítása a hirdető közönségnek nagyon is előnyére szolgáló intézkedés volna. A városra nézve pedig nem lehetne egyéb, mint elenyésző befektetéssel járó, biztos jövedelmi forrás. Egy olyan tiszta bevétel, mely nem a polgárság pótadójából tevődik össze fillérenkint, koronánkint, hanem a városnak egy élelmes vállalkozásából volna bevehető. HIRDETÉSEK jutányos áron közöltéinek. Semmittevés. Szomszédunkban díszes úri kert van, Túl gyümölcsös — rajta száz virág; Szétkigyózó utóinak végén Hulló szirmát hullogatja rád. Mi kéj! A szép rügy fakasztó hajnal Kifakadásán elmerengeni, Selyemfodros, zöld füpárnán végig Nyújtózkodni, — óh! mi isteni! Mit törődjem én mindannyi mással! Kinek foga mint fáj — tartsa rajt’ A nyelvét. Ha mellőzhetem, végre, Mért keressek jó magamra bajt? Nézd, a réten egy bus Juon görnyed Munkájában . . . izzad is szegény. Szinte látod csurgó verejtékét Lecseppenni lógó üstökén. Szinte látod, veres tüszőjéből Ki a „glázlí“ csak úgy integet, Egy-két „gufker“ . . . s elvégre is hidd el, A te gőgös, mentő képzetiddel Szikrát se törődik, te veled! Hatlak József. Márta mennyasszony . . . Éppen reggeliztünk, mikor Márta kis húga szaladva jött, hogy nagy újságot mondjon Margit húgomnak, kivel barátságban volt. A jó viszonyt én is iparkodtam fenntartani közöttük, mert sok apró újság nagy hasznomra vált. A gyermekek kedvesen üdvözölték egymást, aztán Duji rögtön kezdte, miközben oly erősen nézett reám, mintha csak tudta volna, hogy minden egyes szava milyen tőrdöfés szivemnek. „Margit! nálunk lakodalom lesz.“ Margit helyett én kérdeztem, — kinek a lakodalma? „Mártáé!“ A Mártáé? —kérdeztem újra. Igen, igen, felelte sugárzó arccal; az este kérője volt s én úgy szeretném, ha már holnap volna a lakodalom. — Ők nem látták, hogy mi ment végbe az én lelkemben. Márta, akiről azt beszélték, hogy nem tud szeretni és aki kikosarazott minden kérőt, — most férjhez megy. Talán nem igaz, hiszen ő mindig azt mondta nekem, hogy nem tud szeretni, mert neki nincs szive. Oh! te rettenetes női nem, hát sohsem lehet téged kiismerni ? Meglássa, — mondta egykor — én nagyon boldogtalan leszek, mert szeretni nem tudok s ezért nem akarok a felesége lenni, mert maga jó fiú, boldognak kell lennie s velem nem lenre soha! Pedig éreznie kellett volna, hogy én csak egyedül ő vele lettem volna boldog. Most már látom a valót! Van neki szive, de az már másé ! És én elhittem az ő meséjét, én, én szegény! Mohón kérdeztem a kis fecsegőt, ki a kérő, Dujika ? Egy bácsi. — Igen. igerr, de mi I 4 * RDBLETZKY KALMAN női- és uridivat-áruháza í Nagykároly, Deák-tér 18. ^ Ajánlja Iegdusabban felhalmozott áruraktáüát mindenféle vászon, kész fehéínemtiekhen, gzineá ég fehér damast asztalterítőkben, a
