Északkeleti Ujság, 1912 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1912-11-16 / 47. szám

IV. évfolyam.

Nagykároly, 1912. november 16.

47-ik szám.

Északkeleti újság.

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP.

Előfizetési árak:

Egész évre .........................................

8 k

oronaFélévre ..........................................-4 „ '

Negyedévre ..

2 „

Tanítóknak egész évre......................- 5 „

Felelős szerkesztő:

NEMESTÓTHI SZABÓ ALBERT dr.

Szerkesztők :

Suták István Csáky Gusztáv.------ MEGJELENIK MINDE3 SZOMBATON. ==

Sz

erkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM. („KÖLCSEY-NYOMQA" R.-T. NAGYKÁROLY.)

~~..... Hirdetések ugyanott vétetnek fel. _____:

______________Nyilttér sora 40 fillér.______________

Mona

rchiánk és a Balkáni

II.

Az ellenzéki pártok arra az álláspontra helyezkednek, hogy nekünk a Balkánhoz semmi közünk. Az ellenzék részéről ez annyiban érthető, amennyiben az ellenzék taktikája azt követeli, hogy minél kellemetlenebbé válljék és ez által az irányadó köröket arra kényszerítse, hogy jogos követeléseiket honorálják. Érthetetlen azonban a kormány- párti körök határozatlansága e kérdésben. Ezen urak voltak eddig a legin- tranzingensebbek a nemzetiségekkel szemben. Sovinista magyar politikát hirdettek és nemcsak tudni nem akartak konces- siokról, de a legbrutálisabban elnyomtak minden nemzetiségi törekvést, nem riadva vissza a törvénytelenségtől és korrupcióktól sem, mint Cuvaj urnák Horváth- ország nyakára való ültetése mutatja.

Nem lehet megérteni, hogy a sovinista magyar politikusok némán szemléljék a szomszédunkban egy nagy szláv állam megalakulását, ahonnan a magyar- országi nemzetiségi mozgalmat állandóan szítanák, pénzzel támogatnák és végre is forradalomba vinnék át.

A szerbek már ma hangoztatják, hogy összes fajrokonaikat felakarják szabadítani. Kétségtelen, hogy a Törökország- bani munkát elvégezték, akkor mi ellenünk fordulnának és Szent István koronájának országaiból is magukhoz akarnák ragadni a több mint egymillió szerb nemzetiségű lakta vidéket. Ehhez járul, hogy Oroszország mihelyt a Balkánon egy erős Szerbiára támaszkodhat, egész erővel veti rá magát a monarchia szláv- jai felizgatására, amihek hatását a galíciai rutének között már régen, de újabban Bereg és Máramarosban is érlelik. De nem maradna el a visszahatás a horvátokra, a csehekre s utóbbiakon a keresztül a tótokra sem és egy szép napon egész bizonyosan oda jutnánk, ahova török testvéreink, hogy szép hazánk felvenné a néhai nevet s a szláv túlerővel szemben szerépet cserélve mi lennénk az „elnyomott nemzetiségiek.“

A szerb veszedelem meggátlására kettőt kell tenni. A két szerb állam Szerbia és Montenegró közt fenn kell tartani egy elválasztó földterületet, hogy a két állam sohase egyesülhessen. Ez a földterület, amely a novibazári szandzsáktól hasítandó ki, egyszersmint a monarchia szabad kereskedehni útja Szaloniki felé, amelyet nyitva tariani fontos közgazda- sági érdekünket képezi.

A másik sokkal lényegesebb dolog felállítani egy független Albániát, amely mint a szlávokkal semmiféle rokonságban nem lévő, részben mohamedán, részben katholikus vallásu néptől lakott ország természetesen ellensúlyozója lenne

Szerbiának, úgy hogy, ha Szerbiával összetűzésbe kerülnénk, nem mi kerülnénk két tűz Oroszország és Szerbia közé, hanem Szerbia, melynek fékentar- tására a 3 millió harcias albán, amint rendszeres állam kifejlődik, egymagában is képes.

Ezen kiváló nép, mely sokkal fejlő- désképesebb a szerbnél, függetlenségét megnyerve s önálló államként fejlődésnek indulva rövid idő múlva oly erőt képviselne, amely a Balkánon a túlsúly érvényre jutását megakadályozni és igy ami veszélyeztetésünket erről az oldalról untlifikálni képes volna.

Ily helyzetben nyugodtan át lehet engedni Szerbiának Macedóniából a szer- bek által lakott amúgy sem nagy részt, amellyel Szerbia lakossága növekednék ugyan néhány 100 ezer lélekkel, de Montenegrótól és a tengertől elválasztva és Albánia által sakkba tartva ártalmatlanná volna téve s reá lenne utalva, hogy előbb-utóbb a monarchiához csatlakozzék.

Ismerve azonban az anekxió idejéből a szerbeknek vakmerőségét és elbizakodottságát aligha lehet feltételezni, hogy egy ilyen megoldás békésen megtörténhessék, már pedig minél jobban megfészkelik magukat a hódított területen, annál nehezebb lesz őket onnan kiverni. A monarchia érdekében talán legcélszerűbb lett volna már régen a szandzsákba

Álmok.

Irta: Hanrice Monfieur.

Klubunkban ismertem egy urat, ki azonnal feltűnt mindenkinek, aki öt meglátta. Ő volt az első, ki először viselte azokat a magas inggallérokat, amelyek majdnem a fülig fölérnek s ő volt, aki feltalálta a hatalmas nagyságú nyakkendő csokrokat is. Mellényei s azoknak ékszergombjai valósággal csodahatásuak voltak.

Mindig a legdivatosabb helyeken fordult meg s megjelenése szenzációszerü volt. Premiereken s az elegáns lóversenyeken egy-egy csinos hölgygyei jelent meg, akit rendesen mindenki ismer és senki sem akar megismerni.

Előkelőén szórta a pénzt, a nélkül, hogy tékozlónak tarthatták volna. Ha játszott, közömbösnek látszott — nyer-e vagy vészit. Nyugodt volt, hangja elandalitóan halk, mint a csendes keleti emberé, mig mozdulatait a legkifogásta- lanabb nyugati modor jellemezte. Az ember gyakran találkozik efféle alakokkal a mulató világban s azt hisszük róluk, hogy nagyon elvvágyó emberek, pedig inkább beteges mánia az, ami a mulató világba löki őket, mert idegeik nem bírják a csendet, a homályt, a nyárs- polgáriasságot s csupa zajban, fényben, zene,

nő és virág mellett érzik jól magukat. S amellett nem gondolkodnak, csak élnek.

A mi emberünk is igy volt. Mikor utolsó ezerfrankosát váltotta fel, akkor jutott először eszébe: mi lesz majd ezután. De gondolkodni éppen nem szeretett és élt tovább.

Miután eddig mindig készpénzzel fizetett, jó ideig volt hitele. De egy szép napon keservesen kellett tapasztalnia, hogy sem kedvese, sem barátja, sem hitelezője nincsen. Akkor feloszlatta háztartását, eladta remekművű berendezését, megmaradt pénzével elment a klubba, játszott — vesztett.

Ur volt, harmincöt éves és egy sousnak sem ura. Tizenöt év óta éjszakázott, mulatott, élt, idegei teljesen tönkre voltak téve, tehát munkára képtelen. Mit tegyen ? És senkije, semmije sem volt, csupán büszkesége, de ez is elment a jólét után csakhamar. Úri szegény lett belőle a klub megtűrt alakja. Nézte a játszókat, néha tanácsokat osztogatott s ha valamelyik játékos nagyobb összegeket nyert, követte őt s néhány száz frankot kért tőle kölcsön. Simán, szerényen, urimód.

Miután először senki sem tagadta meg tőle, iparkodtak kitérni utjából s lassankint leapadt a kölcsönösszegek száma tiz—öt frankra. Végre annyira megszokták őt, hogy minden játékos nyeréskor önként, kérés nélkül adott át neki öt frankot. És ő megköszönte udvariasan, de elegánsul, mintha nem is volna ez könyör- adomány, amit szégyen elfogadni. A „kölcsönösszeggel“ sohasem játszott. A mint megkapta a pénzt, elment s negyedóra múlva ismét visz- szatért.

Ugyan nem sokat törődtek vele, mégis egyik este, mikor valaki nagy összeget nyert, húsz frankot Ígért neki, de azzal a feltétellel, ha elmondja, hogy mit csinél a kapott pénzekkel.

Emberünk leült, szivart kért és elmondta. Szégyenkezés, habozás nélkül. Elmondta, amit mindenki tudott, hogy nagyon gazdag volt és sok, gyönyörű, nagy élvezetekben volt része. A sors azonban előbb végzett vele, mintsem ő kívánta volna.

Hogy elviselhetővé tegye az életét, most álmaiban élvezi azt, amit ébren nem élvezhet .. .

Nem értették. Volt aki unatkozott, volt aki nevetett beszédén. De azután ő megmagyarázta, hogy neki különös álmodozó tehetsége van. Már gyermek korában erősen ki volt fejlődve ez nála. Ha elalvás előtt arra gondolt,, hogy fehér hajóról fog álmodni, mely kék ten-