Északkeleti Ujság, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1911-07-22 / 29. szám
III. évfolyam. Nagykároly, 1911. Julius 22. 29-ik szám. északkeleti újság. / OI'XIJ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Előfizetési árak: gesz évre Félévre Negyedévre Tanítóknak egész évre 8 korona. 4 „ 2 „ 5 „ Felelős szerkesztő : NEMESTÓTHÍ SZABÓ ALBERT dr. Szerkesztők : Suták István Csáky Gusztáv. = MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. = Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM. („KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.) Hirdetések ugyanott vétetnek fel. Nyilttér sora 40 fillér. Ellenforradalmak. (N. Sz, A.) A felforgató irányoknak a XX. században még sincs olyan sikere, mint volt a XlX-ikben. Ha sikerül is a törvényes rendet egyik-másik államban felborítani az egészséges reactio életre kél magában a népben és előbb-utóbb visszaállítja a jogfolytonosságot. Ez a tapasztalat már eddig a három szabadkőmives forradalomról a török, perzsa és portugallról. Még nem győzött ugyan a reactió, de már harczol úgy Portugáliában, mint Perzsiában. Törökországban is folytonos a lázongás a szabadsághősök zsarnoksága ellen és maga a parlament szervezkedik a forradalmár komité uralmának megszüntetésére. E három állambeli állapotok felette tanulságosak. Mutatják az idők nagy változását, az elfajulását, lealacsonyo- dását annak, a mit néhány évtizeddel előbb magasztosnak sőt szentnek nevezett a közvélemény. Mi dobogtatta meg jobban a XIX. század gyermekének szivét mint a forradalom szó melyet szabadság- harcnak is nevezhetünk? Mi volt magasz- tosabb előttünk, mint egy szép harca szabadságáért a zsarnokság ellen. A forradalmárok mind hősök voltak, kik csak nemes dolgokat cselekedtek ellenben a zsarnokság védői pribékek, vagy darabontok, kik ép oly kegyetlenek és ¡gonoszak voltak, a mily gyávák. A müveit világ, mely igy gondolkozott természetszerűleg enthusiusmussal fogadta az ifjú török forradalmat, mely végre Európa utolsó államában dönti meg az absolutismust. Azonban a modern ember tárgyilagossága nem engedte meg, hogy elitélje azon katonákat, kik meggyőződésből és szultánjuk iránti hűségből fellázzadtak az ifjú török komitia ellen, sőt midőn a túlerővel szemben utolsó csepp vérökig védelmezték a fővárost, Európa elismerte, hogy hősökként haltak meg, kik elismerést érdemelnek, nem pedig a hatalom zsoldosaiként, kiknek megvetés jár. A közvélemény ilyen felfogása mellett megdöbbentőleg hatott a müveit világra, mikor az ifjú török győzelem után nehány napra Konstantinápoly utcáin kiviritott az akasztófa, melyen nem a zsarnokság áldozatai a szabadság- hősöjk lógtak, hanem a ^zabadsághősök voltak a hóhérok, az áldozatok pedig katonák voltak, kiknek meg kellett halmok csak azért, mert más politikai véleményen voltak, mint a szabadkőmives páholyok. Ez a látvány és még más hozzá hasonlók, a melyekkel a keleti maiteres testvérek meglepték időnként Európát, már nagyon megtépdeste a forradalom hagyományos nimbuszát, de a mik azu//i ■•••'. *\\y r.v tán végleg lejáratták ezt a fogalmat azok a portugál forradalom operettbe illő jelenetei voltak. Amelyik napon a szabadság beütött vagy kiütött Liszabonban, ugyanazon napon megszűnt a sajtószahadság. Napokig nem tudott Európa semmit, mert a postán is Ui Jkodott a cabinet noir. Néhány napig en ha csodálkoztak is, de meg tudták magyarázni azzal, hogy háborúhoz hasonló az állapot, de hogy még ma, egy év múlva is cenzúra uralkodik egy köztársaságban, ez már csakugyan minden eddigi fogalmat felülhalad a szabad köztársaságról. Láttuk ezután egy éven át a szabadság államát abszolutizmussal kormányozni, pátensekkel és végül rendezni egy olyan választást, amely melleit piruljon el Bánffy és Khuen, a melyen az azokra commandirozoít regimentek nem csak szuronnyal dolgoztak, hanem egyszerűen leszúrták az ellenzéket. Így néz ki a szabadság a XX-ik század batr. Természetes, hogy az ilyen szabadság ellen, mely tulajdonképen egy klikk, nehány szabadkőműves páholy zsarnoksága, maga a nép lázad fel és a régi rend hivei a reactionariusok szolgáltatják a vértanukat, mig csak nem győz a reactioval az igazibb szabadság, mint a három pontos testvérek szabadsága. Látva ezeket a dolgokat, gondolkodó Jelenés. Tavaszi estén — halk zene támad. Messze a távolból hozza a szél . . . Elhagyott utón mélázva járok S nem tudom kit, ... de epedve várok e Tán azt, — kiről a szellő regél. Nagy rezgő nyárfák róla suttognak Szép mámoritó tündérmesét . . . Ősrégi romon gerlicék búgnak. Ébrednek bennem szunnyadó vágyak — 5 érzem egy leány forró kezét. Nemül a zene — hallgat a galamb . . . — Szilajón ölel meg a leány, Ajka ajkamon . . . perzsel a csókja Fekete hajából hull a rózsa — S bóditó illat kél a nyomán . . . Eltűnik — s újra halk zene támad. Mind távolabbról hozza a szél . . . Kétségbeesve futok utánna Még égeti ajkam tüzes csókja — S a sok rózsa is róla regél . . . Rédl Jenő. Egy hép. Szeretlek már régóta Őrülten. Epedek utánad évek óta, Álmatlan éjszakán kínoz a vágy — És toliamból folyik a sok nóta. Rohannék néha meggyőzni Téged: — Élni nélküled nem lehet nekem, Izzó szerelmem nem lehet meddő jöjj hát végre hozzám s mai adj velem De eszembe jut egy ősrégi kép: — Lent a vár falánál a dalnok Boldogan ölel magához egy lányt De lantja félredobva . . . s maradok. Rédl Jenő. k magyar művészetről. Irta: Luby Margit. A múltkor ezt mondták nekem: „Nem értem, mért nincs, igazán magyar festő- és szobrászművészet ?“ Rácsudálkoztam ! Hogy ne volna? S minden rendszer nélkül füvetettem egy csomó nevet: Munkácsy, Székely, Latz, Benczúr, Szinyei Mers...! A várt cáfolat elmaradt egy mosolygó hallgatással, s mert nem szeretem, ha értelmes emberek megmosolyognak, nekiálltam gondolkodni — miért mondja egy értelmes, jó szemű, magyar, hogy nincs magyar festőművészet. S végeredményképen én is ott voltam — nincs igazán magyar festő- és szobrászmüvé- szetünk, — az építészetünkről nem is szólva. Igazán, hogy nincs! S nehogy bolondnak, háborodottnak, magyartalannak, vagy kicsinylőnek rágalmazzanak, megpróbálom bizonyítani, hogy csakugyan nincs meg az a művészi szentháromságunk, ha a létezés alapjául a magyarságot állapítjuk meg. Magyar épitésmód ! Egv szellemes francia causeur fogadásból félóráig beszélt semmit! Nem tudom, hogy csinálta, hanem a magyar épitőstilusról is lehetne ilyen félórát csevegni. Tudniillik építészetben stílust a szerkesztési módok szerint különböztetünk meg s nem ornamentika szerint. S a szatmári Pannónia s a pesti Iparművészeti muzeum a szines cserepeitől eltekintve, épen úgy nem magyar stíl, mint a lipótvárosi bazilika, vagy a börzeépület. Nincs magyar stílus az építészetben s ebben nincs semmi restelleni való. Utóljára is ki tehet róla, hogy nálunk mindig több kard kellett mint pallér. Ma pedig azzal vesződni,' hogy nemzeti stílust fejlesszünk az építészetben, amikor Európa minden kulturnépétől átvehetjük azt, ami kész is, jó is, olyan felesleges munka volna, mint hegyre földet hordani. Hanem hogy nincs magyar festő- és szob- rászmüvészetünk, az már hiány. Furcsa dolog ez ! Európa minden művész- generációja ott nevelődik ma Párizsban. Onnan hazamegy ki-ki a maga portájára, s azon amit érett művészi tudással megalkot, azon ott a bélyeg — svéd, francia, flammand, vagy angol mester müve vagyok. A mi festőink közül is hazajönnek egynthányan, hanem azért, tudja
