Északkelet, 1911. február (3. évfolyam, 6–28. szám)

1911-02-24 / 25. szám

III. évfolyam. 25-ik szám. Szatmárnémeti, 1911. február 24. Péntek.

FÜGGETLEN POLITIKAI NAPILAP. t

SZATMÁRVÁRMEGYE ÉS SZATMÁR VÁROS FÜGGETLENSÉGI PÁRTJAINAK HIVATALOS LAPJA.-\

Nepotizmus.

(B.) Hock János, az ellenzék egyik ; tagja bocsánatkérő nyilatkozatában, i melyet tegnap tett meg a képviselőház i ülésén, a sorok között némi kritikát í gyakorolt ifjabb és idősebb Erdély 1 Sándorokkal szemben. Miután azon- « bán szavainak lényege mégis csak az i elnök megkövetése volt, a kormány- i párt ezúttal nem követelte a sértő fe- < jét, hanem megelégedett azzal, hogy ' a bocsánatkérésnek élénken helyeselt, i Mindez nem változtat azon, hogy 1 ifjabb és idősebb Erdély Sándorok, a j honhazának eme kiváló képviselői, ke- i 1 délyeskedtek, hogy úgy mondjam : csa- i ládilag kedélyeskedtek a képviselőház s ülésén. Nem szabad elfeledni, hogy 1 most még nem volt zajosabb termé- < szetü a szórakozásuk, a fiú megelé- i gedett azzal, hogy némileg hangosabban pletykázott egy apával. A nemzet 1

M

l &£ Szatmármegye W 1 i külföldi mintára berendezv

Iliül1 IPilisi Kaziraczy-U. 4

olvasván emez épületes dolgokat, kéjmámorba fulad: milyen hercigek ezek a mi képviselőink. Vállukon emelik az ország gondját, baját és közben ráérnek tréfálkozni. Aztán tovább folyik a kedélyeskedés. Megpletykázód- nak az ország ügyei is. Egy kis zsur, egy kis bankett, — ezek az eseményei a politikai életnek. Az egyik miniszternek fia született: valamelyik kiérdemesült honatya közjegyzőnek kineveztetik s az újszülöttet hirtelenében megteszik képviselőnek. — Egyetemi katedrák gyakran megüresednek. A tájékozatlan publikum megilletődve kérdi: Ugyan miért kellett a derék X-nek nyugalomba menni, hiszen a légynek sem ártott. Nemsokára jön a felelet a hivatalos lapban: Valamelyik érdemdús atya névtelen fia egyetemi tanárnak kineveződött. És igy tovább.

A morális szempontokat szerfölött kényelmetlenül érintik ezek az állapotok és bár végeredményben egyénileg csak nagyon kevesek érdekét sérti a nehéz koncoknak ilyen családi elosz- togatása, mégis gyakran tapasztaljuk, hogy rojtosgalléru diákok, szociálisták, újságírók és más ilyen demokratikus elemek élénken tiltakoznak a sikerületlen gyermekek túlságos boldogulása ellen. Persze hiába. Az apák és a fiuk nem sokat adnak ezekre a beszédekre. Élvezik a helyzetadta előnyöket, sőt kedves kis jeleneteket rendeznek a plénum előtt a nagyközönség mulatta- tására.

Lehet, hogy akadnak nehányan, akik mulatságosnak találják az ilyetén évelődést. Nem szabad azonban elfeledni, hogy ez a játék a nemzet bőrere megy. Közpénzek és közelőnyök mázsaszámra vándorolnak a Herbertek zsebeibe, mialatt száz és száz tehetség züllik el ismeretlenül. Azért hát ne ujjongjunk túlságosan a kedélyes

A doktorleány.

Az egész vármegyében híres volt szépségéről a mi kis falunk doktorának három leánya. Az egész megye fiatalsága tűzben égett értök s boldog is volt az, kire rávillant sugára azoknak a csodásán szép szemeknek. Az egyiké fekete, mint egy sejtelmes éjszaka, bársonyos nagy barna szemű a másik, de a legszebb a legkisebbé volt; most nevető kék, mint a napsugaras ég, ha pedig félig lehunyta szemének kékjére oly sajátos árnyat vető hosszú fekete pilláit, mily ábrándos léleknek volt tükre e szem! Egyik pillanatban a téli égbolt hidegségében ragyogni, a másikban lobogó lánggal elővillanni — ez volt ennek a szemnek, ennek a léleknek örök rejtélye, férfi sziveknek lázba hozója, elszéditője . . . '

Tizennyolc éves ha volt a kék szemű doktorlány, Lili, mikor a két nagyobbik nővére férjhez ment. S mi történt ekkor: nem hogy megfogyott volna a kérők száma, hanem megszaporodott. Óh, mily gyönyörűség volt az neki kimondani dacosan, mint a mesebeli királykisasszony: „Ez sem kell, ez sem!“ Pedig volt a kérők közt gazdag ember is, szép ember is, de szeretni talán egyik sem szerette úgy, mint a mi kis jegyzőnk. Soha olyan imádó, fanatikus szerelmet ! Megkérte a kezét kétszer — hiába; könyörgött előtte térden állva, könnyes szemmel harmadszor is, de a lány csak a fejét rázta. Mert ő várt más valakit; hogy milyen lesz az, szép-e, daliás-e, mit bánta ő, csak azt akarta, hogy gazdag, hatalmas ember legyen. Mert a mi kis jegyzőnk csak talán a városig tudta volna elvinni, ő egy

országot akart lábai előtt látni, mert a mi kis jegyzőnk csak mezei virágot tudott volna neki csokorba szedni, ő térdig akart a rózsákban járni: mert a mi jegyzőnknek csak egy verandás meleg kis falusi otthona volt, neki palota, nagy, hideg palota kellett. Es várt. Várt sokáig. Nem vette észre, nem akarta észrevenni, hogy fogynak a kérők, hogy hullatgatja szirmát, veszti színét, illatát a rózsa, mert már őszre jár. Egyik tavasz a másikat érte, ő még mindig kérdezgette tükrétől: „Ugy-e szép vagyok! ?“ De hogy megrettent, hogy felsírt, mikor megpíllantá hajában az első őszszálakat. Hiába tépte ki, szemébe mondta kegyetlen hidegséggel a tükre: Vén lány vagy, vén lány.

És erőt vett rajta valami gyermekes dac.

Kezdte magát hitegetni, hogy ő még fiatal, hogy ő még szép és azt vélte, hogy