Észak-Magyarország, 2001. december (57. évfolyam, 280-303. szám)
2001-12-24 / 299. szám
ÉSZAK- EVIAG YAR ORSZÁG # 2001. december 24., hétfő ÜNNEPI GONDOLATOK Imádni az embert Adoráció. A karácsony misztériuma hasonlatos a művészet misztériumához. Imádni az embert - ahogy a pásztorok meg a bölcsek imádták a kis embert ott a jászolban ez a nagy titok. Én úgy látom, hogy aki kész erre az imádatra - az kész a szerelemre, kész az életre, kész a humorra, kész az alkotásra. Ez kutya nehéz dolog - mert az ember közben rossz és gonosz. Hát ez a nagy paradoxon, mondhatni karácsonyi dilemma. Mi, művészettel foglalkozó gyanús alakok arról próbáljuk meggyőzni az embereket, hogy imádni tényleg isteni jó dolog és hogy ez a boldogulás záloga. Hogy hisznek-e nekünk, vagy sem, az nem a mi kompetenciánk - nekünk az állandó érvelés a dolgunk. Működtetünk egy helyet (színház) ahová eljöhetnek azok, akik nem tudnak átbillenni az imádni tudók táborába. Itt játszunk - mást nem tehetünk. Karácsonykor például Diótörőt és Bohéméletet meg Jézus Krisztus Szupersztárt adunk, mert ezek a darabok különösen alkalmasak arra, hogy demonstrálják, érdemes imádni az embert. Aki nem hisz - jöjjön el hozzánk. Hegyi Árpád Jutocsa A Miskolci Nemzeti Színház IGAZGATÓ-FŐRENDEZŐ A szeretet: biztatás Karácsony Jézus születésének és a szeretetnek az ünnepe. A szeretet nekem azt jelenti, hogy észrevesszük a másik emberben azt a pótolhatatlan, megismételhetetlen csodát, ami az ő legbensőbb lényege. Odafigyelés, kíván csiság a szeretett lény világára, érzéseire, gondolataira, valamint saját világunk feltárása az ő számára. A szeretet: biztatás képességeink, értékeink kibontakoztatására, az általunk választott élet élésére. Én annak hiszem el, hogy szeret engem, akinek a szemében olyannak látszó- dom, amilyenné válni szeretnék. Mindannyian hivatva vagyunk valamire és ahhoz, hogy betöltsük hivatásunkat, szükségünk van a szerető szemek inspirálásá- ra, visszaigazolására. Korunk emberével elhitették, hogy a szeretetet és általában az érzéseket el kell fojtani, alá kell rendelni fontosabb dolgoknak. Hitem szerint Jézus arra született, hogy megmutassa a szeretet mibenlétét, erejét és mindenekfe- lett állóságát. A karácsony alkalom lehet szeretetünk végig gondolására, kimutatására vagy éppen kimondására. Pankucsi Márta, a Miskolci Egyetem szociológia tanszékének vezetője Úgy romantikus A karácsony nekem a családot jelenti, ez egyértelmű, még ha közhelyesen hangzik is, ez az elsődleges. A meghittséget, a szeretetet. A nyugodt körülmények közötti családi együttlétet. Tágabb értelemben pedig azt, legalább ezen az egy napon tiszteljék egymást az emberek: egymásban az embert, a másik munkáját. Nem várom el, hogy szeressék egymást, de tiszteljék. Jó volna látni, hogy ilyenkor mindenki megleli a maga békességét. A karácsony tehát: nyugalom és csend. És, persze, hó. Úgy romantikus. Veres Pál, a MISKOLCI Földes Ferenc Gimnázium igazgatója Pankucsi Márta Hegyi Árpád Jutocsa KARÁCSONY raiyazai. Rengeteg, szebbnél szebb rajz érkezett pályázatunkra, melyen az Észak-Magyarország idei karácsonyi üdvözlőlapjához való alkotást kerestük. Az eredményt azóta kihirdettük, de ezúttal is köszönjük mindenkinek az igyekezetét. A pályázat két írást is ihletett idei ünnepi számunk elkészítésekor, ezek a cikkek a 15. oldalon olvashatók. Olvasóink nekünk küldött karácsonyi témájú írásait e gyerekrajzokkal díszítettük (16-18. oldal). Az itt látható alkotás Molnár Tibor munkája. A -’1* TÁRCA J Jt) j ’j j Angyalhaj Serfóző Simon u gy vártuk az iskolai szünetet, mint a Messiást: csak eljönne már. Karácsony előtti napok valamelyike lehetett. Senki nem figyelt már arra, mit magyaráz a tanító - a negyedik osztályt nyüstöltük abban az esztendőben -, hadd magyarázzon, gondoltuk. Könnyű annak, aki nem dadog. Azon izgultunk, a feleltetés eszébe ne jusson! Mielőtt szél- nek-pusztának erednénk, nehogy kiosszon égy-két egyest, legyen a táskában mit cipelni hazafelé. S otthon nem ebéd, hanem nyakleves várjon. Attól aligha laknánk jól. Annak ellenére, hogy a feleltetés rémétől a szorongás egy pillanatra sem oldódott bennünk, vagy éppen azért, nemhogy meghúztuk volna magunkat, ültünk volna az ülepünkön, állandóan mocorogtunk, mintha bolhánk lett volna. Alig bírtunk magunkkal. Piszkáltuk egymást, ellenkeztünk a másikkal. Hanem egyszer csak azt vettem észre, hogy a túlsó padsorban ülők egymás után kapnak a nyakukhoz, majd gúvad előre a szemük, mintha ki akarna esni. Mi érhette őket? Kezdtem jobban odafigyelni. Csak nem a tanító beszéde nyűgözi le őket? Elképzelhetetlennek tartottam. Csak akkor egyik pillanatról a másikra miért ülnek olyan feszesen, előre tartott nyakkal, mintha karót nyeltek volna? Nem úgy a leghátsó padban ülő két kisgyepi gyerek, ők igen vidámak voltak. Akiknél jobbakat is akasztottak már. Ezt a tanító mondta róluk, nem mi. Mi megvoltunk velük. Én még csavarogni is elmentem egyszer a társaságukban. Miért ne? Nem leszek a jónak elrontója. Egyik kerítésen be, a másikon ki. S usgyi! Ahol észrevették bennünket, a háziak eresztették utánunk a kutyákat, s nem akartuk, hogy megszabják a nadrágunkat. Ahogy feléjük hátra-hátrasan- dítottam, főleg a kisebbiket láttam igen örvendezni. Fülig ért a szája. Majd azt vettem észre, hogy amikor elfordult a tanító, négykézlábra ereszkedett, s előre kúszva egy-egy csipet valamit - akkor még nem tudtam mit - a következő padsorban ülő társainak a nyakába csúsztatott, sorban, egymás után. A „jóból" senki ne maradjon ki. S utána iszkolt vissza a helyére. Akik megkapták a maguk adagját, először hátrakapták a fejüket, majd kis ideig a nyakukat nyújtogatták, aztán megmerevedtek ők is, nem mocorogtak tovább. El nem tudtam gondolni, mitől a fordulat: az előbb még majd kiugrottak a kabátból, alig bírtak magukkal, a másikban meg úgy ülnek, mintha a pádhoz ragasztották volna őket. A tanító azt gondolván, az ő előadása váltja ki a csendet, hiszen lassan már egy pisszenést se lehetett hallani, s látva a rámerevedő tekinteteket, még lelkesültebben magyarázott. Járt föl-le a tábla előtt. A végén már majdnem szaladásba fogott. El volt ragadtatva magától. Miránk már nem is figyelt. Erre fel a másik kisgyepi barátom is akcióba lépett. Elóvakodott az ablak felőli padsorhoz, ahol én is ültem. Valamit az én markoma is belenyomott, és sietve a fülembe súgta, hogy tegyem az előttem ülő nyakába. Én meg gyorsan beletettem, hogy megszabaduljak tőle, oda tudjak kapni, ahonnan a nyakam kinőtt. Mert én meg a mögöttem ülő társamtól kaptam meg az „áldást". Most már mi is húztuk befelé a nyakunkat, majd tartottuk előre, mert az, amit az ingnyak mögé csúsztattunk egymásnak, kegyetlenül szúrt. Jobban tettük, ha nem mozdulunk. Szerencsére hamarosan vége lett az órának, s amint a tanító kihúzta a lábát az ajtón, az egész osztály - kivéve a két kisgyepi gyereket - eszeveszett vetkőzésbe kezdett. Nyúztuk lefelé magunkról a kabátot, pulóvert, inget. Mindent, amit otthon ránk erőltettek. Igyekeztünk megszabadulni attól a fehér valamitől, amitől vakaróztunk, kapartuk a tarkónkat; iszonyúan viszketett. Szenteste, amikor anyám felállította az asztalra otthon a borókafát - az volt a karácsonyfa -, amint fölpillantottam rá, önkéntelenül összerántottam a nyakam. Hogyne már! Amit anyám a fára téve angyalhajnak mondott - akkor már tudtam - üveg- gyapott volt. A két kisgyepi barátom azt osztott ki közöttünk. Szerezték valahonnan, nem vették, az is biztos. S persze a látványától is rögtön viszketni kezdett a nyakam. Mikor azonban anyám meggyújtotta az ágakra erősített gyertyákat, elfelejtettem a kellemetlen szúrást. El azt is, hogy egy órája még a szaloncukornak, amit anyám lisztből, olvasztott cukorból készített, az ollóval én vagdostam csipkésre a papírját. A dióba én ügyeskedtem a gyufaszálat, s ráhurkolva a cérnaszálat, akasztottuk föl a gallyakra, az almák közé; anyám azt is tett a fára. Ekkorra bejött apám az istállóból, ólból. Megálltunk egy pillanatra a gyertyafényben, úgy éreztem, hogy minden, ami a karácsonyfán látható, a kis Jé- züska ajándéka, s a gallyakon sejtelmesen fehérlő angyalhaj - nem üveggyapott - valódi angyalkának a haja lenne.
