Észak-Magyarország, 2000. február (56. évfolyam, 26-50. szám)
2000-02-12 / 36. szám
2000. február 12., szombat Életkép 7 LÉTLELET Télutó Bujdos Attila abusgatja a tavasz a Mi Városunkat, vizet fakaszt az utcán a jéghegyekből, fagyos ujjakkal babrálja ki a kutyapiszkot a hóbuckák alól, belepirul az ázott csikkek látványába. Vén bolond. Széplélek. Két marékkai hinti a napfényt a pocsolyák tetejére, tova fut a ragyogás - ezüstös higany- cseppek, bukdácsoló tükörszilánkok. Ezer arc, szanaszét. Mártózni a langyos fuvallatban, nézni a télutó kapualjba húzódó szemérmes koldusait - öregasszonyok kendőben, mindent tudó bólintásokkal, rebbenő tekintettel -, hallgatni, amint megcsörren az aláhulló pénzdarab a bádogbögrében. Hízik a remény, pillanatnyi értelmet nyer a múló idő. Sikongva nevet a villamos a lágyívű kanyarban. Pajkos kacagás. Kopottas díszletek. Vidéki színjáték a második felvonás vége előtt: főhős leszámolt az illúziókkal, szerelmesek egymás karjába vágynak. Fináléra készül a kórus, lányok ajkán izzik a rúzs. Színfalak mögött bontják a pezsgőt. Buzog a vér. Most lenne jó nem meghalni, belekapaszkodni a jelen valóba, birtokba venni a kitelelt jussot, harapni a friss levegőbe. Áfonya íz. További célok sejtenek, új gondolatokat mos a felszínre a tudat sarából a felhabzó sörital. Mélyről fakad: szabadság és megint szabadság. Semmi kis dolgokon merengeni: nyújtózó macskán, múlt árnyain, halott apa kalapján, gyertyalángon, feltámadáson. dicázik a tavasz a Mi Városunkkal. Hajnali ködöt küld a terekre (orrukig sem látnak a bölcsen hallgatag szobrok), vattába csomagolja a háztetőket, kedvünk szegi. Várni újra a változást, taszigálni napra napot. Képet küldeni képre, könnycseppen át nézve a tájat. Szomorún, ahogyan csak legnagyobb boldogságában szomorodik el az ember. 1 / • P« 1 // / rebruari mrdozes A riportokat írta: Szalóczi Katalin (Vezeték- és keresztneve: Hajléktalan, „Arcról dolgozom", avagy a kéregetés lélektana) Nyikes Zita („Láttam, Uram, a hegyeidet") Vezeték- és keresztneve: Hajléktalan Miskolc (ÉM) - István sorsa hasonlóképpen bicsaklott meg, mint sok társáé, aki ma már úgy tartja, nem is fontos, hogy honnan jött, hogy hívják. Nincsenek életében távlatok, csak a ma létezik, a holnapra kacsingatni is alig mer.- Az elmúlt tíz év olyan sok, hogy már el sem tudom képzelni, milyen érzés lehet ülni a tévé előtt egy fotelben, a konyhából finom illatok szállonganá- nak befelé, az asztal szépen megterítve a vasárnapi ebédhez - fakad fel a mélyről előbányászott emlék. Nyílt tekintetét elfordítja egy percre. Szégyelli az elérzé- kenyülést. Valamikor mindez hozzátartozott az életéhez. Mint mondja, rendes családban nőtt fel. az ózdi bányatelepen. Géplakatosnak tanult, aztán huszonöt évesen, 1988-ban megnősült. Az együtt kezdett új élet hamar rosszra fordult: a bányabezárással hirtelen mindketten munkanélkülivé váltak. A kilátástalanságból egy, a Balaton mellett kínált szezonális munkalehetőség húzta ki őket. Az új környezetben az asz- szony új férfira lelt. István pedig bánatában egyre többször Támasz Fotó: Vajda János nyúlt a pohár után, ami végképp aláásta a kapcsolatukat. Párja nélkül utazott vissza Ózdra. Csakhogy nem volt már hová költöznie. Özvegy apja feladta a tanácsi lakást, s élettársához költözött, aki hallani sem akart arról, hogy Istvánt befogadja. Az apósékhoz sem mehetett. Hol ez, hol az az ismerős, hajdani cimbora, rokon fogadta be egy-egy rövid időre.- Nem barátságból tűrtek meg, azt el se vártam tőlük, hisz szinte mindegyikük családos. A jövedelempótlómból fizettem az ételért, a mosásért. De ha a pénz elfogyott, kiadták az utamat. Fűtet- len lépcsőházakban húztam meg magam. Eleinte még próbáltam munkahelyet szerezni, de ha feltették a kérdést, hol lakom, s bevallottam, hogy hajléktalan vagyok, már tudtam, hogy semmi esélyem. Ez a szó, hogy hajléktalan, mindent elárul az emberről, egy bélyeg a homlokon, vezeték- és keresztnév egyben. A lejtőn István számára sem volt megállás. Mikor rádöbbent a kilátástalanságra, megpróbálta eldobni magától az életet.- Vettem egy liter hypót, meg egy liter bort. Előbb az italt eregettem le a torkomon. Közben végiggondoltam, miken mentem keresztül. Hogy ment el semmire az a háromszázezer forint, amivel a feleségem a válás után kifizetett. Hogy fordultak el tőlem azok, akikkel együtt mulattuk, utaztuk el a pénzt. Aztán lehajtottam a hypót is. A következő, amire emlékszem, már az, hogy a kórházban az orvos biztat: „Hányjál, hányjál még!” Megmentették az életemet, de máig sem tudom eldönteni, hogy szerencsémre, vagy szerencsétlenségemre. Ha még a lábam megvolna! - sóhajt fel a vértől átnedvesedett kötésű csonkra pillantva.- Sokáig nem akartam beleegyezni, hogy levágják, de nagyon fájt. Elfagyott az évek során, főképp a bal. Tudtam, ha leveszik, még kevesebb lesz az esélyem, de már bokától fekete- dett, rossz volt ránézni is. Nehéz beletörődni, hogy nincs. Pláne, hogy szinte ki sem tudok moccanni innen, mert már a negyedik protézist csinálják, én csak így mondom, a „lábgyárban”, de eddig egyik se vált be. De ez legalább célt jelent István életében. Egy jó protézissel megtanulni járni. A rokkantnyugdíjból - ami az átmeneti szállón való ellátás után megmarad - félretenni annyit, hogy egyszer még, ha akármilyen szerényben is, de a sajátjában ébredhessen fel. Hogy ne érezze, ki van iktatva.- Álmodni csak zagyvaságo- kat szoktam, az elmúlt tíz év szörnyűségeit. De álmodozni sokat. Árról, hogy még megvan a lábam és a háromszázezer forint. Kevesebbet innék és elköltöznék valahová, ahol senki sem ismer. Hogy újrakezdhetném, tiszta lappal. „Arcról dolgozom”, avagy a kéregetés lélektana Miskolc (ÉM) - Vannak, akik csak kinyújtott tenyerüket bökik boldog-boldogtalan felé, ezzel jelzik, hogy pénzt akarnak - mondja rosszallóan Pista, önérzetesen vallja: ő nem koldus. Ő kéregét. Azt sem akárhogyan. Ha jól érzem magam fizikailag, dolgozom. Nem mindegy az sem, hogy hol. A legjobban a Tesco környékét szeretem. Korábban a Tiszáin is megfordultam, de ott most sűrűbben fordulnak meg a rendőrök. A Centrum kis és nagy parkolója se rossz hely, de oda mások is szívesen járnak. Koldusok, akik nincsenek tekintettel arra, hogy dolgozni nem lehet ittasan. Elriasztják az embereket. Ha meglátom, hogy ketten-hár- man ilyenek ott kóvályognak az autók között, én már inkább sarkon is fordulok. Nem mondom, ha összejön az az egy-két ezer forint, én is belépek valahová egykét felesre. De akkor aznapra befejeztem a munkát. A Tesco azért is jobb, mert nagyobb a tér, ha vannak is mások, jobban eloszlunk. Nem feltűnő a jelenlétünk. Arcról dolgozom. Az első, hogy megnézem az illető szemét. Nem hiába mondják, hogy a szem a lélek tükre. Ábból sok minden kiolvasható: az együttérzés, de az elutasítás is. Ha ezt látom, s nincs okvetlenül nagy szükségem pénzre, inkább nem próbálkozom. Amikor benne vagyok a gyakorlatban, akkor tízből nyolcnál bejön a megérzés. A nők szívesebben adnak, főként a középkorúak. Együttérzőbbek, többet megéltek már. Ők tudják, mennyi van náluk, célzottan nyúlnak a pénz felé. A fiatalabbak szétszórtak, s ha adnak is, össze-vissza keresgetik az aprót, még nem becsülik az értékeket. Vásárlás után adakozóbbak, mint előtte. Látom, ahogy végigvillan rajtuk: ahhoz az összeghez, amit az imént kiadtak, semmi se az a kis apró. Ha mégis rosszul ítéltem meg a helyzetet, volt, hogy arra ragadtattam magam: megmarkoltam a már üres kocsit. De a szavam mindig tiszteletteljes, ámbár határozott. „Hölgyem, vagy uram, megkérhetném. hogy engedje át nekem a kocsit!” Ezt már csak igen kevesen utasítják vissza, pláne, ha távolabb parkoltak a kocsitárolótól. És a Tescónál ez kocsinként száz forintot jelent. Sosem jelölöm meg az összeget. Nagyot hibáz, aki így tesz, mert riasztólag hat. Igaz, előfordult már velem, hogy megkérdezték, mennyit akarok. Rendesen meglepődtem. Ilyenkor tisztázom: „Ön az, aki ad, ön határozza meg az összeget, én pedig köszönettel elfogadom.” Előfordult már, hogy egy parkoló körül lakók jelentették a rendőröknek, hogy zavarja őket a koldulok látványa. Azok meg elzavarták a kéregetőket. Röviddel rá megszaporodtak a parkolóban a kocsifeltörések. Végül a rendszeresen ott parkolók kérték meg a magamfajtákat, hogy annak a kis pénznek a fejében ugyan nézzenek már rá a kocsijukra. Mert tudták, bennük megbízhatnak. Már csak nem okoznak kárt annak, aki jó hozzájuk! „Láttam, Uram, a hegyeidet” Miskolc (ÉM) - Hegyek. Égbekiáltó magasságukkal bárkit lenyűgöznek. Legmagasabb pontjaikban ott a kihívás, de az is igaz: a hegy megvár. Képzeletben Európa tetején, a Mont Blanc-on beszélgetünk a hegyek tiszteletéről és szereteté- ről két miskolci fiatalemberrel, Albert Tamással és Kocsis Zoltánnal. Fényképeiket nézegetve a 4807 méteres csúcs körül elterülő mélységeket és láncszerűen újraemelkedő magasságokat szemléljük. Csodálkozunk a természet hatalmas erején. A látvány is annyira lenyűgöző, hogy befogad;<■ ____ Hegy: az Isten lakhelye, az Ég és a Föld találkozásának pontja, a misztikus fel- emelkedés lehetősége, a Világmindenség, illetve a birodalom középpontja, tengelye. Megtestesítője a megváltoztathatatlanság- nak, a stabilitásnak és a megközelíthetetlenségnek. Minden népnek van valóban létező vagy csupán a mítoszaikban előforduló, az istenség(ek) lakóhelyeként tisztelt, szent hegye. A magyarság hegyképzeteit átnézve előbb a népmeséinkben előforduló Üveghegyet, majd a címerünkben látható hármas halmot találjunk. va a csipkés horizontot, negyed óra után leindulunk. Csúcscsoki, csúcsfotó A csúcs különben sem mindig a hegy tetején van - magyarázzák. Fizikailag igen, de mentálisan általában akkor éri el az ember, amikor már nyugodtan meg tud pihenni, és végigperegnek az események. Az egyre nehezedő meredek-menetelés, az utolsó szakaszban minden ötszázadik lépés után pihenés, a jéghasadékok, a kényelmetlen éjszakázások, a magashegyi levegő miatt fellépő fejfájás, émelygés, a fáradtság, végül a legmagasabb pont, a koncentrált energiaként elfogyasztott csúcscsoki, majd a csúcsfotó.- Rögtön a magas hegyekkel kezdtem. A véletlennek köszönhetően jutottam fel először a Mont Blanc-ra 1993-ban. Tulajdonképpen azért kerültem be a csapatba, mert a társaságban akkor csak nekem volt autóm. Fel sem fogtam, hogy hová megyünk. A csúcson aztán megfogalmazódott bennem a kérdés: „Ezt eddig miért nem csináltam?” Azóta még kétszer indultam neki a Mont Blanc-nak - meséli Kocsis Zoltán.- Általános iskolás koromban kezdtem barlangászni. Aztán úgy alakult, hogy a hegyekkel folytatódott. Először a Bükk-kel, majd jött a Magas- és az Alacsony-Tát- ra, a Fátra, Erdélyben a Fogara- si-havasok, az Alpok hegyei, úgy a Mont Blanc. 94-ben pedig a Sziklás-hegység - sorolja Albert Tamás. A csúcstörténetek mesélése Menetelés a Mont Blanc-ra Csipkés csúcsok Fotó: Kocsis Zoltán közben mindketten helyesbíte- nek: nem hegymászók ők, esetleg magashegyi túrázók. Próbatétel Hogy a mászás, túrázás azt jelenti-e, fel kell jutni a legmagasabb pontig, és a csúcs kihívás, abban nem értenek egyet.- A hegy megvár. Nem kell legyőzni - jegyzi meg Tamás. A próbatétel viszont fontos. Hiszen előre nem látható helyzetek kerülnek elő. Az csak a kisebb gondok közé tartozik: hol is térjen az ember a magasabb hegyekben nyugovóra? De mit jelent a „semmi” felett lógni? (Alant hatemeletnyi mélység, kékesfehér jéghasadék.) És mi a teendő akkor, ha villám csattan be a közelben? Beszélgetés közben lassan leérünk. A bükki magasságban a hegyek szeretetéről, tiszteletéről váltunk néhány szót. A jelzésekről, hiszen a hegy mindenkihez „beszél”. Figyelünk a hegy hangjára, ahogy csobog a patak, dübörög a szél. Bár legtöbbször az ember csak a messzenyúló csöndet hallgatja, ahogy „összekoccannak .a molekulák”. A hegyen az ember szabadnak érzi magát, ez az érzés azonban véges is, meg végtelen is. Kitárul a világ, minden az övé és mégsem minden. Véges végtelenség- Mi benne a jó? A közeg. Az örök kettősség. Biztonság és egyben a kiszolgáltatottság. Teljesen más síkra kerülnek a gondolatok. Eltűnnek a hétköznapi problémák - fogalmazza meg Zoltán.- Jó érzés menni. Vinni a hátizsákot. Fent, kint lenni. Kikapcsolódni. De ha mindenki ezt csinálná, biztosan nem tetszene ennyire - fejezi be Tamás.
