Észak-Magyarország, 1999. szeptember (55. évfolyam, 203-228. szám)
1999-09-11 / 212. szám
1999. szeptember 11., szombat Megyevilág 7 VISSZATEKINT Sajóbábony, 1999. szeptember 7. Sajóbábony (ÉM) - Nyolc órán keresztül szivárgott a klórgáz egy román tartálykocsiból kedden Sajóbábonyban, az Észak- Magyarországi Vegyiművek Kft. területén. Harmincnyolc tűzoltó a BorsodChem Rt. speciális beavatkozó csoportjának tagjaival és a helyi műszaki mentőkkel közösen, a testi épségüket kockáztatva javították ki a hibát. A nyolc óra alatt több tonna veszélyes gáz került a levegőbe. Végig bizonytalan volt, ki kell-e telepíteni Sajóbábony és a Pitypalatty-völgy településeinek lakóit. Nem kellett: a szélcsendes időben nem került a gyárterületen kívülre veszélyes koncentrációban a klór. Várakozók Fotó: Bujdos Tibor Edzett emberek Szabó Nóra IMemigen akadt bábonyi, aki komolyan vette volna: a keddi klórömlés miatt hullanak a környéken a tehenek, mint a legyek. Legalábbis meglepő, hogy az eseményekből éppen egy közszolgálati rádió csinált viccet. A kereskedelmi csatornák még ennyivel se tudtak kirukkolni, szárnyalt a szórakoztató muzsika rendületlenül. Bár csüggtek az éteren a sajószentpéteriek, az őket érdeklő információk csak nem akartak eljutni hozzájuk. Lehet, hogy nem voltak a megfelelő hullámhosszon? Sajóbábony nagyközség törvényalkotóit aktuális ülésükön érte a hír. A napirenden nem a település veszélyhelyzet-kezelési terve szerepelt ugyan, de ne adjunk neki egy hetet: a kérdés terítékre kerül. Váratlanul ugyanis élesben kellett felvállalni olyan események irányítását, amelyek nem megye -, de Európa-szerte is csak ritkán adódnak. Amelyek eddig még sosem fordultak elő. A feladatot megoldották, noha valójában nem volt mit megoldani; a hősök a gyárkapun belül tették a dolgukat, a nénikék a lakótelepi padokon tovább kokettáltak az áldott napsütésben. Csak bízni lehetett az időjárás jóindulatában, mégsem csukódott ajtó-ablak minden házban, lakásban. Nem lehetett zokon venni, hogy csörögnek a telefonok, minden kérdésre válaszolni kell, tanácsot adni, megnyugtatni, a környező önkormányzatok tájékoztatásában a polgári védelem szerepét átvenni. Nem volt idő fontolgatni: ki marad a polgármesteri hivatalban éjszakai ügyeletben, kinek van ideje egy szomszédos szobában bekapni két falatot. Sokan lehetnek úgy vele: nem értenek a klórhoz, hát félnek tőle. Hogy miért ülnek mégis nyugodtan a bábonyiak a pádon? Mert majd jön a hangosautó és megmondja, mit kell tenni. Miért kérdezi minden pánik nélkül egy telefonáló, hogy mi lesz a negyedik szomszédban fekvő beteggel? Mert az itteniek edzett emberek, akik megszülettek, felnőttek, szívták a kiszökött, éjszakára telepedett vegyipar-szagot, megélték, hogy a TNT- üzemi robbanás dörgette a bábonyi eget. Együtt éltek a gyárral, évekig, évtizedekig dolgoztak ott. Sokan elmentek már, sokan megfogadták tán most is, hogy elmennek. Mégis maradtak, mégis maradnak. Mint a Péteriek az erőmű porában, mint a berenteiek a BorsodChem árnyékában. Eddig még mindig szerencséjük volt... Nyikes Zita Miskolc (ÉM) - Hajléktalanok. Sorsuk nem egyedi, mert nincsenek egyedül a városban. Történetük talán igen: két hónapja négyen- öten az évek óta málló avasi Bortanya épületében élnek.- De, ha valami nem úgy lesz leírva, ahogy elmeséltük, magukhoz költözünk be, a szerkesztőségbe - szólt utánunk az egyik férfi. Még láttak bennünket, amikor kifordulva a Bortanyáról az Avasi temető felé vettük az irányt. Akkor fedeztük fel őket, amikor az avasi sorokon sétálva anyagot gyűjtöttünk egy későbbi cikkünkhöz. Nadrág és törlőkendő száradt a fényreklámot tartó oszlopon, a kutya ugatott. Ismétlődő sercegést is hallottuk: sárgarépát pucoltak. A héten már azért mentünk, hogy beszélgessünk: mióta és hogyan laknak a Bortanyán, hogyan vetette őket oda a sorsuk. „Úriember ide nem jár”- Mindig kapunk valamit cserébe - egyezkedik egyikük mikor meghallja, honnan jöttünk. Aztán azt is mondja, hogy kitől mit. Tőlünk akkor cigit vár.- De név nélkül - szögezi le másikuk, és belekezdünk. Retten ülnek az asztalnál, aprított dohányukat újságpapírba csavarják. Rágyújtanak. Kevés dolog van még az asztalon, de két óra is mutatja az idő múlását. Nehezen boldogulunk, mert arra a kérdésre, hogy mit is csinálnak, azt mondják, hogy csak az őrzésben segítenek. Aztán kiderül, hogy két őr váltva őrzi a félig kész épületet, ők - többes számban, mert már arra sem emlékeznek mikor is ismerték meg egymást - az egyik fiatalember régi ismerősei. így kerültek a Bortanyára. Úgy két hónapja. Többen is vannak, a tulajdonos pedig tud róluk. Végül azt is kimondják: ott laknak. Meg azt is: úriember ide már nem jár. Ketten-ketten osztoznak egy- egy helyiségen. Világítás nincs, gyertyát gyújtanak, hogy megMegáilt az idő mutassák: asztaluk, ágyuk, matracuk, párnájuk-pokrócuk, edényeik vannak, a rádiót kukáz- ták. Az ablakokon befúj a szél, szigetelés szinte semmi, és már a szeptemberi nyárban sincs meleg. Télen majd villannyal fűiének, tervezik. Úgy tűnik hosz- szabb távra rendezkednek be, mert ahogy a helyzet kinéz - bár tudomásuk szerint gyorsan váltogatják egymást a tulajdonosok -, akár több évig is maradhatnak. Építettek tűzhelyet is az udvaron, és - többnyire kukákból szedett üvegek árán vett élelmiszerekből - mindennap főznek. Aznap éppen zöldbabfőzeléket - emelik meg a fedőt is bizonyításként. Vizet a temetőből hordanak, ezt használják mosáshoz is - mutatnak a mosószerre. Másra nincs szükségük. „Segítünk az őrzésben” A háztűznéző után arról beszélgetünk: mit csinálnak. Ha nem lennének a Bortanyán, már régen széthordták volna mások a tető alatt álló málló, vakolatlan építményt - ennyi a lényeg. Hogy tényleg igaz, amit mondtak, sorolni kezdik: pénteken és hétvégén nagy az élet az Avason. Su- hancok, szipózók, skinhead-ek tömegestül dorbézolnak. Egyik éjszaka volt dolguk sírrombolókkal is. Amikor pedig nem őrködnek, a várost járják, szedegetnek-tur- kálgatnak a kidobott lomok, hulladékok, feleslegek között. Már az előző lakhelyük is a pincesoron volt, de fél év után rendőrséggel lakoltatta ki őket a tulajdonos. Korábban, a Szent Anna templom felett lévő egyik barlangból siheder fiatalok gyújtották ki őket: arra mentek haza, hogy kiégett a szobájuk.- Mert az tényleg szoba volt, oda le lehetett jönni. Volt ajtó, ablak. Én csináltam - mondja az idősebbik férfi. Azelőtt meg itt is, ott is a városban húzták meg magukat. Tíz-tizenegy éve tart már ez az Fotó: Vajda János állapot, nem emlékeznek minden hajlékukra. Úgy kezdődött, hogy munka nélkül maradtak, aztán szálló nélkül, aztán pénz nélkül az albérletet sem tudták fizetni. A feleség nem maradt, az élettárs elszegődött. Hajléktalanszállóba pedig már azért nem mennek, mert ott nem győztek verekedni a társaikkal. „Sajnos, ez van”- Ilyenekkel nem foglalkozunk. Nem járkálunk sehová. Örülünk. hogy mi itt lehetünk, hogy pártfogás alá vettek bennünket a- válaszolták arra a kérdésre, hogy tudnak-e másokról, akik az Avas pincéibe, prés- vagy borházaiba költöztek be.- Sajnos, ez van - ismétlődött sokáig gondolataink között miként summázták sorsukat. Azt pedig minden bizonnyal a maguk megnyugtatására tették hozzá, hogy doktorok, igazgatók is tengődnek valahol a városban hozzájuk hasonlóan. Hajlék nélkül tanyát vertek a Bortanyán „Hiába menekülsz, hiába futsz...” Stefán Stefánia Mezönyárád (ÉM) - Kovács Gyula mezönyárádi nyugdíjas több mint fél évszázad távlatából már szívesen mesél hat évig tartó fogságáról.- 1921-ben, zsellércsaládban születtem. Nagy szegénységben éltünk, tizenhármán voltunk testvérek. Amikor kitört a második világháború, leventeként engem is behívtak katonának, kikerültem a frontra - meséli Kovács Gyula. Miközben Galícián keresztül vonultak előre, a partizánok többször is megtámadták őket. Már az első összeütközésnél elvesztették két társukat.- Nappal a falvakban nem lehetett látni senkit, csak néhány gyerek mozgott itt-ott. A felnőttek kint rejtőzködtek az erdőben, és csak éjszakára tértek haza. De előfordult, hogy még a gyerekek is lőttek ránk az ablakokból. Menetelés közben találkoztak a Donyec-medencétől visszavonuló elkeseredett katonákkal. Mindannyian elcsigázva, kinek a keze, kinek a lába volt elfagyva, a lovakról a szőr is lekopott a hidegben és nélkülözésben, Voronyezsnél.- Számunkra szokatlanul hideg volt a tél, főleg abban a vékony egyenruhában. Mégis azt gondoltuk, hogy mi tovább fogunk jutni, és a németekkel együtt majd elfoglaljuk Oroszországot. Csak a határon, Szojván álltak meg bunkereket és lövészárkokat csinálni, az ellenséges arcvonallal szemben.- Az oroszoknak sok felderítőjük volt, mindent tudtak arról, ami a táborunkban történt. Esténként átkiabáltak mikrofonon, mindig megmondták, mi volt nálunk az ebéd és a vacsora. Egyik éjszaka láttuk, ahogy az országúton vonultak előre, a gépkocsik fel-felvillantották a lámpát. Aknavetőkkel lőttünk rájuk, amikor átkiabáltak a csapatparancsnoknak: „Iharos, három vonással balra, mert sose találsz el bennünket!” Később a románok átálltak, és keresztülengedték az orosz sereget a határon. Visszavonulás Kovács Gyula Fotó: Végh Csaba közben a csapatukból két-há- romszáz magyar és német katona esett fogságba.- Én is köztük voltam. A gyűjtőtábor kapuja előtt már várt ránk egy zenekar, és azt játszották: „Most kezdődik a, most kezdődik a, most kezdődik a tánc...” Két hónap múlva az erősebb foglyokat átvitték Zaporozséba. Ismét nótaszó mellett vonultunk a gyárváros felé: „Hiába menekülsz, hiába futsz, a sorsod elől futni úgyse tudsz...” Hosszú éveken át repülőgépgyárban, fűrésztelepen, kikötőben kellett dolgoznunk - emlékezik Kovács Gyula.- Közben csak cenzúrázott lapokat küldhettem haza a családomnak és a menyasszonyomnak - de legalább tudták, hogy élek. A táborban sokan meghaltak, különösen a németek közül, mert ők nem bírták annyira a nélkülözést, mint a magyarok. Amikor végre hazaengedtek bennünket, csak egy rossz katonaköpenyt meg húsz pengőt kaptunk útravalónak, a Vörös- kereszt pedig értesítette a hozzátartozókat. Szolnokra jött értem az apám, de úgy le voltam sová- nyodva, hogy mielőtt megtalált, többször is elment mellettem. Itthon aztán mindent elölről kellett kezdenem. Két év alatt gyűjtöttem annyi pénzt, hogy megtarthattuk végre a háború miatt éveken át halogatott lakodalmat. Boldogan éltünk, négy gyermekünk született. Hat évet vett el tőlem a fogság, de hét unokámnak és három dédunokámnak ma már szívesen mesélek róla.
