Észak-Magyarország, 1999. április (55. évfolyam, 76-100. szám)
1999-04-24 / 95. szám
1999. április 24., szombat Miskolci polgár 1 78 Nők, akik cigarettáznak * „Asszonyom! Önnek „a szive fáj”, ha nőt lát, aki cigarettázik, mert úgy érzi, hogy „a nőiesség legtisztább mezét veti le akkor a nő”, hogy „leszáll arról a magas pia- desztálról, amelyre predesztinálva van” s a „szánalomhoz hasonló érzés ébred” lelkében, mert nagy kárnak, veszteségnek tartja „a bájos női arcot cigarettával elcsúfítani". Sőt tovább megy Asszonyom, a nők cigarettázását „merényletnek” minősíti a jó ízlés ellen.” .....Ez a nő, az igazi nő és ennek Asszonyom nem árt az, hogy cigarettázik, nem csunyitja el, nem szállítja le a magasságból, mert a nőiesség gazdag arzenáljából annyi bájjal, kecsességgel, mondjuk így: a nőiességnek annyi zamatjával gubózza körül magát, hogy a bodor füst lilás felhője csak egy kellemes hátteret ad a finom arcélnek, a mosolygó szemeknek s a beszédesen csevegő ajaknak” - írja a Reggeli Hírlap hasábjain 1921. február 20-án egy olvasói levélre adott válaszában a szerkesztő. MA, UGYANARRÓL Változó szerepek - a nők és a dohányzás Miskolc (ÉM - SZ) - A nők dohányzása morális és egészségügyi problémákat egyaránt felvet. A korábbi évtizedekhez képest kevésbé tapasztalható a társadalom erkölcsi ellenzése, mint az egészség veszélyeztetésének hangsúlyozása.- A nők dohányzásáról beszélve több összetevőt kell említenünk. A második világháború után a családi munkamegosztásban a nőknek juttatott új szerepek általánossá válása is oldott a meglévő társadalmi ellenálláson, amit a dohányzó nők ellen korábban kifejeztek. Ráadásul sok más élvezeti szerrel együtt tömegessé vált a-dohányzás, megszaporodtak az alkalmak, lehetőségek is - s ebből a nők is egyre inkább kivették, kiveszik a részüket - utalt a nők körében általánossá váló dohányzásra Viga Gyulá etnográfus. Felidézte még egyetemi éveiből egyik professzorát is, aki cigarettázó hallgatói láttán nem mulasztotta el megjegyezni: „Az én időmben még csak a jogászok és a utcalányok cigarettáztak”.- Azelőtt időigényes volt a dohányzás, megvolt a maga szertartása. A cigaretta jelentős elterjedésével a pillanatok élvezetévé vált e szokás - mondta Viga Gyula. Veszélyes elfoglaltság Az utóbbi évtizedekben jelentősen megváltoztak a nőknek tulajdonított szerepek, a nőiesség fogalma. Valami azonban örökérvényű tény: a nőiség és az anyaság összekapcsolódik.- A női szervezet esendősége miatt több szempontból is veszélyesebb a nők számára e káros szenvedély, mint a férfiak esetében. Különösen a terhesség előtti és a terhesség alatti időszakban. A szervezetnek ugyanis szüksége van legalább egy évre, amíg a cigaretta káros anyagaitól megszabadul, azaz kitisztul. Várandós dohányzók esetében pedig a magzat válik veszélyeztetetté: például nem kap elég oxigént, vagy fejlődésében visszamarad. Családtervezésénél tehát fontos átgondolni a dohányzásról való leszokást. A legjobb az, ha egy nő - vagy férfi - el sem kezd cigarettázni - hangsúlyozta Tóth Judit, a Csanyiki Intézet légzésrehabilitációs osztályának orvosa, aki a lélegzetambulancián várja a dohányzásról leszokni szándékozókat. Füstfelhőben Fotó: Végh Csaba „Hétre ma várom” - a valamikori Miskolcon A találkákat ötven-hatvan éve a Városház téren és a Népkertben szervezték Szabó Pálné és Ruzicska NándorFotó: Bujdos Tibor Miskolc (ÉM - NyZ) - Manapság leginkább a Centrum Áruház előtt beszélnek meg randevút egymással az emberek, a század első felében azonban nemcsak a találkák helye volt máshol - a módja is másmilyen volt. Mivel azonban nincs módunk és lehetőségünk arra, hogy a negyvenes-ötvenes évekbe csöppenjünk, de a múltat könyvekből sem szerettük volna idézni, a miskolci Őszi Napsugár Otthonba látogattunk el, és az idősek fiatalkori emlékei után kutatva „időutazást” tettünk. Hazakísért lányok- Annak idején nem nagyon randevúztak a nyílt utcán a fiatalok, a tánciskolában találkoztak egymással. De ott is ismerkedtek meg, és ha az ismeretség komolyabbra fordult, csak akkor kisérhette haza a fiatalember a lányt. Ilyenkor már szórakozni, moziba, színházba is eljárhattak együtt a fiatalok. A fiatalember viszont elment a közös program előtt a lányos házhoz - meséli ifjúkoráról Szabó Pálné. - Én a férjemmel ismerősön keresztül ismerkedtem meg. Á közös ismerősöm magával hozta hozzánk a leendő férjemet az egyik összejövetelünkre. Aztán másnap és harmadnap is jött Pali. Sokat sétáltunk akkoriban. Elővettük az egyik utcát, aztán a másikat. Sorba jártuk Miskolc zegzugait, de minden találkozásunk előtt értem jött. A magánélet szemérmes titkait felfedő történetek közben hangulatok is felsejlenek a valamikori Miskolc találkahelyeiről. A Városház téren, a Népkertben, esetleg mozi vagy kisvendéglő előtt találkoztak a párok. A múltba vetett pillanatban pedig egy öltönyös fiatalember vár a jelenkori Széchenyi-szobor helyén, kezében virág, izgatottan az órájára néz, odahallik az Avasi templom kondulása is, aztán mikor a lány megérkezik, kart karba öltve bújnak meg a nagyváros kevésbé keresett helyein. Múltbeli találka-módi- Negyvenegyet-negyvenkettőt írtunk. Nem volt nyílt a szerelem - mereng el botjára támaszkodva Ruzicska Nándor saját randevúit idézve. - Féléves ismeretség kellett ahhoz, hogy a fiút meghívják látogatóba. Leültették az embert, teával, kávéval, süteménnyel kínálták. Ott voltak mindig a szülők is. Nagyon kellett ügyelni, ha az ember hosszú távra tervezett, hogy a szülőkkel is jó viszonyba kerüljön. Elvonulni nem lehetett, nem úgy, mint ma! Puszi is csak akkor, mikor már a menyasszonyom volt. A mai fiatalságnak nincs élete! Hetente kétszer szerdánként és szombatonként jártam a feleségemék- hez. Egyébként meg a Városház téren randevúztunk. Az idős úr emlékeiben a virág és a bonbon is hozzátartozik a randevúkhoz. Már amikor - mint mondja - sikerült a szülőket „megvámolnia” vagy később, amikor önálló keresettel bírt. A találkozók időpontjáról az derül ki a történetekből, hogy általában késődélutánra vagy koraestére - öt és hat órára - estek, este nyolcra azonban már otthon volt a lány helye. A megbeszélt időpontot lekésni egyik félnek sem illett, de hogy ki mennyit várt, az csak tőle függött.- Én megmondtam előre, hogy öt percnél tovább nem várok. Egyszer csapott be egy nő, a Fészek mozi előtt 6-ra beszéltük meg a találkozót, hat óra öt perckor nem volt sehol, többet nem is vettem figyelembe - bontja ki az emlékeit Ruzicska Nándor. - De hogy ki hol randevúzott, azt csak ő tudta. Mindig voltak az utcán, de hogy ki várt találkára?! Nem mindenki volt ám gavallér, hogy virágot vegyen! Szentpáii utca: pletykák és érdemek a múltból Miskolc (ÉM - SZ) - Miskolc egyik legforgalmasabb utcája az egykori kertek területén húzódik. Az elmúlt századoktól pletykák, épületleírások, emlékiratok és hirdetések vezetnek az utca jelenkoráig. A belvárosi utca névadója, Szent- páli István (1861-1924) összesen 15 éven át volt a város polgár- mestere. A nevéhez fűződő város- vezetést 1902 és 1912 között, majd 1917-től 1922-ig egyhangúan a fellendülés korszakának tekintik a történetírók. Halálakor egész Miskolc gyászba borait. „A város közönsége pedig arcképét közgyűlési díszterme számára meg- festtette és az Űjváros-utcát Szentpály István-utcának nevezte el, hogy emlékét ily módon is örökössé és feledhetetlenné tegye” - írja Ladányi Miksa miskolci monográfiájában. Az Újvárosnak nevezett Pecén túli városrész a 15. század végén létesült. Gyümölcsös vagy szé- rűs kertek voltak az itteni telek- csoportok helyén a 16. század végén. A gazdasági udvarokból fokozatosan alakultak át „kötelbeli jobbágytelkekké” a következő században, majd rendre lakóházak, idővel kúriák épültek itt. így alakult ki a 18. században a Kis Újváros, később Beloiannisz, majd Szentpáii nevét viselő utca is. Érdekes történetet említ Dob- rossy István a mai Centrum Áruház helyén állt patika, az Arany Oroszlán Gyógyszertár (mely napjainkban a Széchenyi utcában van) kapcsán. „Déryné ifjasszony is beszaladt ;de egy flastromért, kellett ez akkor a szépséghez. A művésznő különben kétszeres vonatkozásban is állott a gyógyszerészettel. Atyja: Schönbach József patikatulajdonos volt, és a díva egy időben olt- hatatlan szerelmet érzett egy Bat- só nevű patikárus-segéd iránt. Nem is hívták Miskolcon másképp, mint Patyikás Rózának." A múlt század tűzesetei után Szendrei János a város népiskoláinak 1882-es felsorolásában egy ittenit is említ: „Egy orthod. szefárd izr., vegyes elemi népiskola kisujváros-utczai saját házban 40 móz. vallású tanulóval, egy tanteremben, egy tanítóval”. A Szentpáii utca A csöndes múltat napjainkban az autók, buszok állandó forgalma teszi mozgalmassá. A poros parkolóba néha cirkusz költözik, a szemközti oldal épületei pedig egyre több üzletet fogadnak földszinti helyiségeikbe. (Forrás: Szendrei János: Mis- kolcz története 1800-1910. IV.) Fotó: Bujdos Tibor Brackó István Hol a város Hói a város közepe? A történetnek van eleje és vége, s a köztes rész adja meg a kérdésre a választ. Nem mai história ez, s nem azért emlegetem föl, mert az idő megszépíti az emlékeket. Néhány évvel ezelőtt egy amerikai újságíró és felesége látogatott Miskolcra, s nekem jutott az a hálás, háládatlan feladat, hogy pár óra alatt bemutassam nekik a várost. Hol kezdjük? Hová menjünk? Dilemmámat az okozta, hogy bármit is mutatok a világ sok országát megjárt zsurnalisztának; minden hagyományos tárgyi emlék ismertetése úgy kezdődik, ilyen az USA-ban nincs, vagy a miénk öregebb. A Szinva partján már vasat olvasztottak, papírt készítettek, kelmét kallóztak, amikor az új világban a bennszülöttek a bölényt, a hódító hittérítők pedig a bennszülötteket hajkurászták és irtották. Itt már keresztény templom állt, amikor Kolumbusz nekivágott a nagy víznek, terjesztve Jézus hitét és az európai betegségeközepet két. De nem akartam a másik végletbe sem esni. A lakótelepekkel nincs mit dicsekedni, a színházat és az avasi templomot leszámítva műemlékekben szegény a város, s az újkori intézmények nem képviselnek igazán unikális építészeti remeket. Menjünk tehát a Búza térre. Igaz, a Vásárcsarnok csak hetven éves, de ez az a hely, amely virtuálisan és történetileg egyszerre és együtt mutatja föl ennek az ezeresztendős, hatszáz éve urbánus rangú településnek minden ízét, színét és hangulatát. A legendás Huszonkettes kocsma megszűnt, s nem parázs izzította rostélyon sütik az illatos pecsenyét. A hajdani, híres miskolci cipó is az emlékekben és a jeles cseh írónő, Bozena Nemcova másfél százada keltezett naplójában él. De azért mégis... Végig mentünk a kofasoron, ahol a vendégekkel vetettem méregdrágán kínált csipetnyi sáfrányt, s cérnára fűzött, méregerős cseresznyepaprikát, valamint aranyszínű akácmézet. Encsi néninél megkóstoltuk a hordós káposztát s megpróbáltam elmagyarázni, hogy hajdan csíkkal főzték ezt az alapvető kerti növényt. A mocsarak lecsapolása után a fürge kis állatka élettere beszűkült, el is tűnt a Sajó környékéről. Védetté nyilvánították, csakúgy mint a békát... Apropó béka. Valahol a Szeles utcán állt a Magyar Huszárhoz címzett vendégfogadó, ahol megesett a nagy esett: Poty- ka Kata gömbölyded kocsmatündér és a Tóth furmányos között. A szinkrontolmács Wisinger István, a MÚOSZ mai elnöke a pontos magyarítás okán ugyanúgy pislogott, mint a béka a közmondásos miskolci kocsonyában... A fordító gondjait csak tetézte, amikor a szegényebbek szokásos eledeléről, a terménypiac egyik slágeréről, a súlyomról tartottam gasztronómiai előadást. Ez a burgonya ízére emlékeztető vízinövény főzve mindennapi táplálékul szolgált, csak kicsit macerásnak tűnt az elkészítése. Egykorú krónikák szerint, a szerdánkénti heti vásáron féltucat nyelven lehetett szót érteni a kozmopolita város piacán. Sok náció megfordult itt, ám ez a soknyelvűség nem párosulhatott csúnya beszéddel. A káromkodókat, az egymást „adtával" szidalmazókat enyhébb esetben pellengérre állították, netán korbáccsal büntették. S jaj volt annak, akit vajákos- ságon kaptak. A tér északi részén terült el a nevezetes égetőpást, ahol az ördöggel cimboráló boszorkányokat „sütögették". Természetesen beismerő vallomás alapján, s erről a víztortúra, a hüvelykszorító, a spanyolcsizma, a hegyes tűvel végzett stigmakeresés, a vízpróba, no meg Péter mesternek, a város leghíresebb hóhérjának buzgalma gondoskodott. Az évi 5 forinton fogadott bakó jól kezelte a nyakazó szerszámokat is a Búza téri vesztőhelyen. A város fejező pallosai ma is iszonytatóan becses rekvizítumai a múzeumnak. Ma nem Péter mester, hanem a számtalan zsebtolvaj riogatja a nagyérdemű közönséget. Ám az amerikai vendéget ez nem izgatta annyira, mint az aluljáróban, valamint a bódék mögötti rejtett zugokban zajló szerencsejáték. Végre valami amerikail Végre valami internacionalista, egyetemes, so- kadalmi hazárdirozás! Fordítani sem kellett, a látvány önmagáért beszélt: itt a piros, ott a piros.
