Észak-Magyarország, 1998. március (54. évfolyam, 51-76. szám)
1998-03-07 / 56. szám
Riport____________________ Ideje újra és végre kimondani, hogy ez a hazánk. Kimondani, amíg lehet. A haza az a hely, amelybe a természet belehelyezte az embert. II. oldal Riport Mártika születése óta mozgássérült. Viszem mindenhová, hogy> segítsenek rajta, de nem javul. Míg kicsi volt, nem mertem az óvodával próbálkozni... III. oldal Hitélet ____________________ A z az érdekes, hogy; római vagytok, oda fizetem az adót, de közben a másik vallást szolgálom. Szeretem a katolikus egyházi zenét is, de a református egészen más... VI. oldal Tüzes tavasz Fotó: Bócsi Krisztián A hét embere Szakáll Sándor, akinek az ásvány a hobbija és a munkája Papp Tímea Tizenhatodik alkalommal rendezik meg a Miskolci Nemzetközi Ásványfesztivált a város egyetemén. A kiállítás mára az ásványgyűjtők, az érdeklődők és a tudományos szakemberek legrangosabb találkozóhelye. Az esemény egyik szervezője Szakáll Sándor. A Herman Ottó Múzeum ásványtárának vezetője már több mint húsz áve van a szakmájában. ~ Akkor szerettem meg az ásványokat, amikor középiskolás koromban a szertárban rendezgettem az órai szemléltetőeszközként használt köveket. Nagy hatással volt rám e téren egykori, biharkeresztesi földrajztanárom. Érdekes, hogy később, amikor már Miskolcra kerültem, őt is ebbe a városba vezérelte a sors - meséli Szakáll Sándor. A középiskola után a debreceni egyetem kémia és fizika szakos hallgatójaként ásványtant is tanult. A tanszék tanáraival és a diáktársaival rendszeresen eljárt a közeli Tokaji-hegységbe, vagy az ércekben gazdag lelőhelyet adó Erdélybe gyűjteni. A Herman Ottó Múzeum álláskínálatára egy miskolci iskolatársa hívta fel a figyelmét. Jelentkezett, es kisvártatva hozzáláthatott Munkatársaival, hogy létrehozzák a ma már az ország egyik legnagyobb — mintegy 30 ezer darabos - gyűjteményének számító ásványtárat. Egyik legnagyobb eredmények tekinti, hogy sikerült kialakítania a legelhivatot- tabb gyűjtőkből álló, s az egész országra kiterjedő területfelelősi rendszert.- Ennek a hálózatnak köszönhető, hogy amíg ’85-ben csak kétszázötven, addig mára már több mint négyszázötven ásványfajtát tartunk számon Magyarországon- vallja. - Nagyon jók a kapcsolataink a hazai, és a külföldi kutatóintézetekkel is. Mivel a múzeumnak elég hiányos az eszköztára, ezeken a helyeken is segítenek megvizsgálni a beküldött mintákat, amelyeket aztán mi rendszerezünk és raktározunk. Ez azonban már az ásványgyűjtés végállomása. Szakáll Sándor szerint ennek a szenvedélynek is vannak fokozatai. Az „ásványszimpatizánsok”: akiket megérint a kövek szépsége, és szívesen hordanak, vagy tesznek ki a polcra egy-egy kristályt, de igazán nem foglalkoznak gyűjtéssel. Több tízezer ilyen ember él az országban. Közülük sokan híresek, mint Gross Arnold grafikus, Saj- dik Ferenc karikaturista, vagy Udvaros Dorottya színésznő. Ennél kevesebb, alig néhány ezer az olyan ember, aki alkalomszerűen vagy rendszeresen gyűjt. A legaktívabbak - országszerte csupán ötszázan - társaságba szerveződtek. A Magyar Minerofil Társaság- amelynek a Herman Múzeumban van a székhelye - is ilyen szervezet. Ez segíti az ásványosokat, információkat szolgáltat, kedvezményes táborozási lehetőségeket kínál számukra. Az igazi elhivatottak - megyénkben csak néhányan vannak - úgy keresnek igazi újdonságokat, hogy közben figyelemmel kísérik, mely területeken, és milyen ásványokat találtai? már eddig mások.- Ók már igazi megszállottak- véli. - Szinte minden útjukba akadó követ összeszednek, ha kell egy mázsa kőzetet is hazavisznek, hogy aztán apró darabokra törjék, és mikroszkóp alatt megvizsgálják. Ha valami különlegeset találnak, képesek a fél hegyet átkutatni miatta. Ezen a szinten már más számít érdekes felfedezésnek, mint amit egy felszínes szemlélődő lát. Kevésbé érdekes a lelet színessége, nagysága, inkább a ritkasága, újdonsága, esetleg éppen az apró mérete számít. Ami egy hétköznapi embernek csak egy szürke kavics, az az elhivatott kutatóknak szenzációs tudományos felfedezés lehet.- Mindenkit más motivál, de általánosságban talán a kövek szépsége, a természet szeretete, és a kalandvágy miatt adja az ember ilyesmire a fejét. Az egyetemistaéveim alatt gyakran kijártunk a Tokaji-hegység patakjaihoz. Akkor még olyan tiszta volt a víz, hogy olyan tisztán látszottak benne a „kincsek”, mint egy kirakatban. 75- ben ezen a helyszínen egy gyönyörű opáldarabot találtunk meg. Sokáig kerestem, hogy honnan sodorta el a patak vize, de hiába. Végül tizenöt év múlva leltem meg az elsődleges lelőhelyet jóval arrébb, a komlós- kai Bolhás-hegy oldalán. A hazai ásványoknak inkább az eszmei értéke nagy, mint az anyagi. A legdrágább leleteknek a rudabányai azuritok, malahi- tok számítanak. A nagyságtól függően akár 100 ezer forintot is érhet egy-egy darab. A ritkaságok egyike például a mellit, vagy ahogyan sokan ismerik: a sárgás színű mézkő. Ilyen szerves ásványokat a csordakúti - ma már nem üzemelő - szénbányában találtak, ahol világszerte egyedülálló nagyságú „példányokra” leltek. Az ásványtár vezetőjének szintén egy ritkaságnak számító ásványcsoport a kedvence: a formájában és színeiben is gazdag arzenátok, és a Kárpátokban gyakran megtalálható zeolitok. A saját besorolású kategóriákban Szakáll Sándor „határesetként” tartja magát számon.- Azt nem mondanám, hogy igazi megszállott vagyok, de vonzódom az újdonságokat adó ásványokhoz is. A hobbim a munkámmá vált, az otthoni gyűjteményem már rég a múzeum tárát gyarapítja. Persze, ha tehetem, ma is leginkább a hegyekben barangolok, hogy keressek valamit. Amíg kicsik voltak, a lányaim is lelkesen jöttek velem. Bár tisztelik ezt az időtöltést és munkát, de ma már más utakon járnak - és én arra fogom, hogy azért, mert felnőttek. Pedig gyakran eszembe jut, hogy talán azért nem követik az én példámat, mert a „tömény” ásványgyűjtési szenvedély láttán úgy gondolták: egy gyűjtő éppen elég egy családban. Rózsa és Csörnök Mariann M iskolc közepén kibújtak a földből a tavaly hagyma formájában elduggatott tulipánok. Egyébként is: virágzik a hóvirág, barkázik a mogyoró, megmutatja napocskáit a korai boglárka, és szépen nőnek az üzletekben kapható virágok árai. Naná, nyakunkon a nőnap. ,„Nő vagyok', sugározza a virág;,virág vagyok', sugározza a nő... Ha faggatni akarod: a rózsa eltűnik illata, színe, formája mögött..." /\z idén az első köszöntő parizer formájában találta meg a lényegemet. Na jó, ez így szó szerint nem igaz, az viszont tény, hogy az olcsó árukat reklámozó füzet elején a gömbölydeden mosolygó, kedveskedő figura a rajzolt virágcsokorral a kezében a világ legkedvezőbb árú parizere felé nyomul. Pedig finom csokoládét is kínálnak - jóval hátrébb. Persze, nem kellene felfújni ezt az egészet, használjuk az eszünket, és lássuk be, a két ábra, ha elválasztva nincs is, össze sem függ, és egyáltalán, kedves tőlük, hogy eszükbe jutott az ünnep, csak nem gondolták végig a reklámot. Azért ez mégsem elég meggyőző. Különösen a „kedves", meg az „ünnep". Egyfolytában az jár az eszemben, hogy sikerült annak idején Clara Zetkinnek, meg a többieknek befírolni a férfiakat ebbe a nőnap-dologba. Nem is a családon, párkapcsolaton belüli köszöntgetések miatt, hiszen ezekben a viszonylatokban valóban, teljes értelmében férfiként működik a férfi és nőként a nő. Meg egyébként is. Kis, állandó csoportban eltökélten lehet képviselni az ezzel kapcsolatos álláspontokat. Bár az is igaz, az ismételt próbálkozások, hogy kissé belekukkantsak a férfifejek azon zugába, ahol a március 8-cal kapcsolatos vélekedéseik lényegét és indokát őrzik, rendre kudarcot vallanak. De vissza Zetkinékhez, akik nyolcvannyolc évvel ezelőtt Koppenhágában (ahol talán véletlenül, azóta is lelkes és szélsőséges feministák élnek, éppen őket gyanúsítják a Kis Hableány azóta megkerült fejépek legutóbbi., eljppás,áya!lnő.i, kongresszuson határoztak a nemzetközi nőnapról. No, nem a hóvirágokról és a tulipánokról, hanem arról, hogy ez lesz az a nap, amelyen minden évben hangsúlyozottan felhívják a figyelmet a női szabadságjogok hiányára - tehát ugyanolyan világnapként kellene működnie, mint a többinek. Én azt hiszem, kilopták alólunk a lovat. Mi meg hagytuk, sőt örültünk is neki, mert szeretjük a virágot. Az empirikus úton szerzett tapasztalatokra építve állítom, a férfiak úgy győztek, hogy mellénk álltak. Demonstrálni kezdték: szolidaritást vállalnak a jogaikért harcoló nőkkel, mikor eljött a napja, kiálltak mellettük teljes mellszélességgel. És mi lett belőle? Pátyolgató mosoly a gyengébbnek. Meg konyharuha, vagy jobb időkben egy kötény a szakszervezettől - és persze az elmaradhatatlan hóvirág (jobb időkben, tehát kötény mellé tulipán vagy nárcisz). A/Mindeközben persze jó nagyot változott a nőnap körül a világ is. Meglett a szavazati jog, a tanulási meg a közszerep- vállalási lehetőség. Meglett az évenkénti tuti virágcsokor. De kiáltsunk-e, hogy megállj, mert itt van már a Kánaán? Nos, ha már kiabálunk, hát nem ezt kellene. Hanem például azoknak a szervezeteknek a nevét, amelyek segíteni próbálnak: a családon kívül, vagy éppen azon belül erőszak áldozatává váltakon, az állást nem találókon, a jogi útvesztőkben eltévedteken, a gyermeküket egyedül nevelőkön. Az, hogy sok női civilszer\'ezet működik félig-meddig ismeretlenül, nemcsak a még ki nem aknázott erő meglétét mutatja, de azt is: szükség van rájuk. (De nem szent háborúhoz, szó sincs róla! Léteznek persze olyan radikális feminista mozgalmak, amelynek hívei [ellenségnek tekintik a férfiakat - talán miattuk van, hogy a hideg kiráz sokakat, ha csak elhangzik a feminizmus szó.) Szükség van a segítségükre az egyes esetekben, és abban is, hogy a nőnap ne bájos-virágos legyen, hanem olyan, mint a többi világnap: áttekintő, értékelő, figyelemfelhívó. Hogy ne csak azt tudjuk, vannak országok, ahol a nőnek nincs joga tanulni, kultúrák, amelyekben rabja urának, a férfinak. Tudjuk azt is, itthon hol hiányzik még a jog; ha nem hiányzik, hol nem működik. Csak egy példa: bár a munkajog tiltja a nemre és korra vonatkozó diszkriminációt, a jogászok még vitatkoznak, az ilyen megkötést tartalmazó hirdetés sérti-e a jogot, vagy csak ha konkrét személy kerül emiatt hátrányba. Egy próbaper már folyik, de a szakértők szerint bejelentések sokaságára lenne szükség, hogy valóban történjen valami. Felejtsük hát el a kötelező mosolyt, a sebtiben odadobott virágot. Senki nem kéri számon a férfiaktól, ha nem értik, miért kellene a nőt ünnepelni, különösen, a munkahelyen, ahol emberként töltik együtt a napi nyolc órákat problémák és megoldások között. De ha valakinek mégis olyan késztetése támad, hogy megköszönje az esetleg nagyobb kompromisszumkészséget, a talán kicsit több türelmet vagy megértést, azt, hogy a másik biológiai meghatározottságából nemcsak külső formákat, de némi belső tartalmat is érzékelhetett, hát rajta! Mert bár ha faggatni akarod: a rózsa eltűnik illata, színe, formája mögött; azért rózsa marad, és azt sugározza: nő vagyok.
