Észak-Magyarország, 1997. október (53. évfolyam, 229-254. szám)
1997-10-18 / 244. szám
ÉM-Hétvégi 1997. Október 18., Szombat Odahaza, aradi Csanádban Sarusi Mihály Lovas bandérium Kisiratoson rínak az emberek az út szélin - végig a Kis utcán s a Templom utcán integetnek, mosolyognak, az egész falu az utcán fogadja a magyarországiakat.- Jöttek át emberek a szomszéd falvakból. A Faluszélen lovasbandérium (ezek a legények testvéreim fiaival egyidősek, tán egy-két öcsi is akad köztük), piros szoknyás leányok (unokahúgaim?) sorfala kétoldalt, parasztbanda húzza, vonja, fújja.- Hű, de hamis! - nevet egy vendég. Ezek parasztemberek (inted meg), nem ez a szakmájuk, éppen hogy nagy dolog, amit vállalnak, amikor hagyják magukat fólültetni a teherkocsira s kicipeltetni ide a vendégfogadásra, hogy muzsikáljanak nekünk egy kicsit... Az 1944-es Szent Mihály havi magyar-német ellentámadás óta nem látott ennyi magyarországit ez a falu. Sógoraim egyike az út szélin bőg. Ünneplőben.- Magyarok! Megjöttek. Öt társasgépkocsi halad végig Iratoson, kettő csonkaországi, három aradi, ira- tosi búcsú 1996 őszén. Nekik egyre megy.- Csak a szarukat hagyták itt - mondták a ’44-es magyar fölszabadító bakákra, akik néhány nap után visszavonultak. Nekünk ennyi időnk sem volt. Búcsúi mise, a Máltai Szeretetszolgálat aradi fiókja által a mozgássérülteknek építendő szeretetotthon előavatása, lakoma a művelődési házban, s már indulás vissza Aradra.- Én itt találkoztam először Istennel! Azaz: újra. El kellett jönnie Tornyáról Kisiratosra, e katolikus szentegyházba, e magyar katolikus közösségbe, hogy meglelje magát.- Tudd mög. Iratosi leányok Már megint Kisiratoson! Ha csak pár órára is. Otthon. Iratosiak? Dorobánciak Kisiratoson! ... Annus húgom Boriska leánya, munkanélküli, piros babos szoknyában hordja a vendégeknek az étket. Lakatosnak tanult, mi másnak; most majd másba kap. Való, a legszebb. A templomban Gergő öcsém áll mellém, leányaival s asszonyával jött a misére; családomban ő az egyedüli férfi, aki velem tart. Én velük. ...Nagyobbik Annus Klárikája, ki Váradon főiskolás.. Ó a legokosabb. Hogy megsimogatom, egy is büszkeség önti el Reá fér. Ránk. Édes leikeim! Húgaim Ő a másik legszebb a gyülekezetben! A misén leánytársaival az oltár előtt. Az ünnepi ebéden meg azért nem jutok hozzá, mert hordja, csak hordja a fogásokat. Testvér! Húg. Édes. Hugica. Unokatestvér? Unokahúg. A lányaim lehetnének. Azok. ... Gergely leánykája is itt sürgölődik: szolgál. A legkedvesebb. Hogy ne ölelném őket végig!- Hallod, nagy lator lehet, hogy ennyi csinos, fiatal „unokahúga” van! Hát, való: ahány leány, annyi símogatás. Ha egyszer az enyéim! ...Harmincból három... Nem is rossz arány. Ha egyszer az ember - ennyi csavargás után - hazakerül...- így könnyű, Mihály! Ha az ember otthon van valahol. Ha Visszakaphatja Iratos az önállóságát, az iliescu-i kormánypárt már megadja, ha az embere lesz a polgármester! Mondom édes öcsémnek, hogy s mint. Mit regélnek a városi urak. Egy pillanatra abbahagyja a kínálgatást.- Ha harc, legyen harc! Öcsém szerint csakis a mi emberünk lehet. Embörmódra kihúzza magát. ... Mi mást tehetne? Aradban, Csanádban a szegény ember. TP // // I / • Tűnődéseim „Adjon isten jóéjszakát, Küldje hozzánk szent angyalát bátorítsa szívünk álmát, Adjon isten jóéjszakát!!” Gyüre Lajos Nemrég otthon jártam. Valami kényszer hajt mindig, hogy újra lássam a dimbes- dombos ungi tájat, szemem recehártyája az értelemig tükrözze: Innen jöttél! Kíváncsi vagyok: megvan-e még a régi játszóhely: a zsombékos kiszáradt nádas, a Csörény, raknak-e még fészket a varjak, a szarkák a Kiserdőben, virágzik-e a földeken a didiké, a temető árkában te- rem-e még a bóbiska. (Érdekes, hogy Roncsol Laci falujában, Deregnyón, amely szomszédos a miénkkel, Mokcsá- val, dődike a neve a búzavirágnak, s hogy nálunk „fírísszel” náluk pedig „férésszel” fűrészelnek.) A szülőház kiskapujának drótkallan- tyúját megemelve megdöbbentett a fűvel, gazzal benőtt udvar. Az eperfa sem nyújt többet hűsölést nyáridőben; hiányzik alóla a zsombék-ülőke paraszti kényelme: a mesék szülőhelye - nyugodjon- még nagyapám idejéből. Az új gazda - ha van ilyen - az eperfát kivágta. A lugas is a múlté. Szorongva indulok a kert felé: bizony a csűr sehol, a Csörény helyén pedig széles víztükör. Elfelejtették- vagy nem is törődtek vele - kitisztítani a levezető árkot Kiskerész felé. Mindez akkor jutott eszembe, amikor a minap besorakozott a család apraja, nagyja édesanyánkhoz, hogy méltó keretet adjon születésének 80. évéhez. így aztán nem is szóltam borongósra sikerült utamról. Gondoltam, a beszéd fonala úgyis oda kanyarodik vissza, s a kassai Tópart toronyházának harmadik emeleti betonfalai kiszélesednek - s belefér az egész mokcsi határ: a Csörény zsombékos kákabutykóival, a Felsőerdő a kivágott rönkjeivel, amit mifelénk csak mindközönségesen „dücskőnek” hívnak. Kapkodtuk egymás szájából a szót, kiterítve a keresztöltéses asztalterítőre múltunkat, mint az öreg Horgos a krump- lilángost a bokorra, hogy az éltető nap melege hátha megpirítja a sületlenjét is. Megjártuk a kihalt udvarokat. Keresztapámhoz, Bálint Józsihoz is betértünk, vajon mivel bíbelődik így vasárnap délután? Lőcsöt farag, vagy az égi földeken tilalomfát állít, hogy ne tapossák le a friss vetést, mint idelent, amikor a falu nagy derültségére a gyűlésen fennhangon kijelentette:- Mindenkinek nagy a kára, de olyan, mint az én károm, nincsen senkinek! - gondolván a letaposott vetésre. Persze a huncut fiatalok arra értették, amire a fiatal menyecskék gondolnak úgy félálomban, elalvás előtt, mivelhogy az cigányul olyasmit jelent. A derültség könnyeket kicsalogató végére anyánk teszi fel a pontot.- Elment ő is háromnapi kényszer- munkára. Akkor láttuk utoljára. Ott pusztult el a lágerban. Hastífuszt kapott. Többen maradtak ott a faluból, , mint a fronton.- Egynehányan azért hazajöttek. Például Géczi Lajcsi - vetem közbe.- Mikor volt az már, mikor ó jött?!- De ott volt ő is!- Ott. Csakhogy nem ó jött elsőként, hanem Brandies András, meg Majoros Sanyi. Elsőnek a sok ember közül! Szamborból.- Mindenkit elvittek? - kérdi az ifjabb Zoltán, akinek az ölében már ott csintalankodik a legifjabb Zoltán, hogy vele is törődjön valaki, mert neki a Csörény, meg a Felsőerdő smafu, ő az óvodában háborúskodik a szűkreszabott négy fal között Denivel meg Norbival.- Ketten szöktek vissza a menetből. Balogh Sanyi meg Mikula Sanyi.- Már délutánba hajlott az idő, mire minden férfit 18 évtől 50-ig összeszedtek a faluban. Korán esteledett, a vajáni La- borc-hídon már sürvedésben zsúfolódtak át a sok katonai szekér mellett. így csak Deregnyőig jutottak. A Lónyay-kastély pincéjébe terelték őket. A kis muszka lovak az emeleti szobák díszes mozaik parkettáját próbálgatták: bírja-e a pair kőt, meg a lóganéjt. A mendemonda úgy tartotta, hogy a kastélynak titkos alag- útja van. A két Sanyi lent a pincében talált egy ajtót, s elindultak az ajtó mögötti folyosón a bizonytalannak. Végigvak- lálva, térden csúszva mentek, míg végül a cselédsoron egy pincében találták magukat. Onnan pedig usgyi haza! Anyám beszéde közben döbben belém: íme, mióta ritkábban vetődök haza, a ma történteket alig tudatosítom, míg a régiek mind élesebben rajzolódnak ki az emlékezet finom celluloid-szalagjára. A katolikus hívek a László Béláné üres telkére az iskola mellé templomot húztak, pedig a község alig 600 lelket számlál, s annak is a nagyobb hányada református. A „pápisták” emberemlékezet óta mindig Csicserbe jártak templomba az Egresen keresztül. Kivételt csak a karácsonyi éjféli mise jelentett, mert akkor vallási hovatartozásra való tekintet nélkül Kapósra ment az ifjúság, már csak azért is, hogy az öt kilométeres úton a hidegben egymáshoz bújhassanak, és testközelből érezzék a Kisjézus születését. Csicserbe jártak hát az emberek keresztelőre, esküvőre, a haldoklónak is onnan származott az utolsó kenet. Az esküvői szekerezés a csicseri templomba virtus dolga volt mindig: kinek milyen lovai annak, ki kit előzött meg, kinek borult fel a szekere. De olyat se igen hallott a világ, hogy papot is láttunk, lakodalom is volt Ocsvai Erzsiék- nél, csak éppen az esketés maradt el! Háború után voltunk, az iratokat beszerezni nem volt egyszerű dolog, mert az is megtörténhetett, hogy a vőlegény elmegy keresztlevélért a városba - és Oroszországban találja magát! (Popjaty, popjaty! - kiabálták a menetelő foglyokra az orosz katonák, s ha történetesen nem volt ki az öt ember a sorban, az utcán sietőt úgy besorakoztatták, hogy csak öt év múlva tért haza - ha a tífusz addig el nem vitte.) Csak a jóisten a megmondhatója: hányán ültek esténként a vasszög nélküli asztalhoz, forgatták a szitát, mondták a rituális szöveget:- Szent Péter, Szent Pál! Hazajön Oláh Andris?! Emígy forgattuk a szavakat, fonogat- tuk a végét egymáshoz, míg csak rá nem kaptunk a nótára. Előbb csak úgy félénken, szégyellősen, hogy hát „be se ittunk”, mégis gajdolunk. Aztán mind bátrabban, végül édesanyánk is hozzásodródott a legifjabb Zoltán hangjához. Máig tartó szép alt hangján elénekelt minden zsoltárt és dicséretet, pedig pápistának született, csak aztán vált „kálvinistává”, hogy apám feleségül vette az ördarmai házból. Anyai nagyanyám buzgó katolikus lévén hallani se akart a házasságról. Kitessékelték a kérőt. Apám már a kert alatt járt, mikor utána ugrasztották Erzsi nénémet, a család „vakarékját” (tizennegyedik gyerek volt), hogy jöjjön vissza, mégiscsak odaadják a jányt”!- Most az apátok nótáját! Szegény nyugodjon, hogy szerette! - s már adja is hozzá a hangot: „Sárga paszuly az ágy alatt, Jaj, de igen-igen rígen nem láttalak. Gyere be, gyere be, de gyere be, Csak magam vagyok én idebe’!” Aztán „behívtuk” a temetőből Tóbiás Sándor szomszédunkat is, hadd lássa: nem felejtettük el a dallamvégi csava- rintásait! Mert aszongyahogy: „Terebesi csárda előtt a nyájam...” A halottak nem öregednek. Deli legény még ma is Balogh-Ferenc Sándor, aki hazaszökött a frontról, a maga részéről befejezte a háborút. Az anyja jót akarván, a hideg, futetlen „elsőházba”, a dunna alá bújtatta, nehogy elvigyék az oroszok. Elvitte a tüdőgyulladás. Tóth Emma is pártában ment ki Szent Mihály lován a temetőbe. Bosnyák Kati alig ízlelhette a fiatal menyecskesort, a hajnali vonat vitte szekerestül, lovastul az Úr elé. S itt van ni, most mondják, hogy Géczi Sanyi is elment megkeresni a mennyi talponállót, pedig a jó múltkor otthon jártamkor még igencsak jókedvében volt. Aztán mikor már jó nagyokat pillog a legifjabb Zoltán az apja ölében, déduka ősz hajkoszorúját leeresztve kontyot bont, mint régen, s a sóhajjal együtt fohászként jön leheletnyi dallamával, ahogy Kodály is hallhatta jártában, keltében: „Adjon isten jóéjszakát, Küldje hozzánk szent angyalát bátorítsa szívünk álmát, Adjon isten jóéjszakát!!” Jégbefagyott angyalok-fenyvesek árnyékában M. Takács Lajos 1987. augusztus 17-én este a londoni BBC későesti adását hallgatva - akkor már évtizedes kárpátaljai tapasztalatok és irodalmi-kulturális tudás birtokában - egyszer csak felkaptam a fejem. Prózát olvastak fel, amely mintha Kovács Vilmos Holnap is élünk című,' 1963-ban írott regényének folytatása lett volna. A BBC szakrecenzense, többek között, ezt mondta a műről, illetve szerzőjéről: „Kovács Vilmos fia, a Magyarországon élő Gáti Kovács István az apja által megkezdett művet írja tovább mind életével, mind munkásságával. Akárcsak édesapja, ő is a tollat szegezi szembe az erőszak fegyverével. Bár tehetségére igen korán felfigyeltek, a harmincas éveiben járó íróköltő hivatalos elismerése mindeddig akadályokba ütközött. Az ’Időzavar’ önéletrajzi ihletésű mű, de messze túlmutat az önéletrajzi regény határain. A drámai keretbe foglalt epizódok nagyító alatt rajzolt képet adnak a szovjetunióbeli kisebbségi létről és a mai magyar társadalomról. A szerző - Bo- humil Hrabalt, a neves cseh írót idéző - drámaiságba ágyazott humora, a jóízű nevetés és a fájdalmas, de elszánt keserűség robbanó vegyülete. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy az évtized egyik legjobb magyar írásáról van szó...” Nem volt túlzás. Az 1989-ben az Eötvös Kiadónál megjelent regény - talán a rendszerváltónak nevezett év felgyorsult és megsúrűsödött politikai és irodalmi eseménykavalkád- ja miatt is - a megérdemeltnél sokkal kevesebb figyelmet és érdeklődést keltett, itthon is, Kárpátalján is... Gáti Kovács István, bár sokszor dühös és keserű - legtöbbször jó oka van rá, hogy az legyen -, szerencsére tovább alkot, például költeményeket. Év nélkül megjelent, Jégbefagyott angyalok című, a Kráter Kiadónál gondozott verseskötetét ugyanaz a felelős szerkesztő, Masszi Péter mutatja be, aki az Időzavar felett is bábáskodott: „Pilinszky János tudott így verset írni, ilyen egylendülettel és ilyen alázattal. A költő szó- kapcsolatainak, képeinek tömör gazdagsága, elhallgatásainak, csendjeinek áldott bizonytalansága, sorainak holdudvara a költészet legnemesebb feladatát szolgálja: szavakkal érinteni a megérinthetetlent. Áttetsző sorainak leleplező tükrében megcsillan ember voltunk minden esendősége és minden tétova ragyogása.” * Régóta barátom Zselieki József is, Fodor Géza is. Ók voltak: az 1967 és 1971 között működő, hatalmi arroganciával betiltott ungvári Forrás Stúdió meghatározó egyéniségei, akiket, több tehetséges és jellemes társukkal együtt, a pálya és a lét peremére szorítottak sértődött és önző „szovjet- magyar” janicsárok. Fodor Géza - ezúttal őt mutatom be legutóbbi, 1997-es, Fenyvesek árnyékában című kötetéből vett költeményeivel - maga így ír az űzöttség éveiről: „Bállá László... nyílt és burkolt támadásai most már nem csupán Kovács Vilmos ellen, hanem a forrás Stúdió tagjai ellen is irányultak. (Lásd: Elidegenedés? - Kárpáti Igaz Szó, 1971. aug. 20.) Baliának nem volt nehéz a maga oldalára billentenie az egyetem pártbizottságát és annak magyar tanszékét. Az ideológiai terror meghozta a továbbiakban gyümölcseit: Kovács Vilmost és a vele szimpatizáló újabb nemzedéket nem csak „semlegesíteni”, de eltörölni igyekeztek. A Forrás tagjaitól megvonták a tanulás jogát (átmenetileg, néhány évre), egyeseket pedig arra kényszerítettek, hogy szülőföldjüket is elhagyják...” Fodor Gézát, az ungvári egyetem akkori magyar szakos hallgatóját, jeles bizonyítványa ellenére az egyetem rektori hivatala 1973 novemberében rövid úton „beutalta” a szovjet hadseregbe. Két év belo- russziai sorkatonai szolgálat után folytathatta ugyan tanulmányait, de első versesfüzete, a Széltükör csak 1986-ban jelenhetett meg Ungváron. Ezt követi 1992- ben az Erdőn, mezőn gyertyák (Intermix, Bp.-Ungvári, majd a Fenyvesek árnyékában (Hatodik síp- Mandátum, Bp.-Beregszász). Utóbbi kötetét a költő - a többi között — ekképpen ajánlja: .Kárpátaljai magyarként a költészet hitében vallom ezt a kidalolhatatlan tájat, ezt a mindenkor meglakandó földet, amelyről zugpolitika tud csak lemondani- Igaz: a nemzettestbe metszett határokon innen tobzódó keselyűk hada, önkényeskedő törvényrontások, megőrjítő kiszolgáltatottság naponta mar üszkösödő sebet és reményt. Nem az én, nem a mi időnk ez - bár énjeinkkel jelen vagyunk benne, mint a jégben alvó, izzó sziklatűz! S ha zöldül a fű, ha érik a vetés, ha fölibénk hajlik a láthatatlan, madaras ének - csorbul máris minden csalárdmód sulykolt esélytelenség-tudat.” A negyvenes éveiben járó Gáti Kovács István és az ötvenhez közeli Fodor Géza munkássága is bizonyítja, hogy a kárpátaljaiak és az onnan elvándoroltak között, a ma is meglévő szerény képességű, provinciális nemzetiségféltók mellett, vannak összmagyar és világirodalmi mércével egyaránt bízvást mérhető, erős és öntörvényű tehetségek is. A vér szerinti fiú és az egyik tanítvány (Fodor több igényes esszét is írt Kovács Vilmosról) méltó örököse és folytatója Kárpátalja második világháború utáni nagy írója-költője és polgárjogi harcosa művének. Legutóbb ez év júniusában adatott velük kedves találkozásom, a Kovács Vilmos hetvenedik születésnapjára emlékező, a KMKSZ által szervezett ungvári tudományos konferencia és emléktábia-avatás alkalmából... Jut eszembe: többszöri írásbeli emlékeztetőm és kérdésem dacára Gáti Kovács nem kapott helyet az Új Magyar Irodalmi Lexikonban sem. Fodornak pedig reménye sincs, hogy megromlott fogait rendbe hozathassa... Ne mondja senki, hogy e két tény nem tartozik ide! Kárpátaljai költők koncentrikus körei Fodor Géza Széltükör Szélből a sugár megtörik Tükrökből vissza eléget Forgó korongot zár a sík Mielőtt végleg beméret s már m inden jelre jeltelen Üzen a körkörös idő Emléke felől eleven Nikkeles-fényes pontszűrő Áttűzve rég a zúzmarán Hóval, hamuval határol Majd átvetítve önmagán Fémes rádiuszba tájol Egy tágabb gömbfelületen Hol szikrát vet jázminokkal Ragyogtat időzítetlen Havon forgó villámokkal. Gáti Kovács István A varázs És átfénylik minden mozdulásod - ujjaid, szád lassú becézése, átgöndörül hajad is, illatos szemfódőként betakarva arcom, lm már szűnik a borzongás, csillapul a verőér, és a szerelem illata is költözni készül a kulcsra zárt, homályos szobából. Fodor Géza költő, Debrecen; Gáti Kovács István költő, író, Budapest; Gyüre Lajos költő, író, Kassa; M. Takács Lajos irodalomtörténész, Edeíény; Sarusi Mihály író, BékéscsabaSzerkesztette; Serfőző Simon
